Az istenek legyintenek
Hiába hát, a rettenet
jeges magánya eltemet,
a jeltelen, sötét napok
között halálra sorvadok,
nem ád az éj sem enyhet, ím
marad tovább a puszta kín,
amely nyomán az ördögök
parázna füstje hömpölyög.
Lecsalva lelkemet, törik
darabra volt reményeit,
sikoltanék, de nincs kinek,
hiába, mert az ég kivet,
marad csupán a rút pokol,
hol imbolyogva rostokol
a volt, a van, s a bús jövő
saját levében egyre fő.
Az oktalan világ viszont
fekélyesen tovább visong,
lerészegedve háborúz,
amit lehet halálra zúz,
s utána rácsodálkozik,
vajon hová veszett a hit,
ugyan ki adta, vette meg...
...az istenek legyintenek.
