"XIII. LFPH" Vrakk, a bölcs
A burok megremegett, mintha valami világokon túli erő rázta, tépte volna iszonyatos erővel. Víz csepegett lassan a burokról, elállíthatatlannak tűnően a végítélet ígéretével. A város védelmét az elemek tombolásával szemben a burok óvta, ha megsérül, azzal kiteszik magukat a vad, tomboló szeleknek és a hidegnek, amit csak korlátozott ideig volt képes természetes védekezőrendszerük elviselni. Velük született módon, mint a megannyi életforma a planétán, ők is el tudták viselni a környezetei kihívásokat, ám a civilizációjuk felemelkedésével együtt egyre inkább rászorultak a művi védekezésre. Ennek egyik, és talán legfontosabb eleme a burok volt. Ősi mestereik építették fagyott vízből és szilifonból, ebből a csodálatosan erős anyagból, melyet olyan széleskörűen alkalmazott a civilizációjuk.
– Tennünk kell valamit, és minél gyorsabban! – szólt ingerülten a vele szemben guggoló kis lényhez a tanács elnöke.
Zorkon, az elnök leginkább egy kődarabhoz hasonlított, melyből rücskös csápok nyúlványai tekeregtek elő számolhatatlan mennyiségben. Mint Rót város első számú vezetője ő felelt mindenért, ami itt történt. Akihez gurgulázó szavait intézte, Rátót volt, a hadsereg vezetője. Egy kis víz csiszolta kavicshoz hasonlító testéből néhány pálcikaszerű végtag meredezett, amiben néhány szilifon lándzsát tartott.
– Mit tehetnénk, Zorkon? – kérdezte Rátót kíváncsian pislogva apró gombszemeivel. – Hiszen még azt sem tudjuk, mi és honnan fenyeget minket.
– Azt nem, de azt igen, hogy a létünket veszélyezteti ez az idegen erő. Ha semmit sem teszünk, akkor beleegyeztünk a végzetünkbe.
– Igenis! – húzta ki magát egy kissé Rátót és elindult kifelé a tanácsteremből, majd visszafordulva megkérdezte. – De mit is?
– Akármit, te szerencsétlen! – rivallt rá a tanács elnöke, majd egy kissé békülékenyebb hangot ütött meg. – Szedj össze egy csapatot, és menjetek el Vrakkhoz! Ő a legbölcsebb a bolygón, majd csak kitalál valamit.
Rátót útközben a körletburok felé azon gondolkozott, hogy kiket vigyen magával. Az út a fagyott mocsárig, ahol Vrakk, a bölcs élt, veszélyekkel és varázslatokkal teli. Nem lesz könnyű eljutni oda épségben, ám nem kérdés számára, hogy ezt mindenképpen meg kell tenniük. Nem kevesebb, mint a civilizációjuk fennmaradása a tét. Úgy döntött, csak két harcost és egy varázslót visz magával az útra, mert véleménye szerint minél kisebb egységgel indul, annál nagyobb eséllyel kerüli el a felfedezés veszélyét a Csobbok részéről.
A Csobbok a bolygó legkiszámíthatatlan lényei voltak. A kíváncsiságuknál csak az étvágyuk volt nagyobb, és étlapjukon minden szerepelt, ami csak élt. Sohasem lehetett tudni, hogy mikor és honnan bukkannak elő a mélységből. Az egyetlen hátránya a kis csapatnak a korlátozott erő volt. Igaz, nehezebben veszik őket észre, de nagyobb csapat Csobbal szemben kevés az esélyük. Ezért gondolt arra, hogy egy varázslót is visz az útra. A varázserő ellen a Csobboknak nincs semmi védekezőmechanizmusa, így jó eséllyel vehetik velük a harcot, amennyiben a szükség úgy hozza.
