Emlékmorzsák egy elfelejtett tragikáról
Kohut Magdáról nem maradtak fenn anekdoták, sőt, a családjáról is alig tudunk. Néhány félmondatból, mások emlékirataiból, tanítványa írásából lehet összerakni néhány információt. Például azt, hogy beteg férjét sokáig gondozta, emiatt pályája egy szakaszában kevesebbet játszott. Halálhírét családja jelentette be, innen lehet sejteni, hogy legalább nem volt egyedül életének utolsó szakaszában. De hogy kik álltak mellette, nem tudjuk.
A szakmában nagy vihart kavart Both Bélával történt konfliktusa a Stuart Mária kapcsán, ami szerződésbontáshoz vezetett. A szintén mellőzött Váradi Hédi így jutott a szerephez. Azt is máshonnan tudjuk, hogy a Művészeti Tanácsban leginkább Kálmán György állt ki mellette, aki egy másik színésznő szerződtetése kapcsán értetlenségének adott hangot, hogy miért nem foglalkoztatják méltó módon Kohutot, hiszen tehetségesebb, mint a szerződtetett művésznő. Ez is csak jegyzőkönyvben maradt meg.
Azt is csak a próbákról leírt néhány visszaemlékezésből tudjuk, hogy Both Bélával már korábban se volt jobb a kapcsolat, pedig Kohut tanársegédje volt a főiskolán, Major meg soha nem szerette, aki nem követte az utasításait, vagy hasonló volumenű tehetség volt. Pedig Tőkés Anna utódjának tekintették. Tehetségben követte, sajnos sorsának néhány eleme is sok hasonlóságot mutat a nagy tragika életével. Ugyanolyan visszahúzódó, szerepeinek élő, zárkózott egyéniség volt. Kohutból viszont teljesen hiányzott a civil női kacérság, a Tőkésre jellemző székely furfang, sajátos humor, ami oly sok anekdota a forrása lett. Kohut nem épített ki legendát maga köré, a való életben szeretett a csendes, szemlélődő szerepben mutatkozni.
Évfolyamtársa, Koós Olga írja az emlékiratában, hogy soha nem volt nappali színésznő, a civil életben senkivel nem éreztette, hogy milyen jelentős színpadi szerepei vannak, szeretett az utcán is észrevétlen maradni. Még Bajor Gizi is inkább szürkén szeretett az utcán sétálni, bár neki nagy baráti köre, társasága volt, ha akart, a baráti kör centrumába is tudott kerülni. Bajor nagyon sok embernek segített egzisztenciálisan, férje és barátai, aztán a háború alatt sok ismeretlen az életét is neki köszönhette.
Kohut Magdára a fentiek fokozottan igazak. Azt is másoktól tudjuk, hogy szegény sorból származott. A NÉKOSZ mozgalom emelte fel. Az ötvenes években, amikor ebből inkább előny származott, ezt soha nem használta ki. Sőt tanítványai is sokáig azt hitték előkelő arisztokrata családból ered. Évfolyamtársai, a zsidó származású Koós Olga, a polgári származású Mensáros László és Kohut között amúgy is nagy lehetett a kulturális szakadék, és az a sötét, bizalmatlan, átpolitizált légkör talán felerősítette benne a hallgatás fontosságát. Így később sem beszélt arról, hogy egész életében rendszeresen segítséget nyújtott a rászorulóknak, vagyis nem felejtette el, hogy honnan indult. Igaz, nem lett intézményesített jótevő, mint Bajor. Ehhez akkor pont az intézmények a civil szervezetek hiányoztak.
Egy interjút találtam vele a Mózes kapcsán, de nem készült például a Mestersége Színész sorozatban se vele beszélgetés, de még rövid tv vagy rádióinterjúnak se találunk nyomát. A civil és művészi lét ilyen éles szétválasztása talán senkinél nem mutatkozik annyira, mint nála. Életének utolsó éveit is a közönség számára észrevétlenül, szinte belső emigrációban töltötte. Ez a nemes tartású EMBER a sebeiről se beszélt.
Ritka kivétel a szegedi Mózes kapcsán adott nyilatkozata, de itt is elsősorban a szakmai kérdéseket taglalta.
Elmondta, hogy Mirjam szerepét statikusan is meg lehet oldani, de ő jobban szereti a mozgást, a nagy tér meg is kívánja a szélesebb gesztusokat. A hangerősítést nem szereti, mert pont a lírai finomságokat torzítja el. Valóban az őt halló kritikusok is kiemelik páratlan orgánumát, a közönség még a karzaton se panaszkodhatott arról, hogy nem értette a dikcióját. Tesz egy érdekes megjegyzést a városra, hogy az most mennyire élő és lüktető. Amikor az ötvenes években itt járt, meg mennyire szürke, halott volt Szeged. Az itt élő embereket is szerette, nyíltnak, barátságosnak tartotta őket, szerinte ez a fővárosiaknak szokatlan. Fontosnak tartja az előadást, kiválónak a szerepét. Fontos az is, hogy Madách gondolatait mindenki megismerje, és kiemeli, hogy a darab egészének mondanivalója a vezér és a nép viszonyának problémája milyen bonyolult és örök kérdés.
