Kocka fordultával 5. fejezet (Történet a B- valóságából)
1986. október. 31. Péntek, Halloween éjszakája.
Mindenszentek előestéje a kegyeibe fogadta Forlorn Fallst. Szokatlanul meleg szél fújt dél felől már napok óta, újra és újra végigkergetve a száz színű őszi avart az utcákon, és folyvást zörgetve a fákon maradt leveleket, egy hosszú, kellemes, no meg édességben gazdag Halloweennel kecsegtetve a gyerekeket a sok éves „aszály” után, mikor a hideg idő ellehetetlenítette az ünnepet.
A maskarákkal és töklámpásokkal teli éjszaka mindig is szolgálattal telt Betthany és a kollégái számára. Gyerekek lófráltak mindenhol, ilyenkor az egyébként gyér forgalom is gondot jelentetett, arról nem is beszélve, hogy a mostani ünnep péntekre esett így Forlorn Falls felnőttjei is könnyebben átadták magukat az ünnepnek. Néhányan már este hatra az asztal alá itták a többieket, s végül saját magukat is, és Matthew szerint, ahogy majd telnek a napok, úgy a folyamatosan fúvó szél és a szokatlan meleg is hatással lesz az emberekre, és sajnos igaza lett. Régóta szunnyadó konfliktusok újultak ki, friss sebek nyíltak az alig gyógyultak helyén, és néhol jóval több minden törött néhány tányérnál. Mintha a Forlorn Falls mélyén szunnyadó ártó erők megrázták volna magukat szűnni nem akaró rémálmaik közepette. Vagy legalábbis valami hasonló magyarázattal szolgált neki Nathan, mikor szolgálat közben hazaugrott hozzá pár percre.
A Klub tagjai a szokottnál is jobban ügyeltek magukra az elmúlt héten. Nehogy bármivel is magukra haragítsák a szüleiket, és azok eltiltsák őket a ma estétől. Andrew segített tanulni a húgainak, Harvey több házimunkát vállalt, mint korábban, Nathan pedig mindennap meglátogatta a mind jobban felerősödő betegsége miatt, otthon maradó Matildát. No persze az értékelendő igyekezeten túl volt egy nagyon is határozott célja mindennek. A Klub, mondván ők már kinőttek az édességvadászatból, megalakulása óta először, szülői engedéllyel, ott alvós horrorfilm-estét tervezett a Slocombe család részlegesen klubhelyiséggé alakított pincéjében.
Bármennyire is készültek rá, a hét során volt azért egy vagy két alkalom, amikor Betthany tudta, hogy elbizonytalanodtak a dolgot illetően, mivel napról-napra biztosabb volt, hogy Matilda nem tarthat velük. Ilyenkor azonban a lány újra és újra felhívta a srácokat, és bár megköszönte, hogy gondolnak rá, inkább alaposan lehordta őket, hogy milyen tökfejek lennének, ha valóban megtennék. Betthany kedvelte a lány stílusát.
Elköszönt Nathantól és visszatért a munkához.
Hallotta, hogy más városokban, főleg a kamaszok körében nagy divatja volt mostanság, hogy valamelyik helyi „hírességnek” öltöztek Halloween éjjelén. Ilyen volt a Michigani kutyaember, a Jersey ördög, a Kentucky Kecskeember, vagy a Skunkmajom Floridában, ám Forlorn Fallst nem érintette meg ez a divat, aminek Betthany őszintén örült. Abigal Harkert, akit az utolsó róla készült fotográfiák alapján űzött tekintetű, sőt, eszelős nőnek gondolt, s kinek otthonában megmagyarázhatatlanul tűntek el az emberek, semmiképpen sem vágyta viszontlátni egy jelmez erejéig. Mint ahogy a város másik híres szülöttjét sem.
Ahogy elhajtott a Morton-bányához vezető útkereszteződés előtt, egy pillanatra elnézte a hegy felett ragyogó, fogyatkozásnak indult Holdat. Mesélték, hogy újholdas éjszakákon, mikor a legnagyobb a sötétség, hallani lehet, ahogy Cliff Bayan, a hegyi ember ma is odafenn bolyong a mások által nem járt erdőkben. A hegyi ember legendájában mindig is több volt a mendemonda, mintsem az igazság, és Betthany szerint jó volt ez így.
