"Lány-arcotok a nap..." - 1. rész (folytatás az "Eredethez"
Beígért folytatás az „Eredethez”
1896. december 18.
Metszőn hideg, északi széllel, majd azt követő sűrű havazással borult a tél Oxford ódon egyetemvárosára. A szűnni nem akaró hófúvás több láb magas torlaszokat emelt a szűk, kőfalakkal szegélyezett utcákon, valósággal csapdába ejtve az embereket otthonaikban. Havazott szüntelen, mintha a skandináv mitológia hírhedt Fimbulvetrje, érkezett volna Angliába. A tél, mely végül fagyba és hóba temeti a világot.
Robert Philmore hazafelé igyekezett az egyetemről. Az otthonához vezető utcákból keskeny, lábak tapodta ösvények maradtak csupán, melyekből kisebb, a havazásban mindinkább eltűnő „csapások” vezettek a házak ajtajáig. Az utcai lámpák halványan hunyorogtak csupán a hideg téli sötétségben, jó pár nem is égett A néhol több láb magasan tornyosuló hó láthatóan alaposan megnehezítette a lámpagyújtogatók dolgát is.
Emberemlékezet óta nem volt ilyen kemény tél ezen a vidéken, így az oktatók kollégiuma úgy döntött, felfüggesztik a tanítást, nem akadt ugyanis elég szén ahhoz, hogy az egyetem épületeinek elavult, és ennek okán pazarló fűtőrendszerét táplálják vele, és így a hallgatóknak ne kelljen akár kabátban vagy éppen kesztyűben dideregniük az előadótermekben. Csupán a kollégiumok maradtak nyitva azoknak a diákoknak, kiknek nem volt hová hazautazniuk a rendkívül hidegben. Két héttel a havazás kezdete után Philmore azon kapta magát, hogy a tanítás, vagy éppen az orvosi praxisa helyett kérvényeket ír alá, vagy éppen ő maga fogalmazza meg azokat az egyetemen nevében, az illetékes minisztérium és a vasúttársaság felé. Az előbbitől arra próbáltak egy ígérvényt kicsikarni, hogy a jövőben anyagilag támogatni fogják a neves alma mater megújulását, az utóbbitól pedig, hogy tekintettel az egyetemváros hírnevére és az itt tanuló számtalan magas rangú családból való hallgatóra, biztosítani fogják a szénszállítást a hófúvások által eltorlaszolt sínek okozta nehézségek ellenére is.
A szűnni nem akaró hidegtől a meleg ruhák ellenére is napok óta sajogtak már az ízületei. Nem csupán az ujjai, de a válla és a térde is elgémberedett mostanra, és ezen a forró, gyógytinktúrás borogatás is csupán ideig-óráig segített. Különös módon szégyellte magát miatta, mert miután hazaért, így egyáltalán nem, vagy csak keveset tudott segíteni a fiatal mindenesüknek, aki mind kilátástalanabb harcot vívott a hóval a ház előtti járda tisztántartásáért, vagy éppen kétrét hajolva görnyedt a szeneszsákok alatt. Korábban elképzelhetetlennek tartotta, hogy ő orvosként és egyetemi professzorként foglalkozzon az ilyesmivel, ám sok minden megváltozott azóta, hogy valamivel több, mint egy évvel korábban hazatért Bartokhallból. Azóta, hogy ismét elváltak az útjaik Carnackival. Felüdülésre lelt az apróságokban, mint az otthonuk körüli munkák egyszerűsége, és csupán látszólag eredménytelen végtelensége. Tavasszal fogadta fel a mindenest, együtt építették a futórózsa lugas kereteit, rendkívül ügyetlen módon, ám de annál nagyobb igyekezettel. Tette mindezt, mert felesége Wilhelmina örömét lelte benne. Nyáron üvegezett teraszt építtetett, ősszel pedig a kisebb emeleti vendégszobát alakíttatta át, bővíttette ki. Szükség volt rá a születendő gyermekük miatt.
Most pedig télen, amíg az ízületei engedték, nem restellte újra és újra ellapátolni a havat az ajtajuk elől, vagy éppen felvinni némi szenet a kályhákhoz.
