"Lány-arcotok a nap..." 2. rész. - Folytatás az Eredethez
i]Folytatás az Eredethez.
A szél hangjára ébredt, amint a zsalugátereket rázta. Hallotta, ahogy az odakint kavargó apró jégszilánkok miként csikordulnak végig a háztetőkön.
Kikelt az ágyból és az ablakhoz lépett. Az utcán mostanra már mind kihunytak a lámpák, a derült, téli éjszaka, hideg csillag- és holdfénye világította meg, melyet visszavert a frissen hullott fehér hó. Tisztán látta, miként temette be nyomtalanul mostanra a havazás a nap folyamán kitaposott keskeny ösvényeket, s miként halmozódott egyre magasabbra a sarkokban.
Figyelmes lett még valamire. Még egészen jól látható, vagyis friss lábnyomokra az otthonuk előtt. Amennyire ellátott, messziről jöttek, végig az utcán, majd ráfordultak a pár fokos lépcsőre és felvezettek egészen az bejárathoz. Ám csak addig és nem tovább. Mintha sohasem indultak volna el visszafelé. Mintha egyszerűen eltűntek volna. Eltűntek, vagy ami rosszabb, azért nem vezettek tovább, mert az, aki hagyta őket, bejutott a házba!
Carnackival az oldalán számtalan bűnnek volt már szemtanúja, ám pár apróbb esetet leszámítva, mikor elcsenték az óráját a Sohoban, vagy mikor az Isle of Dogs alvilágát uraló kínaiak megpróbálták megfélemlíteni őket, sohasem volt áldozata az ilyesminek. Eszébe sem jutott volna ilyesmi, főleg nem itt Oxfordban!
Londoni évek során Carnacki rendszeresen magával hordta revolverét, Oxfordban pedig sok orvos hódolt a vadászat szenvedélyének, ám ő sohasem tette. Nem akadt hát egyetlen, valamire való fegyver sem az egész házban.
Tekintete a kandallóra siklott. No persze a piszkavas! Elképzelte magát, ahogy betörőre támad vele. Nem, ez képtelen ötlet. Ám akkor is tennie kellett valamit!
A lehető leghalkabban, amennyire csak tőle telt, átosont a dolgozószobájába. Annak alkalmából, hogy megnyitotta oxfordi praxisát, több ajándékot is kapott a kollégáitól. Az egyik egy vaskos, rugókaros fecskendő volt. A hagyományos ujjgyűrűs változat helyett ennek fémmarkolata volt benne egy rugóval, melyet, ha összeszorított, a dugattyú kinyomta belőle a folyadékot, ha pedig kiengedte, akkor felszívta azt. Talán… talán, ha a mellkasához közel tartja, és eléggé árnyékban marad vele, elhitetheti a betörővel, hogy egy revolvert markol.
Nem gyújthatott lámpát így csak a zsalugáterek között beszűrődő gyér fényre, valamint az emlékezetére hagyatkozhatott, ahogy leereszkedett a lépcsőn a földszintre. Igyekezett a folyosó közepén maradni, hogy elkerülje a bútorokat. A betörő, bár kevés tapasztalata volt ezen a téren, úgy vélte, ügyes ember lehetett, hiszen nem csupán őket nem ébresztette fel, amikor behatolt a házba, hanem a házvezetőnőjüket sem, aki a hátsó udvarra néző földszinti kis szobában lakott.
Házicipőjével belelépett egy tócsába. A betörő cipőjére, kabátjára nyilván vastagon odatapadt már a hó mire az ajtajuk elé ért, és az most olvadni kezdett idebent. A vízfoltokat követve a félhomályos folyóson egészen a szalon kétszárnyú tolóajtajáig óvakodott. Be volt csukva, ám mögüle némi zaj szűrődött ki, mely nagyon emlékeztette arra, amikor a kis szeneslapát megmerült a vödörben. Gyufa sercent és odabent tűz lobbant.
Óvatosan elhúzta az egyik ajtószárnyat. Szerencsére gondosan volt zsírozva, így halkan csusszant odébb. Éjszakai látogatója a kandalló előtt guggolt és a piszkavassal rendezgette a szenet. Az egyre inkább erőre kapó tűz fényében alakja kicsinek, szinte aprónak látszott, kabátját pedig, mint korábban helyesen gondolta, vastagon borította a széltől ráfagyott hó.
Lehetséges volna, hogy egy utcagyerek tört be hozzájuk? Egy suhanc, aki a hideg elől menekülve kétségbeesésében jutott erre az elhatározásra, vállalva a kockázatot? Ám… ám Oxford nem volt London. Itt nem rajzottak az utcákon a „bakerstreeti fiúk”, ahogy Wilhelmina nevezte őket, akik raktárakban, vagy a csatornákban húzták meg magukat éjjelente.
A kuporgó alak hirtelen felkapta a fejét, majd átlesve a válla felett, felé fordult. Félig fényben, félig árnyékban maradó arca groteszk maszknak, az emberi ábrázat torz, sikertelen koholmányának tűnt csupán. Aztán talpra állt. Gyorsan, nesztelenül, miközben a rátapadt hótól és jégtől nehéz kabátja a padlóra hullott. Így, hogy megszabadult tőle, alakja vékonynak, inasnak, ám arcához hasonlóan torznak, kifacsartnak látszott a tűz fényében.
Egy pillanatra Shelley regényének, a Frankensteinnek szörnyetegére emlékeztette Philmore-t.
