A diófa alatt
Az ablakomra vén diófa ága hajlik,
megannyi zöld levél varázsa integet,
a kerti illatoknak árja lengve bódít,
vidítja még e nyárutón a kedvemet.
De már amott az ősz sodorja fellegét rám,
közelg a hervadás, a kerti fák alatt
a szél ölelte lombos árnyak egyre nyúlván,
libegve kispadomra ülve játszanak.
A gyorsuló idő peregve múlik egyre,
hogy elröpült e lángoló, rövidke nyár,
fehér süveg került amott a barna hegyre,
lenéz a tájra még, amint a télre vár.
Az ablakomra vén diófa ága hajlik,
a lombos ága néha-néha megremeg,
pörögve hull alá olyankor egy levél is,
talán azért, hogy eltakarja könnyemet.