* * *
A csapásokká szűkült, sötétbe burkolódzó utcákon, botladozva az alattomos, hol csúszós jéggé tömörült, hol pedig hirtelen elmélyülő hóban olyan érzés kerítette hatalmába, mintha nem is Angliában lenne.
Fimbulvetr. E szót a történelem tanszéken hallotta emlegetni pár alkalommal az elmúlt napokban, ám elsőként Carnacki beszélt róla neki. A télről, mely a világvégét hozza majd el.
– Úgy hiszem az egykori vikingek azért tudták ilyen érzékletesen leírni a hiedelmeik szerint az emberi világ végét előidéző időjárást és annak következményeit, mert önhibájukon kívül időről-időre kóstolót kaptak belőle – vélekedett barátja. – A svéd és norvég földön egyes helyeken félévig is eltart az embertelen tél, mely alatt még a Nap sem kel fel sohasem. Egyszer volt alkalmam megtapasztalni azt a mérhetetlenül nyomasztó, sötét gondolatokat fiadzó félévnyi éjszakát, és láttam, miként telepszik rá az emberekre, és emészti fel őket belülről. Olvastam John Ross és William Edward Parry visszaemlékezéseit az Északnyugati átjáró hiábavaló keresésről szóló expedícióikról, valamint azt a kevéssé ismert iratot is, melyet néhány dán fedezett fel, és amin a dicstelen véget ért Sir John Franklin neve szerepelt. Sajátos, hogy csak ez utóbbi, melyet a jó kapitány aligha arra szánt, hogy mások is beletekinthessenek, foglalkozik egyedül a sötétség és a hideg igazi rettenetével. Azzal, hogy milyen leküzdhetetlen, pusztító erejű képzetekkel tölti meg az emberi elmét, miként zülleszti azt vissza egy ősi, babonás korba, melyben az ember barlangba bújt és az annak szájában gyújtott tűz mögé rejtőzve rettegte az annak óvó fénye mögött rejtőző világot.
A Carnacki szavai mögött sokszor ott rejtőző reménytelen igazság, mint már oly sokszor, most is utat talált az ő egyszerű, angol mindennapjaiba. A szűnni nem akaró havazás, a hidegtől és sötétségtől lassacskán megdermedő ódon egyetemváros a maga módján éppen olyan kihalttá vált, akárcsak a skandináv vidékek vagy a messzi észak pusztaságai. Alig maradtak az utcákon, s azokat is egymás nyomába kényszerítették a hóban kitaposott keskeny ösvények, ezzel azt a tévképzetet erősítve fel az emberekben, hogy a mögötte haladók valójában követik, és nem pusztán csak egy felé visz az útjuk.
Így esett, hogy kétszer is körbenézett, mielőtt a kulcsot elfordította volna a zárban, és belépett az otthonukba.
* * *
Korholta magát. Igen tél volt, sötétség, hideg és szüntelen hóesés, ám az emberek ugyanazok maradtak, mint voltak pár héttel ezelőtt. Nem változott semmi.
Nem változott semmi, ám ahogy kitekintett a bejárati ajtó melletti ablakon, a rosszul megvilágított Castle Streeten, a széllel és hóval küszködő, egymás mögött imbolygó emberek menetére, valamiért a portyázó farkasok különös falkája ötlött az eszébe, majd pedig az, hogy néhány pillanattal ezelőttig olyasvalaki számára, aki ugyanúgy csupáncsak kitekintett az utcára, mint ahogy most ő tette, ő is egyike volt ezeknek az embernek látszó farkasoknak.
Ellépett az ablaktól.