– Tegye le azt az ormótlan, német holmit, doktor! – szólalt meg halkan a különös szerzet. Carnacki hangján. – Van ebben a szobában valami, mi különös melegséggel tölt el engem. Talán, mert ez a zöld csak elsőre tűnik hidegnek, ám ahogy rávetül a kandalló fénye, úgy árad belőle a tavaszi esőtől kövérre hízott nyárelei fű, érett, élettel teli színe – kezdte dörzsölni a felkarját és a mellkasát Carnacki. – Tegye már el, Philmore! – ismételte. – Amúgy mit tervezett? Mi lett volna, ha nem engem, hanem mást talált volna idelenn?
Különös hangsúllyal ejtette ezt a szót. Mintha csak sejtette volna, hogy milyen hatással lesz rá most, ezek után a napok után. Leengedte a kezét, és a dohányzóasztalra tette a fecskendőt.
– Nagyon szótlan, doktorom. Talán nem örül nekem?
– Nem… vagyis igen. Az égre Carnacki egészen összezavart! – talált végre hangjára. – Mégis miként? Hogy jutott eszébe az ilyesmi?
Nem korholta, vagy vádolta, csupán csak megdöbbentette barátja viselkedése.
– Hajnali két óra van Philmore. Csöngettem volna be? Bevallom, nem hittem, hogy ilyen hamar lelepleződik a jelenlétem. Úgy terveztem elnyújtózom azon a kényelmesnek látszó pamlagon – intett a fejével a bútor felé – és hagyom, hogy a meleg álomba ringasson. Aztán reggel kimagyaráztam volna magam.
– De hogy jutott eszébe éjnek évadján útra kelni?
– Nem jutott eszembe – nyújtózkodott Carnacki. – Egy szénszállító szerelvénnyel indultam Birminghamből. Négy órába került, mire kiástak minket a hóból, Harbury után. Miután ideértem, jó egy órát bolyongtam ebben a bájos városkában, hogy szállást találjak magamnak. Ridegebb ez a város, mint emlékeztem rá. Nem angolhoz, nem civilizált emberhez méltó dolog kikergetni egy embert ebbe a hidegbe. Bizarr dolog, hogy az általunk úgy lenézett oroszok, de még az eszkimók sem vetemednek ilyen kegyetlenségre – dörzsölte tovább a karjait Carnacki. – Ha javasolhatom, inkább csukja be az ajtót maga mögött doktor, kezd végre megéledni a tűz. Nem kellene másokat is felvernünk!
Úgy tett, ahogy barátja kérte. Közben Carnacki óvatosan közelebb húzott a kandallóhoz két fotelt és kitöltött egy pohár brandy-t. De csak egyet, azt pedig felé nyújtotta. Kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Ön is jól tudja barátom, hogy csak egy ostoba keres melegséget az italban, ha már egyszer már átfagyott. Nekem megfelel a tűz is, ám önnek úgy hiszem, szüksége lesz rá. Utóvégre… talán jobb is, hogy így találkoztunk. Ígértem önnek egy történetet egy évvel ezelőtt, ha még emlékszik rá.
Emlékezett, hogyne emlékezett volna. Carnackinak minden orvosi tudása és tudományos ismerte ellenére is meg kellett volna halnia tavaly novemberben, vagy ha más nem, akkor… – tekintete barátja jobbjára siklott, amiben a brandy-s poharat tartotta –… akkor is egy életre nyomorékká vált volna. Ám… ám nem így történt. Ez pedig, bár örömmel töltötte el, lehetetlen volt a számára. Mindannak ellenére, amit átéltek. Hiába a szörnyeteg, melyet egy torz elme hívott életre, hiába rémálmok, és a képzelőereje szülte félelmetes képzetek, Carnackinak nem lehetett volna ép a keze.
Mégis így volt.
Barátja, még mindig elgémberedett tagokkal leereszkedett az egyik fotelbe. Helyet foglalt vele szemben.
Carnacki nem szólalt meg azonnal, sokáig meredt a tűzbe. Annak fénye, mely korábban torz, groteszk maszkká formálta arcát, most finoman körülfonta vonásait, önmagához képest is fiatallá, szinte gyermekivé varázsolva őket. Barátja kinyújtotta és a tűz felé tartotta bámulatos módon ép jobbját.
– Minden a helyén van. Csontok, inak, izmok, a bőr, de még az apró kandzsi írásjel is, mely 1862-ben került a csuklómra – mondta halkan.
Ökölbe zárta, majd kinyitotta az ujjait.
– Minden a helyén van – ismételte. – Mégsem érzem a magaménak. Miként oly sok mást sem – engedte le a kezét. – Az ember, ha meg is szokja, ha hagyja is, hogy az elméje elfeledje és a mindennapok hordaléka alá temesse az igazságot, itt legbelül – érintette meg a szívét –, örökké érezni fogja az elsőre csupán apró, majd mind jobban sokasodó különbségeket. Plutarkhosz jut eszembe mindig, s az, amit Thészeusz hajójáról mondott, hogy vajon az a tárgy, melynek nagy részét, vagy akár egészét az eredetivel megegyező elemekre cserélték, vajon ugyanazon tárgy maradt-e. Megőrizte-e saját identitását? Annyi éve keresem többek között erre is választ, ám nem mondhatnám barátom, hogy megleltem, vagy akárcsak azt, hogy készen állok rá.
– Akkor miért hajszolja?
– Mert erre a küzdelemre ítélt sors. Ám mert kényszer szülte, ezért a harc dics- és gyümölcstelen. De legfőképpen azért, mert másom nem maradt. Csupán a kérdések, a rájuk adott válaszok és a kósza remény, hogy valaha ráakadok a sajátomra is.
Előre dőlt a fotelben és belefogott a történetbe.
