A majomlány (Kisregény 7/4)
CSÜTÖRTÖK
Hódmezővásárhely, 1893. június 8.
1.
Most nincs menekvés, mindjárt utolérnek! Csak az ég tudja, mit akar tőlem ez a két férfi – gondolta kétségbeesetten, majd a következő pillanatban érezte, hogy erős kezek ragadják meg a vállánál fogva.
Izzadságban fürödve riadt fel rémálmából. Hirtelen azt sem tudta, hol van, azután az őt körülölelő félhomályról és a szénaillatról eszébe jutott, hogy egy istállópadláson fekszik, ahová a cirkusz sikertelen éjszakai keresése után, hajnalban mászott fel aludni.
Megnyugodott, biztonságban van. Lehunyta szemét. Félálomban egy kislány csilingelő hangja ütötte meg a fülét:
– Édesanyám, megnézem a kiscicákat az istállópadláson! – mondta.
Kipattant a szeme. Gyomrát jeges marokkal szorította össze a rémület. Talpra ugrott, közben megpillantotta a macskákat, néhány lépésre feküdtek tőle összebújva egy rongyokkal kibélelt kosárban.
Nem láthat meg, még a végén ő is... – Gondolni sem akart a legrosszabbra. – Hová bújjak? – nézett körbe.
Lépések zaját hallotta. Lelki szemével látta, ahogy a gyermek már kapaszkodik felfelé a létrán. Észrevett egy jókora fahordót, amögé kuporodott le.
– Szervusztok, cicák! – hallotta kisvártatva a leányka hangját. – Akartok velem játszani?
Ekkor csiklandozni kezdte valami belülről az orrát. Érezte, tüsszentenie kell. Megpróbálta visszatartani, de nem sikerült.
– Ki van ott? – kérdezte a gyermek. Hangjából kiérezte a félelmet.
Szoborrá meredt. Levegőt sem mert venni.
– Édesanyám! Édesapám! Jöjjenek gyorsan! – hívta azután szüleit a kislány.
A suttogó Hang ismét megszólalt a fejében: „Menekülj!”. Kiugrott a hordó mögül, félrelökte a sikoltó gyermeket az útjából, majd lesietett a létrán. Az udvaron egy markos férfiba ütközött.
2.
Rődner Szilárd kopogtatás nélkül sétált be Jáhni Richárd szerkesztőségi szobájába.
– A törvény nevében jöttem – mondta zordonan. – Utasítottak, hogy téged és Endreyt vigyelek be a rendőrkapitányságra. Kint vár ránk a szolgálati fogatom.
– Le vagyunk tartóztatva? – lépett a helyiségbe Gyula, akinek a szerkesztőségi mindenes szólt az egyenruhás érkezéséről. – Tudtommal nem tört ki tömeghisztéria a városban – utalt a két barát között tegnap elhangzottakra.
– Szerencsére nem lett igaza a rendőrkapitány úrnak, de rémhírterjesztés miatt így is többen feljelentettek benneteket. Kértelek, Richárd, hogy ne cikkezz többet erről a képzeletbeli lényről.
– Szóval kihallgatásra viszel minket – mondta a főszerkesztő.
A rendőr bólintott.
– Még hogy rémhír, ugyan már! – csapott mérgében nagyot az íróasztalára a zsurnaliszta. – Ti pedig ne utánunk szimatoljatok, hanem segítsetek felkutatni ezt az ismeretlen teremtményt. Szilárd, indítsd újra a Koncz Mária halála miatti nyomozást!
– Mégis milyen alapon?! – emelte fel a hangját a rendőr. – Hogy az áldozat szelleme vallomást tett egy állítólagos médiumnak? Körülröhögnének! – Nagy levegőt vett. – Hidd el, Richárd – folytatta higgadtabban –, én is szeretném tudni, mitől rémült halálra az az újvárosi cselédlány, de sajnos soha nem fog fény derülni rá. Elmélete persze lehet mindenkinek, arra viszont ügyelni kell, hogy az a valóság talaján álljon, és ne keltsen felesleges riadalmat.
