Zsúfolt szerda
Normál zsúfolt szerda délután az óvárosi postán. Meleg, tömeg, izzadság, türelmetlenség. Mi kell még?
Az utcáról gyanús külsejű férfi lép be, arca nagy részét maszk takarja, szemével a terepet fürkészi. Elindul, végigmegy a sorok között, majd határozottan az egyik pénztárablakhoz lép. Az ablaknál egy terebélyes asszonyság várakozik a küldeményére, hatalmas teste groteszkül tornyosul a többiek fölé.
– Sajnos nem jött a nevére semmi, asszonyom, háromszor átnéztem – mondja fáradtan a rongyosra tiport lelkű postáskisasszony.
– Hát akkor csak keresse tovább! – replikázik a matróna. – Itt kell, hogy legyen!
– Bocsánat! – kezdi udvariasan a férfi, de semmi jele, hogy észrevették volna. – Bocsánat, ez itt most egy… – de gyorsan letorkolják.
– Várjon már egy percet! Nem látja, hogy a hölggyel beszélek?
– De…
– Ott a sor vége, én is kivártam! Maga meg keresse már meg végre azt az átkozott levelet. Nevetséges, hogy egyesek mit képzelnek magukról.
A férfi összehúzza a szemöldökét, melegítő felsője alól hirtelen előránt egy fekete, fegyvernek látszó tárgyat.
– Fel a kezekkel, nyavalyások, mindenki a földre! – ordítja, de senki nem reagál.
A kövérség szúrós, gonosz tekintettel stíröli a postáskisasszonyt, miközben zsíros, mitesszeres arcát kapargatja műkörmös kezével. A postáskisasszony úgy tesz, mintha nagyon keresné, papírlapokat emelget, asztal alá néz, dobozokba kukkant bele. Tudja, hogy úgysem lesz meg. De mi mást tehet? Ha segítőkésznek mutatkozik, a debella talán hamarabb elunja és lelép. Mögöttük a tömeg már morgolódik.
– Fel a kezekkel! – üvölti újra a férfi, miközben vadul hadonászik a pisztollyal, de senki nem néz rá. Kerülik a tekintetét. Van most elég baja mindenkinek, főleg, hogy megakadt a sor, és így áll már vagy tíz perce. Mindenkinek sietős. Egy békés, irigységben megöregedett férfi a sorban motyogni kezd valamit az orra alatt, erre aztán a többiek is rákezdik.
– Ha nincs meg, hát nincs meg! Ne tartsa fel a sort, kérem.
– Úgy van! Mi is szeretnénk még ma végezni! Nem akarunk egész nap itt rostokolni!
– Húzzál haza, dagadék!
– Mit képzel az ilyen!
Egyre nagyobb a zaj, erősödik a lincshangulat. A rabló még egyszer nekifut.
– Mindenki a földre, ez egy postarab… – hangja elvész a kiabáló, vadul gesztikuláló tömegben. – Ez egy… – kezdi, majd elhallgat. Egy darabig csalódottan néz, aztán leengedi a pisztolyt, nagyot sóhajt, majd megfordul és kisiet az ajtón. Menet közben magában motyog. – Tudtam, hogy nem szerdán kellett volna jönnöm. Ilyenkor semmit nem lehet elintézni!