Számos dolog akadt, melyben úgy érezte, előnyére változott egy évvel korábbi önmagához képest. Tevékenyebb lett, visszanyert valamit régi erejéből, és, bár azt magának is csupán óvatosan vallotta be, jobb férje lett Wilhelminának. Ám az út, melynek hatására, mindezen pozitív változások elkövetkeztek nála, más, kevéssé kellemes nyomokat is hagyott, maga után. A Barden-láp mélyén, Carnackival az oldalán farkasszemet nézett egy eszelős elme által újrateremtett, egy az ember előtti korokból származó szörnyeteggel, és bár énje racionális része tudta, hogy a fenevad csupáncsak egy állat volt, a bizonyosság, hogy jóval több dolog rejtőzik a hozzá hasonló emberekre rákényszerített konvenciók szűklátókörűsége, és az észérvekkel felfogható világ mögött, mintsem szeretné, vagy fel volna azokra készülve, többé nem tágított mellőle. Ő nem volt Carnacki, ki gyakorlottan, magától értetődő könnyedséggel nézett szembe mindezen tudással, és azzal, ami velejárt. Őt még hetekig, hónapokig kísértették rémálmok az Észak-Yorkshire-ben történtek után, és benne még mind a mai napig irracionális félelem ébredt, ha akár egy hétköznapi dologról is, mint ez a havazás, eszébe jutottak Carnacki szavai, gondolatai. Mert barátjának végig igaza volt a Barden-lápot kísértő szörnyeteget illetően, miként igaza volt, azon a bizonyos whitechapel-i éjszakán is. Barátja úgy mondta, hogy az igazságnak meg van az a természete, hogy az ember ritkán van igazán felkészülve rá. Ez így volt, mára már biztosan tudta, ám éppen mert igaz volt, nehezen tudta annak teljességében elfogadni. Azt, hogy a világ jóval több annál, mint amennyinek ő és a hozzáhasonlók akarják, vagy képesek látni, miként az is sokszor valóban csupáncsak annyi, mint amennyinek látják. Az igazság eme kettős, egymásnak ellentmondani látszó természete, még mindig bizonytalansággal töltötte el.
Sóhajtott. Bizonytalanság és logikátlan félelem. Mit árulnak el mindezek róla? Azt, hogy a lelke mélyén gyáva, vagy, hogymint azt remélni szerette volna, természete e két érzéssel birkózik meg az új, félelmetes felismerésekkel, melyek az utóbbi időben érték?
Ő nem volt Carnacki. Volt mikor örült ennek. Volt mikor sajnálta ezt.
* * *
Feleségét a szalonban találta. Wilhelmina hozzá hasonlóan sokat olvasott. Szórakozást, felüdülést lelt Jane Austin, Mary Shelley és Doyle műveiben, ám Dumas regényei is megfordultak a kezében.
Várandóssága a végéhez közeledett, és féltette ettől a hosszan tartó hideg időtől, mely szülészorvos kollégája szerint károsan befolyásolhatta a szülés kimenetelét, és az akár korábban is bekövetkezhetett a vártnál. A bába szerint viszont, akihez Wilhelmina, barátnőitől szerzett értesülései alapján ragaszkodott, korai lett volna még az ilyesmi. A gyermek „jól érezte magát”, nem sietett még erre a világra.
Felesége mosollyal fogadta. Wilhelmina szinte mindig mosolygott, mosolyai pedig önálló, titkos nyelvvé, sajátos, egyedi kifejezésmóddá fejlődtek az évek során. Olyan volt, mint a virágszimbolika, melyet annak idején Carnackitól tanult el, s melynek nem elhanyagolható része volt abban, hogy végül meghódította Wilhelmina szívét. Megtanulta ezt is, ám nem kötelességtudatból, vagy megszokásból, hanem mert úgy érezte ismét méltóvá kell válnia az asszony szerelmére.
E mosoly most könnyű volt. Azt üzente, hogy bár fáradt, örül neki, hogy hazaért.
Letelepedett vele szemben az egyik zsámolyra és óvatosan a kezébe vette felesége jobb lábát, majd finoman, a bábától ellesett mozdulatokkal, masszírozni kezdte a talpát. Különös házasság volt az övék. Tizenhét évvel volt öregebb a feleségénél, ám az élet és az érzelmek dolgában sokkal járatlanabbnak bizonyult nála. Ő volt az, akiért a maga, időnként szerénynek tűnő lehetőségeihez mérve, megpróbált jobb emberré válni. Mert Wilhelmina megérdemelt egy nálánál jobb embert és férjet.
„– Az asszonyok, az erényeink miatt kedvelnek meg és csodálnak, ám csak gyengeségeinkkel együtt szeretnek minket igazán, vagy sehogyan sem.”
Carnacki már akkor is többet értett a szerelemhez nála.
– Hogy telt a napod Robert? – kérdezte a felesége.
Szeretett Wilhelminának beszélgetni a napjairól. Az eredményeiről és a sikertelen próbálkozásairól. Az erényeiről. A gyengeségeiről. Az apróságokról.