Az interjúból egy rendkívüli színészi képességekkel megáldott, érzékeny, a nagyvárostól elidegenedett, de pontos megfigyelő képességgel rendelkező művész személyisége bontakozik ki, aki gyűlöli a szürkeséget, de fontos számára a megértő közösség. A halott város kifejezés talán a tanulóévek során szerzett mély sebekre is utal. Az is kiderül, hogy ő még hisz abban, hogy művészetnek az egyik legfontosabb funkciója a kultúra közvetítése. Mindig darab egészében gondolkodik, szerepét is annak rendeli alá.
A főiskolán is ezeket az erényeket emelte ki egyik tanítványa. Both Béla gyakran nem tudta megtartani az óráit, így Kohut gyakran tanársegédkedett mellette. A művészpalánták alig várták, hogy jöjjön, mert meghallgatta őket, érezték a sebezhetőségét, nem csinált titkot belőle, ha bizonytalan, éreztette, hogy a színészi munka állandó útkeresés, mosolyogva hagyta őket játszani, de néhány egyszerű mondattal helyre tett mindenkit, ha rossz úton indult el.
Ha szerepeit vizsgáljuk, személyiségéhez az öntörvényű, nagy drámai hősnők álltak a legközelebb.
A főiskolai vizsgaelőadása Antigoné szerepében olyan releváció volt, hogy tizenhat év után is ő játszotta a tv-játék változatát. A Nemzeti Színház 1954-ben szerződtette, Tőkés Anna és Gombaszögi Frida mellett játszott a legendás Bernarda Alba háza című előadásban. Volt kiktől tanulnia. Gombaszögi is még képességei birtokában volt, de egy háborús sérülés miatt nehezen beszélt.
Aztán Szörényi Évától megörökölte Desdemona szerepét. (Szörényi 1956-ban elhagyta az országot.) Attól kezdve minden felújításban ő játszotta Bessenyei Ferenc oldalán. Egy megalázottságában is büszke, szenvedélyes alakot formált meg Desdemonaként.
Különleges remeklése volt H. Barta Lajos Kiáltás című parasztoratóriumában. A darab egy bírósági tárgyalás formájában felvillantja a Szatmár-megyei parasztság küzdelmes életét. Kohut ebben Csernyik Andrásné szerepét játszotta, aki egy 45 perces vallomásban mondja el, hogy a fia miért gyilkolta meg az apját. Feltárul egy fiatalkori szerelem és egy évtizedekig tartó bántalmazó kapcsolat története, a paraszti életforma tragikus mélységei. A közönség pisszenés nélkül hallgatta végig a történetet, a nézőtéren végig érezni lehetett a mély döbbenetet.
Nagy színházi pillanat volt a színésznő Mirigy alakítása is, amelyben nem a komikai elem, hanem az öregség groteszk tragikuma bontakozott ki. Valaha Mirigy is Tünde volt, a fiatalságot irigylő boszorkánynak fájdalmas is a szépség elvesztése. Az Éj szerepében pedig nemcsak az emberről megfogalmazott gondolatok, hanem a sok mély sebet őrző színésznő tapasztalata is megszólalt.
Az Elektra és Médeia alakításával pedig Jászai nyomdokaiba lépett. A gyilkos bosszúvággyal élő, az Oresztészhez szinte szerelmes ragaszkodással kötődő királylány, a könnyelmű, buta Jásonon győzedelmeskedő királyasszony, aki felismerve férje aljasságát megalkuvás nélkül mindent felperzsel maga körül, igazi Kohut szerep.
Bár később kárpótolták, hiszen érdemes, majd kiváló művész lett, majd a Nemzeti Színház örökös tagja, Jászai Mari-díjas, Kazinczy-díjas, még fiatalon megkapta a Farkas-Ratkó díjat (amit egyébként a kollégák szavazata alapján osztanak ki, így valószínű, hogy Tőkés is rászavazott!), lassan visszavonult a pályától.
Utolsó szerepében az 1991-ben bemutatott A kassai polgárokban az öreg dajka mondatai tükrözik akkori állapotát: „Aki sokáig él, tudja, hogy eljön egy éjszaka, mikor minden betelik és megérik. Öreg vagyok, sokáig éltem. Ez az az éjszaka, lányom.” – mondja Ágnesnek.
Arcképe Feszty Masa: Szent Erzsébet alamizsnát oszt a szegényeknek című oltárképén is látható, mint egy egyszerű asszony. Érdekes, nem ő a főalak, talán mindig is így adakozott: névtelenül.
Mintha legnagyobb sikere az Antigoné egy kicsit utolsó éveit is meghatározta volna:
„Barát se kísér, nászdal se kísér
Nyomorultul hurcolnak el.
S nekem szegénynek a nap szentséges fényét
Látnom sem szabad
S nincs ki halálomon könnyet ejt.”
