Linktár

Nyílt vízen

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/9 számában.

Először evezek a nyílt vízen. Egyedül vagyok. Bármerre nézek, iszonytatos víztömeg, alattam tátongó mélység. Sokat olvasni öreg, vén tengerészekről, akiket rabul ejtett a tenger. Mindig is, valamiféle távoli, elérhetetlen messzeségben lévő elvont lelkeknek gondoltam őket. Egy Szabolcs-megyei kis településről származok, amelyet homokdűnék vesznek körül. Messze születtem a nagy vizekhez, messze ahhoz, hogy valamikor is közelebb kerüljek hozzájuk. Most eljött az ideje. Nem hittem volna, hogy a találkozás ilyen mély érzéseket fog kiváltani belőlem. Habár mindig is romantikus kalandor típusú voltam, és a kalandjaimban mindig megláttam a mélységet, és a misztikumot, ebben az esetben más volt a forgatókönyv. Nem vártam különlegességet, az talált meg engem. Megtalált, letaglózott, és örökre rabul is ejtett.

Régebben nézegettem a magyar tengeren sikló vitorlásokat. Nem értettem, mi értelme van. Ugyanazon helyeken köröznek, akár napról napra? Mi lehet ebben az izgalmas?

Idén kezdődött el az őselem vízzel való kapcsolódásom egy új szintje. Idén nyáron majdnem minden szabadidőmben, hétvégéken vízi túráztam. Minden más programot lesöpörtem. Elkezdett teljesen magába szippantani. A vízpart, ahol érezni az őselemek mindegyikét. Víz, föld, levegő és a tűz (napfény formájában). Uralkodónak, királynak érzem magam ezen a helyszínen, ahol te magad irányíthatod az őselemek behatását. Szinte mindennek ura vagy. Most, nyílt vízen tetőzik ki ez az időszak.

Euforikus érzés fog el. Az óriási, alattad lévő, rejtélyes víztömeg. A vízi világ, melyet nem alakított ember, melyet nem hódított meg semmilyen mesterség. Olyan energiákat érzek, amit sehol máshol. Az élet sugárzik alulról. Érzem ezt az isteni csodát, melyet háborítatlan őserdőkben sétálva érezhet az ember. Magától értetődő természetesség. De ez más. Ehhez még hozzáadódik a milliónyi természetes élet energiája. Itt minden a helyén van, nem értelmezte át zavart emberi elme.

A nyílt víz megtestesíti számomra a létezést is. Csak a felszínt látod. A legtöbb ember csak azt látja. De érzed, hogy az egész alatt valami más van, valami óriási energiákat érezni. Ez maga az élet misztikuma.

A szél feltámad, és a visszaút szenvedéssé válik. Az izomerők ideje jött el, hogy borulás vagy nagyobb baj nélkül megússzam. A víz megtanít mindig résen lenni, és nem hagyja, hogy eltunyulj. A földdel ellentétben, ami teljesen elkényelmesítette az embert. Tompává teszi az agyat, és szép lassan belül megöli azt. Kényelmes járni a földön, nem történik semmi izgalmas. A szél csak kicsit felkavarhatja a földet, és legfeljebb néhány porszem mehet az ember szemébe. Ebben a világban eltűnik ez a kényelem. Ez a föld nélküli létezés birodalma. A városi, szagos betonréteg nélküliség.

Más ember lettem. Megéreztem egy csodavilág határát. Kicsit benéztem az ablakon, és amit láttam, az elvarázsolt. Menni fogok tovább, meghódítani, benne lenni minél mélyebben. Vitorlással, kis hajókkal, bármivel. Amikor régebben hegyet másztam, ugyanezt éreztem. A csodálatot a magas hegyek háborítatlan világa iránt. Vagy egy csodás szerelmi kapcsolat mámora. Van-e értelme a létezésnek ezeken a csodákon kívül tán?