Richárd éppen szóra nyitotta a száját, hogy reagáljon a hallottakra, amikor valaki a folyosón Rődner Szilárd nevét kezdte harsogni.
– Itt vagyok! – szólt ki a detektívfelügyelő.
Futásban kimerült rendőr támolygott be a szobába.
– Mi történt, Szabó? – szegezte neki a kérdést feljebbvalója.
– Egy béres jött be a kapitányságra, uram, nem sokkal azután, hogy távozott – kezdte levegő után kapkodva. – Zsótér Imre nagygazda küldte, hogy jelentse be, egy szörnyet fogtak Botond utca 22. szám alatti házának udvarán. Az a valami ráadásul bántotta Zsótér úr kilencesztendős lányát. A gyermek sérüléseiről és állapotáról sajnos nem tudott részleteket. Öt rendőr indult el a helyszínre, önt is odavárják.
Jáhni és Endrey összenéztek, és tüstént tudták, hogy mit gondol a másik.
– Megvan a lény! – mondta ki Richárd hangosan is. Szeme ragyogott az örömtől.
– A Botond utca Tabán városrészben van, igaz? – nézett kérdőn a jelenlévőkre a Vásárhely és Vidéke főszerkesztője. Jáhni bólintott. – Azért nem akadtunk rá Csúcsban, mert akkor már továbbállt onnét – állapította meg Gyula.
– Biztos vagyok benne, hogy a szörnyet nem szó szerint kell érteni – jelentette ki Rődner Szilárd.
– Amint ott leszünk, kiderül, melyikünknek van igaza – nyúlt a kalapjáért Richárd.
– Csak én megyek oda. Titeket vár a rendőrkapitány úr, az ügyetekben személyesen ő vezeti a nyomozást. – Szabó – fordult Szilárd a kollégájához –, kísérje be az urakat!
– Ha törik, ha szakad, mi is a Botond utcába megyünk!
– Nem ajánlom, Richárd, hogy ellenszegüljetek. A nyomozás akadályozása miatt ugyanis kénytelen lennék elfogatóparancsot kérni ellenetek, vagyis az eset lezárásáig rács mögé kerülnétek – figyelmeztette őket a detektívfelügyelő.
– Emiatt nem aggódunk, az ügyünk úgyis ejtve lesz, mert Zsótér Imre portáján ott a hús-vér bizonyíték arra, hogy nem vagyunk rémhírterjesztők – legyintett az újságíró. – Jöjj, Gyula, keressünk egy bérkocsit!
Szilárd villámló szemmel nézett a két férfi után. Haragudott rájuk, amiért makacsul hittek az ismeretlen teremtmény létezésében, és mert emiatt nem vették komolyan az ellenük tett feljelentést. Sem legjobb barátjának, sem jó ismerősének nem akart rosszat. Azt gondolta, szigorú fellépésével, letartóztatásuk kilátásba helyezésével rábírja őket az együttműködésre. Tudta, a rémhírterjesztést viszonylag olcsón, egy helyreigazítással az újságban és némi pénzbüntetéssel megúsznák. Ellenállásukkal azonban nemcsak az ügyüket súlyosbították, de őt is kellemetlen helyzetbe hozták: akaratán kívül ártania kell nekik, mivel rendőrként kötelessége jelenteni a történteket felettesének. Ráadásul onnantól már semmit nem tehet az érdekükben, a szabályzat gúzsba köti a kezét.
Remélem, kegyes lesz hozzájuk a bíró! – mondta magában, majd Szabóval a nyomában, ő is útnak indult Tabánba.
3.
Szinte egyszerre érkeztek meg a Botond utca 22. számhoz. A félig nyitott kapuban mogorva képű rendőr strázsált. Kíváncsi szomszédok és környékbeliek sündörögtek a díszes polgári ház előtt, s be-belestek a járdáról az udvarra, majd kisebb-nagyobb csoportokba verődve találgatták, hogy mi történhetett Zsótéréknál.