Miután beért a körletburokba, kiválasztott két jóerőben lévő, névtelen harcost maga mellé. Nevük nem volt, hiszen azt meg kell szerezni, Nevet akkor kapnak, ha valami hősies és nemes tettet hajtanak végre. A tanács a megbecsülés jeleként ekkor nevet adományoz a példánynak, aki azt büszkén viseli azután. Rátót is csak néhány éve kapta a nevét, amikor véletlenül egy szikladarabot lökött egy Csobbra, amely így elpusztult. Soha nem ismerte volna be, hogy ez csak a véletlen műve volt. Történt ugyanis, hogy egy felderítő küldetés közben szükségét végezve nekidőlt egy ingatag sziklának, ami egy véletlenül arra cammogó Csobbot agyonnyomott. Tette kicsit kiszínezve nagy elismeréssel járt, hisz így szerezte nevét, amit büszkén viselt. A-nak és Z-nek nevezte a két harcost, hiszen valami módon parancsot kellett adnia nekik. Miután felmálházták magukat mindennel, amire csak szükségük lehet, elhagyták a körletburkot és kiléptek az ismerősen ellenséges bolygó talajára.
A vöröses színű port a fagyos szél kavarta, miközben bandukoltak a varázslók barlangja felé. Mivel a szemük a kavicsszerű testük oldalán helyezkedett el, így csak korlátozott mértékben láthatták az égen terpeszkedő napot, ami fényével árnyékokat rajzolt a közeli sziklák tövére. Néhány sóhajtásnyi út után már meg is látták a barlang bejáratát, ami oltalmat adott a varázslóknak. Ezek a különös lények csak annyiban különböztek tőlük, hogy szinte tökélyre fejlesztették magukban a gondolatolvasás és jövőbe látás tudományát. Félelmetes tudásukat mindig annak a szolgálatába állították, aki a legtöbb fizetséget kínálta nekik. Miután beléptek a barlangba, egy rücskös testű, idős varázsló lépett Rátót elé.
– Elég lesz annyi – célzott a málhazsákban pihenő két csomó szilifonra, amit a varázsló szolgálatainak ellentételezéseképp hoztak magukkal. – Kancsi, a jövőlátó fog veletek menni – mutatott egy apró, kerek testű varázslóra, aki a sötét barlang egyik sarkában kuporgott. – Kancsi remek nyomolvasó. Még azelőtt meglátja a nyomokat, mielőtt azok megjelentek volna.
– Köszönjük a segítséget – köszönt el Rátót az öreg varázslótól, miközben azon gondolkodott, minek nekik nyomolvasó. Tudják az utat a fagyott mocsárhoz. Ellenkezni azonban nem mert, mert a varázslónép elég sértődékeny, és nem kockáztatta meg a haragjukat.
Miután a barlangot elhagyták, egy közeli, föld alatti járatba mentek be, amit a Csobbok építenek a közlekedésük során, hiszen a hideget ők sem sokáig tudták elviselni. Ezek a járatok az egész bolygót behálózták, és aki ismerte őket, az bárhová eljuthatott a megfagyás veszélye nélkül. Sötét, szűk járat volt a föld alatti út, amiből balra és jobbra is leágazások nyíltak. Kancsi, a varázsló haladt elől homlokából halvány vörös fényt bocsájtva ki. Mögötte haladt a három harcos szilifon lándzsájukat készenlétben tartva egy esetleges támadás kivédése céljából.
Tíz szusszanásnyi idő után egy tágas barlangban találták magukat, ahol néhány Csobb aludt. Ezek a nagy buborékhoz hasonló kreatúrák kinézetük ellenére roppant erős bőrszerű szövettel védekeztek a külső behatásoktól, ezért is voltak olyan veszélyesek. Még a szilifon lándzsa is csak kisebb sérüléseket okozott ezeknek a lényeknek. A Csobbok, miután megtömték szinte feneketlen bendőjüket, általában ájult álomba zuhantak négy-ötszáz szusszanásnyi időre. Lassan, csendben haladtak át a barlangon, nehogy felriadjanak álmukból. A egyszer csak megbotlott egy sziklataréjban, és a barlang csendjéhez képest hatalmas robajjal elesett. A Csobbok lassan gurulva megindultak feléjük álmukból felriadva.
A harcosok, a közben feltápászkodó A-val egyetemben, szilifon lándzsáikat a Csobbokra szegezve várták a szinte kilátástalan küzdelmet. A félelmetes lények gömbszerű burka felhasadt, így zabálószervük is látszott. Hatalmas fogaikat csattogtatva támadtak a kis csapatra, majd megmerevedtek.