Bayan története messzire nyúlt, csaknem a múlt század elejéig, jóval a Forlorn Falls alapítása előtti időkre, amikor az indiánok kerülni kezdték a hegyet, mint egy rossz szellem otthonát, mely nem tűrte, ha idegenek az erdeibe merészkednek és kemény eszközökkel torolta meg, ha mégis megtették. Ennyi év távlatából Betthany látott némi hasonlóságot Howard Slocombe és a hegyi ember között. Mindkettejük jelenléte elrettentő erővel bírt.
Aztán, előbb a réz, majd a rövid életű ólombánya miatt itt megtelepedő fehérek között terjedni kezdtek a legendák az óriásról, aki fent élt a hegyen, s hogy mindazok, akik a keresésére indultak, többnyire eltűntek odafenn. Így idővel a férfi sötét babonák és félelmetes legendák tárgya lett.
1886 tavaszán végül maga Bayan is felbukkant, hogy prémeket adjon, vagy cseréljen el más árukra. Látogatásai rendszertelenek, de meglehetősen emlékezetesek voltak a hatalmas férfi rossz természete és ijesztő külseje miatt. Akadtak, aki megpróbálták követni, de hiába. Legtöbben előkerültek, lógó orral a sikertelen „embervadászat” miatt, ám akadtak, és nem is kevesen, akiknek nyoma veszett, s bár bizonyítani senki sem tudta, hogy Bayan végzett velük, a férfi legendája egyre csak hízott az évek során.
Egészen 1910-ig, amikor egy a szokásosnál is zordabb iowai télen a hegyi ember nem egymagában, hanem egy fiatal nővel az oldalán érkezett Forlorn Fallsba, hogy aztán a Harker-ház ajtaján kopogtasson be. A bányászok szerint, akik tanúi voltak az esetnek, a nő kórosan sovány volt, haja szinte teljesen fehér, reszketeg alakja eltűnni látszott az óriás árnyékában, és akadt két részlet, mely mind közül a legélénkebben maradt meg a helyiekben. A gömbölyödő hasa és a természetellenesen rózsaszín szeme.
Bayan a Harker-házban hagyta a nőt, aki hamarosan életet adott egy fiúnak, s bár az anyja a házban maradt, a gyermek idővel kikerült onnan, és felnőve Harry Bayanként a városban telepedett le. Ő lett a „Bayan-törzs” alapítója, a családé, melynek történelmét végigkísérték a kisebb-nagyobb fejlődési rendellenességek és a különös események, az elmúlt hetvenhat évben.
Maga a hegyi ember története csak ezek után teljesedett ki igazán. Cliff Bayan az erdők magányos alakja ettől fogva teljesen elvadult, Howler Creek lett a vadászterülete, és zsákmánya a prémes állatok helyett az odamerészkedők voltak. Bányászok és favágók tucatjai tűntek el, hogy aztán megcsonkított tetemként kerüljenek elő. A hatóságok többször is megpróbálták kézre keríteni, mindhiába.
Végül 1926-ban, egy újholdtól sötét éjjelen egész Forlorn Falls hallotta a mély, keserű bömbölést a hegyen, mely inkább valamiféle állathoz illett volna, mégis biztosak voltak benne, hogy embertől származott. Nem voltak többé eltűnt emberek és megcsonkított tetemekkel teliaggatott fák. Cliff Bayan földi pályája véget ért, és része lett a város történetének.
Éppen úgy, mint a Morton-bánya is, melyet a közelmúltban vásárolt fel a Catsworth vállalat, valamilyen kutatási célból. A cég, hogy bizonyítsa jó szándékát, a munkahelyeken túl más módon is támogatta a várost, többek között kezelésekkel a „bányászkórban” szenvedők számára. Betthany több alkalommal is elfuvarozta Nathant, a kórházba, amikor Matildának be kellett feküdnie, annyira súlyos volt az állapota. Az egyik ottani Catsworth alkalmazott lelkes rajongója volt a helyi folklórnak, ő fejtegette neki többször is, hogy Cliff Bayan viselkedése mögött talán éppen úgy a fémmérgezés állt, mint a „bányászkór” mögött, mely lassan ölő méregként elpusztította az elméjét, és nyomot hagyott utódaiban is.
Betthany nem tudta eldönteni mit talált riasztóbbnak. Bayan tetteit, az okot, mely feltehetően kiváltotta őket, és mely a mai napig kísérti a várost, vagy a Catsworth-ös fickó nem csupán orvosi értelemben vett érdeklődését a téma iránt?