– Sajnálom, uraim, de nem mehetnek be – állta Jáhni és Endrey útját az egyenruhás.
– Velem vannak! – kiáltotta oda a detektívfelügyelő. Úgy gondolta, a két férfi ne az utcán ácsorogva szembesüljön azzal, hogy mekkorát tévedett. Szinte látta maga előtt a riadt arcukat, amikor tudatosul bennük, milyen bajt hoztak a fejükre. Vérzett a szíve értük.
Belépve a hatalmas, nagyrészt kitéglázott udvarba a közrendőrökön kívül három bérest, két cselédlányt, a ház urát és Átokházy Lénárdot pillantották meg. Izgatottan beszélgettek az istálló előtt.
– Hogy kerül ide a bíró? – nézett döbbenten Endreyre Richárd.
– Rokon – mondta. – Zsótér Átokházy nővérét vette feleségül. Ott voltam a menyegzőn.
Jáhniban a bíró láttán felidéződött, miként turbékolt Szilvia a férfival hétfő este. Zokogott a lelke. Gyorsan száműzte is gondolataiból a fájó emléket, és minden idegszálával újra a jövetelük okára összpontosított. De előtte még feltett magának egy kérdést: Mi lobbanthatta szerelemre szíve hölgyét Lénárd iránt? Külseje kétségkívül hozzájárult, állapította meg, ám tudta, lennie kell még valaminek. Szilviát nem olyan lánynak ismerte, akit egy sármos mosoly levesz a lábáról. Hiába vette gyorsan sorba a járásbíró jellemvonásait, semmi szerethetőt nem talált a személyiségében. Rosszindulatú, beképzelt, a hatalmával visszaélő fráternek tartotta.
– Rődner, végre! – lépett az érkezők elé Átokházy. – Látom, magával hozta a sajtó képviselőit... Riporter úr – fordult Jáhnihoz –, felháborodással olvastam a város utcáin barangoló ismeretlen teremtményről írt tudósításait. Ocsmány húzásnak tartottam, hogy egy olyan színvonalas napilap, mint a Vásárhely és Vidéke, hírlapi kacsával akarja növelni az eladott példányszámát. – Endrey Gyula közbevágott, hogy visszautasítsa ezt a vádat, de Lénárd beléfojtotta a szót: – Ám mióta hallottam a sógorom béresének beszámolóját az itt történtekről, már tudom, ez a lény nem az újságírói fantázia szüleménye. Soós Péter hosszú évek óta szolgálja Zsótérékat – mutatott egy jókötésű férfira a bíró –, állítják, becsületes ember, akinek a szavahihetősége megkérdőjelezhetetlen.
– Hogy van a kislány? – kérdezte Richárd.
– Az unokahúgom nemrég tért magához, csúnyán beverte a fejét egy ládába, miután az a valami fellökte – mondta Átokházy. – Az ágyában lábadozik, mellette van az édesanyja és a család orvosa. Hál’ istennek nem olyan komoly a sérülése, mint amilyennek első ránézésre tűnt, hamarosan rendbe jön.
– Örvendetes – ragadta magához a szót Szilárd. – Ami pedig a támadót illeti, szörnyek nem léteznek.
– Akkor menjen be a szerszámkamrába, tisztelt rendőr úr, oszt nézze meg! Oda zártam be – csattant fel dühösen Soós Péter.
– Be fogok, de előtte meséljen el nekem is mindent részletesen.
Péter elmondta, az istálló előtt sepregetett, amikor Zsótér Annácska felmászott a melléképület padlására, hogy megnézze a két hete világra jött cicáit. Kis idő múlva rémülten a szüleiért kiáltott. A béres tudta, baj van, ezért a létrához indult. Félúton hallotta, hogy a gyermek felsikolt. A következő percben pedig nekiütközött a szörny. A kocsiszínből szaladt ki, ott a padlásfeljáró. Soós nem tartja magát ijedősnek, de ettől a valamitől megállt benne az ütő. Hátrahőkölt, majd a lény rikoltozva berohant a szerszámkamrába, aminek ajtaját azután a férfi gyorsan rázárta. Bár rövid ideig látta, alaposan megfigyelte: alacsony; két lábon jár; a pofája, a nyaka és a keze szőrös; homlokán csontdudor éktelenkedik; állkapcsa előreugró; szeme vérben forgó; a szaga pedig szinte elviselhetetlen.