Hitetlenkedve meredtek a varázslóra, aki egyik végtagjából vörös fényt bocsájtott ki, majd megszólalt:
– Száz szusszanásnyira így maradnak – szólt hozzájuk. – Menjünk tovább!
A kis csapat fellélegezve haladt tovább célja felé.
A fagyott mocsár barátságtalan, ám számukra veszélytelen vidék volt, ahol többek között Vrakk, a bölcs is élt. A bolygó felszínén fagyott, ám mélyebben langyos, vörös iszapból álló, kis járatok szabdalta hatalmas barlangjárat volt a fagyott mocsár. Sok élőlénynek adott otthont a mocsár, melyeknek élete agy és remények nélkül zajlik. Éppen csak vegetáló, gondolatok nélküli létformák voltak ezek, melyek életének egyetlen célja volt, Vrakk táplálása. Senki sem tudta, honnan érkezett a bölcs, de egy biztos volt. Nem e bolygó szülötte volt.
Vrakk, a bölcs lassan felébredt álmából, mikor a jövevények szólították. Az alatt a néhány ezer szusszanásnyi idő alatt, mióta megérkezett ide a mocsárba, már elég jól megtanulta az őslakosok nyelvét. Igaz, kissé furcsa, torokhangú akcentusa volt, de érthető volt minden, amit mondott.
– Mit akartok, jövevények? – kérdezte kinyújtva hosszú nyelvét, és hosszú hátsó lábait maga alá hajtva felült, majd hatalmas szemeivel kíváncsian nézett rájuk.
Rátót elmondta a jövetelük célját, miszerint a védelmüket szolgáló jég és szilifon burok valamiért megolvadt, valamint megrepedt, és ezért tanácsát szeretnék kérni, hogy mit tehetnének ellene. Vrakk, aki hatalmas tudással rendelkezett, egyelőre tanácstalannak tűnt.
– Ahhoz, hogy segíteni tudjak, látnom kell a burkot kívülről – mondta. – Már amennyiben tudtok nekem ezért fizetni.
– Bármit megadunk a segítségért – válaszolta a kis csapat vezetője.
– Akkor egy kis táplálékfelvétel után akár indulhatunk is – mondta a bölcs, és a közelben tenyésző kis lényeket tapadós, hosszú nyelve segítségével hatalmas szájába terelgette. – Addig csak pihenjetek!
Miután Vrakk úgy érezte, hogy jóllakott, magára öltött egy Csobb bőréből készült, hermetikusan záródó öltözékét, és az így készült rögtönzött burokba maga mellé tett egy kis lényt, aki a bölcs szervezete számára nélkülözhetetlen gázt termelte, majd a kis csapat után ugrált.
Eseménytelenül telt az útjuk, semmi és senki sem akadályozta őket, ezért épségben elértek a burokhoz. A burok a tájba tejesen belesimult, aki nem tudta, hogy ott van, sohasem vette volna észre, hogy alatta virágzó élet lapul. A tetején egy furcsa tárgy terpeszkedett, amilyent még sem a harcosok, sem a varázsló nem látott soha.
Vrakk, a bölcs viszont már látott hasonlót. A bolygóra is valami ilyesmi repítette távoli otthonától. Mikor darabokra szakadt a tárgy, Vrakk kiesett addigi börtönéből és a fagyott mocsár egyik hasadékába esett. Óriási szerencséje volt, hogy a langyos mocsárban landolt, különben azonnal megfagyott volna.
Az első embert is szállító űrhajó leszállóegysége csendesen pihent a Mars felszínén, mikor a két úttörő űrhajós, Ben és Igor első emberként a vörös bolygóra lépett. Az előző leszállóegység, ami a Marsra indult, szétesett landolás közben. Igaz, csak állatok voltak a fedélzetén, ám a tudományt nagy veszteség érte így is.
– Irányítás! A Sas leszállt! – közölte Ben a Földdel ezt a szenzációs eredményt.
– Berosálok! – kiáltott fel Igor. – Ott egy béka szkafanderben!
– Mennyi vodkát ittál, Igor? – kérdezte tőle Ben röhögve, majd, mikor arra nézett, amerre Igor mutatott, a torkán akadt a nevetés.
Vrakk, a bölcs nézett szembe velük négy kis marsi szikla mögül pislogva…