Megreccsent a rádió és Matthew Johns hangja töltötte be a járőrkocsi belsejét.
– Betthany? Vétel.
Beleszólt a mikrofonba.
– Mondjad, őrmester! Vétel.
– Itt vagyok Harvey-éknál. A húgom most beszélt Thea Slocombe-bal telefonon. A srácok nem értek oda hozzájuk. Vétel.
Már megint? Mi az ördög van ezekkel a kölykökkel?
Az órájára pillantott. Este tíz múlt, mostanra az utcák a jó idő ellenére is elkezdetek kiürülni. Nem maradt más odakint, csak néhány kamasz, akik titokban megdézsmálták apáik otthoni italkészletét, és most megpróbálják kiszellőztetni a fejüket, nehogy a túlságosan durva piaszag árulójuk legyen, mikor hazakeverednek végre. Csak ők és a „Vadbanda”, mert abban biztos volt, hogy azok semmilyen figyelmeztetés ellenére sem hagynák ki ezt az estét, talán csak óvatosabbak lennének, mint máskor.
Óvatosabbak? Megrázta a fejét. Éppen egy ilyen éjszakán?
– Lehet, hogy tudom, merre vannak – szólt bele a rádióba. – Szállj kocsiba, találkozunk a Harker-ház előtt. Vétel és vége.
Árnyékok voltak a fogyó Hold gyér fényében, mely átszüremlett a lombjukat vesztett fák, pókhálóként terjeszkedő ágai között.
Árnyékok, melyek szétrebbentek, és eltűntek az éjszakába, mely szülte őket, ahogy meglátták a járőrkocsi fényét.
Árnyékok voltak. Forlorn Falls gyermekeinek árnyai, akiket a Harker-ház, mint lámpás vonzott magához ezen az éjjelen. Három kerékpár maradt mindössze utánuk. Három, Betthany számára nagyon ismerős kerékpár.
Fékcsikorgás, dudaszó, Matthew Johns őrmester káromkodásának hangja valahonnan a távolból, ahogy a gyerekek arcát viselő árnyékok keresztezték az útját a moorheadi kaptató aljánál.
– És én még azt hittem, hogy már kinőttünk ebből az ostoba szokásból – morogta a férfi, mikor végül kiszállt a kocsiból, de azt már nem tette hozzá, melyik szokásra gondol. A kivilágítatlan biciklikkel történő száguldozásra, vagy a halloweeni látogatásokra a Harker-házban?
Betthany válasz helyett elővette a hátsó ülésről a hangosbeszélőt, és bekapcsolta.
– Nathan! – szólt bele. – Tudom, hogy odabent vagy a többiekkel együtt. Elég ebből, gyertek elő!
– Krisztus a kereszten, tizedes! – lépett oda hozzá Matthew és elvette tőle a megafont. – Én értem, ha most dühös vagy rájuk emiatt – intett a ház felé –, de csak gyerekek, talán kicsit…
– Nem vagyok rájuk dühös. Féltem őket – közölte Betthany. – Ám vagy ők jönnek ki, vagy nekünk kell bemenni oda.
Kár lett volna tagadnia, hogy aggasztotta ennek gondolata. 1969 ősze óta nem fordult meg odabent, és mint másokat, őt is megnyugtatta az elvadult kertben álló tábla, miszerint a Catsworth hamarosan a földdel teszi egyenlővé ezt a helyet.
Felkavarodtak benne az emlékek. Az, hogy miért is jöttek ide, hogy mi történt azután, és hogy ő miként hagyta magára Dorothyt.
– Azért ez mégsem a Crips los angelesi főhadiszállása – próbált nyugodtnak tűnni Matthew, bár az ő arcán is ugyanazt az árnyékot látta, mely rá is rátelepedett.
A férfi visszalépett a saját kocsijához, és zseblámpát vett elő, majd ahogy kiemelkedett az utastérből, tekintetük egy pillanatra találkozott, Matthew pedig a műszerfal irányába nyúlt. Leakasztotta a rádiót és közölte a rendőrfőnökkel, hogy a srácok az estére megbeszéltekkel ellentétben a Harker-házban vannak – itt az épület felé pillantott –, és még mindig nem jöttek elő. Így nekik kell utánuk menniük.