– ...Na meg ruhát visel. Olyat, mint a parasztasszonyok. Elképzelni sem tudom, hogyan kerülhetett rá – zárta beszámolóját Soós Péter.
Richárd, detektívfelügyelő barátjához hasonlóan, lejegyezte a béres vallomását. A Madame Zoéénál jóval részletesebb leírás ellenére sem tudta megállapítani, mi lehet a rejtélyes teremtmény.
Szilárd előhúzta revolverét, kibiztosította, majd utasította Szabót, hogy amikor jelt ad, nyissa ki a kamrát. További parancsig pedig várakozzon az ajtóban.
– Maradjanak itt! – mondta ellentmondást nem tűrően a többieknek.
Továbbra sem hitt a lényben. Úgy vélte, Soós az újságcikkek nyomán megindult szóbeszédek hatására akaratlanul kiszínezte a történteket. Többször tapasztalt már hasonlót mozgalmas pályafutása során.
Óvatosan, fegyverét előreszegezve lépett be a szerszámkamrába. Kellett egy kis idő, hogy a szeme hozzászokjon a félhomályhoz. Körültekintett. A zsúfolt helyiség legtávolabbi sarkában egy kuporgó alakot pillantott meg.
– Rődner Szilárd vagyok, a hódmezővásárhelyi rendőrség detektívfelügyelője – mutatkozott be az ismeretlennek. – Álljon fel, és felemelt kézzel jöjjön ide! – szólította fel.
A támadó nem szólt, nem mozdult.
– Rajta, engedelmeskedjen! – kiáltotta erélyesen Szilárd. – Elég nagy slamasztikában van már így is, ne tetézze.
Megint semmi. Mintha a falnak beszélt volna.
– Ha nem megy szépszerével, megy majd erőszakkal – mondta, s behívta Szabót, meg még egy közrendőrt, hogy vigyék ki az alakot.
Az egyenruhások jobbról-balról közrefogták a kis Anna támadóját, aki hiába ellenkezett, a karja köré fonódott vasmarkok talpra kényszerítették. Visított, rúgkapált, miközben az ajtó felé rángatták.
– Ne ellenkezzen, különben lepuffantom! – figyelmeztette a detektívfelügyelő.
– Uram, csakugyan büdös ez az alak! – igazolta Soós Péter állítását Szabó közrendőr, túlkiabálva az ismeretlent.
Ekkor már Szilárd orrát is megcsapta a kellemetlen szag, amit valamilyen állati bűzként azonosított.
De hogyan lehet egy embernek ilyen testszaga? – fogalmazódott meg benne a kérdés. – Bizonyára valamilyen szervi rendellenesség okozza – gondolta.
Feszülten várta, hogy végre szemtől szemben is megláthassa. Viselkedéséből és a szagából tudta, nem egy átlagos csirkefogóval van dolga.
Arcából kifutott a vér, amikor kiderült, hogy a támadó pontosan úgy néz ki, ahogyan a béres leírta. Bár a szemében most félelem és kétségbeesés tükröződött.
Szilárdot mellbe vágta, hogy a Jáhni Richárd cikkeiben szereplő titokzatos lény – amit egyébként majomféleségnek vélt – mégiscsak létezik. Megbánta, hogy nem hitt a barátjának.
Odakinn lélegzet-visszafojtva várták, hogy kivezessék Annácska támadóját. Szinte tapintani lehetett a feszültséget, amit tovább fokozott a kihallatszó visítás.
A találkozás vegyes érzelmeket váltott ki az udvaron állókból. A cselédlányok sikoltozva bemenekültek a házba, mert a lényben a mumust látták, amivel gyermekkorukban ijesztgették őket szüleik, ha rosszalkodtak. Soós Péter már nem rémült meg a „szörnytől”, ő „ugye megmondtam” arckifejezéssel vigyorgott Szilárdra. A másik két béres iszonyattal nézte, a rendőrök gyanakvón méregették, míg Átokházy és Zsótér bosszúszomjas pillantást vetett rá.
Richárdot hidegzuhanyként érte, hogy a napok óta hajszolt teremtmény mégiscsak egy csimpánz. Nem közönséges, gondolta, hiszen képes két lábon futni, ráadásul nagyon gyorsan, de ettől még csak egy majom. Titkon azt remélte, egy eddig ismeretlen, emberszerű lényről adhat hírt, amit budapesti, sőt külföldi újságok is átvesznek. Annak ellenére bizakodott ebben, hogy nem tudott hihető magyarázatot kitalálni a női öltözékre.
Endrey Gyulát is meglepte a rejtélyes ügy fordulata. Azon kezdte törni a fejét, kik engedhetik meg anyagilag a városban, hogy valamilyen úton-módon csimpánzhoz jussanak. Jó pár ember az eszébe jutott, de elképzelni sem tudta, hogyan képes valaki titokban tartani egy efféle egzotikus házi kedvencet.
Időközben elhallgatott az állat, és leszegett fejjel, reszketve állt a két közrendőr között, akik szökéstől tartva továbbra is erősen fogták.
Rődner Szilárd félrehívta Jáhnit. Feszengve állt előtte. Láthatóan kellemetlenül érezte magát a bőrében.
– Bocsánatkéréssel tartozom – mondta bűnbánó arccal. – Sajnálom, hogy a legjobb barátodként nem hittem neked.
– Rettenetesen rosszulesett, de ezt még elnézem neked. Azt viszont már nem, hogy Endreyt és engem letartóztatással fenyegettél meg. Amúgy, ha lett volna benned irányunkba egy kis jóindulat, felajánlod, hogy elkísérhetünk ide. Egy órát még kibírt volna nélkülünk a rendőrkapitány úr. De te ehelyett a kapitányságra akartál kísértetni minket, mint holmi közönséges bűnözőket.
– A lefogásotokat csak azért mondtam, hogy...
– Nem vagyok kíváncsi a magyarázkodásodra! – hördült fel Richárd.
– Kérlek, hallgass végig...
– Egy szót se többet! – intette le a detektívfelügyelőt a hírlapíró. – Tudod, Szilárd, soha senkiben nem csalódtam ekkorát. Idő és legfőképpen nyugalom kell, hogy átgondoljam, van-e jövője a barátságunknak.
Szilárd számított rá, hogy ez a húzása nem marad szó nélkül. Ilyen súlyos következményre azonban álmában sem gondolt volna. Eltökélte, mindent elkövet, hogy elnyerje Richárd bocsánatát.
– Rődner, jöjjön, és lője le ezt a... majmot! – lépett oda hozzájuk kisvártatva Átokházy Lénárd.
– Felhívom a figyelmét, hogy most nem a tárgyalóteremben van.
– Mire akar ezzel célozni?
– Nem hirdethet ítéletet, még tart a nyomozás.
– Itt nincs mit kinyomozni! – kiáltott fel ingerülten a bíró. – Ide figyeljen, ez a dög kis híján megölte az unokahúgomat. Végezzen vele, azután mindenki menjen a dolgára!
– Megértem az indulatait. De ki kell derítenem, kié az állat, és miként került Hódmezővásárhely utcáira.
– Megmondom magának, detektívfelügyelő úr: megszökött a városunkban vendégeskedő cirkuszból.
– Megírtam, a Kürschner csak egy majmot tart, és az megvan, a tulajdon két szememmel láttam – szólt közbe Jáhni.
– Hazudtak magának! Olvastam, hogy a cirkuszok minden állatból legalább kettőt tartanak.
– Ezt könnyen kideríthetjük, szembesítjük az igazgatót az állattal – mondta Szilárd, majd a szolgálati fogatán elküldte az egyik egyenruhást az utazó cirkusz vezetőjéért. Utasította, hogy azt ne közölje a férfival, miért kéreti.
Herkules húsz perccel később már Zsótér Imre portáján állt.
– Ismerős ez a csimpánz, igazgató úr? – tért a tárgyra a kötelező formaságok után Rődner detektívfelügyelő.
– Soha nem láttam.
– Biztos benne?
– Határozottan.
Richárd a válasz ellenére bizonytalanságot érzett Herkules hangjában. Tekintetéből ezt olvasta ki: Teremtőm, ez az lenne?!... Nem, biztosan nem!... Vagy mégis?... Ugyan, képtelenség!... És ha tényleg az?
Az újságíró a többiekre sandított, úgy tűnt, egyikük sem vette észre az egykori erőművész vívódását.
– Szóval nem a Kürschner Vándorcirkuszból szökött meg?
– Hiába erőlteti, detektívfelügyelő úr, nekünk csak... Várjunk! – emelte fel hirtelen a jobb mutatóujját Herkules. – Tudom már, mire megy ki a játék. Hallottam, valamiféle lény kószál a városban. Azt is beszélik, megölt egy cselédlányt. Gondolom, ez a majom végzett vele. Elfogása azonban csak félsiker a rendőrségnek, kézre kell keríteni a gazdáját is, hogy legyen kit felelősségre vonni a történtekért. Cirkuszosként rögvest én lettem az első számú gyanúsított. De arról ne is álmodjon, Rődner, hogy elvitetheti velem ezt a balhét! Semmi közöm az állathoz. Amennyiben nincs több kérdése, távozom.
– Köszönöm, hogy idefáradt, igazgató úr. Tóth közrendőr visszaviszi a cirkuszba.
Herkules köszönés nélkül, villámokat szóró szemmel és döngő léptekkel tűnt el a színről.
– Meggyőzött – közölte az ottmaradtakkal Szilárd.
– Engem nem – vetette ellen Átokházy Lénárd. – Kérdezze ki a cirkusznál dolgozókat is, egyikük biztosan bevallja, hogy onnét lógott meg a majom.
– Pár emberemet odaküldöm, de csalódni fog.
Biztos volt igazában a bíró, úgyhogy a mondat második felét meg sem hallotta.
– Addig maga? – kérdezett rá leendő sógora terveire.
– Olyan nyomot keresek, ami az állat igazi gazdájához vezet.
A csimpánzt végül rabkocsin a rendőrkapitányságra szállították, és egy üres zárkába csukták.
4.
– Egyetértek Átokházyval – közölte Richárddal Endrey Gyula, amikor visszafelé kocsiztak a szerkesztőségbe.
Jáhni is hajlott rá, amíg nem olvasott Herkules tekintetéből. Ezt megmondta a Vásárhely és Vidéke főszerkesztőjének is. Annak ellenére, folytatta, hogy az állat nem a Kürschner Vándorcirkuszból szökött meg, úgy hiszi, mégis ráismert a direktor. Évekkel ezelőtt útjába vetette már a sors, mondta, ám valamiért nem meri beismerni magának, hogy ez ugyanaz a majom.
– ...Szörnyű titok lappang a háttérben, máskülönben nem így viselkedne – vonta le végkövetkeztetését Richárd.
– Hogy akarod bizonyítani az elmondottakat?
– Hm, jó kérdés, Gyula! Sajnos semmi ötletem – sóhajtotta gondterhelten a fiatal zsurnaliszta.
– Beszélhetnél Herkulessel.
– Tagadna mindent.
Jáhni részletesen megírta a pénteki lapszámba a Botond utcai eseményeket. Következtetésére természetesen nem tért ki a cikkben.
Mivel elképzelése sem volt a továbbiakról, csak abban bízhatott, hogy történik valami, ami megvilágítja a majom rejtélyének megoldásához vezető utat. Remélte, ez a titok is van olyan világraszóló szenzáció, mint egy eddig soha nem látott lény!
(folytatjuk)
