Szellemek árnyéka - Harmincadik fejezet
Roppant barátságtalan volt a fogadtatás, ami a vízi király birodalmának kapujában várt minket, ezért komolyra fordítva a szót elővettem a rendőrigazolványomat.
– Tenkes Huba nyomozó vagyok és szeretnék beszélni az ingatlan tulajdonosával – lobogtattam meg az igazolványomat a mocsár Cerberusa előtt, ami úgy tűnik, nem igazán hatotta meg.
– Azt mondtam tűnjenek el! – kiabálta olyan hangosan hogy igazán féltettem attól, hogy a hangszálait is kiköpi nemsokára.
Valószínűleg nem csak nekem tűnt ilyen idegesítőnek az ürge, mert a közeli melléképület mellől öles léptekkel közeledett a kapu felé egy nagydarab, rókaképű férfi, akinek a kezében egy hatalmas kés himbálódzott.
– Ez Elek – suttogta mellettem Lajos bácsi.
Na engem nem igazán hatott meg, ki ez az ember, mert már kezdett elegem lenni ebből az elutasító hangulatból ami itt uralkodott. Szürke, földig érő, erős anyagból készült esőkabát feszült a hatalmas alakon, akit Elek néven tiszteltek a környéken.
– Mit akarnak itt? Üdv, Lajos bácsi! – köszöntötte az öreget a tagbaszakadt alak.
– Tenkes Huba nyomozó vagyok és szeretnék pár szót váltani a terület tulajdonosával.
– Én lennék az – mondta Elek és barátságtalan pillantással mért végig. – Milyen ügyben szeretne beszélni velem?
– Gondolom, hallott a környéken elkövetett gyilkosságokról – mondtam. – Ebben az ügyben keresem önt.
– Nem tudok semmit, és megkérem önöket, hogy azonnal távozzanak, hacsak nincs házkutatási parancsuk – fordított nekünk hátat és elindult a ház felé.
– Még nem végeztem – emeltem fel a hangomat, mert roppant módon felbosszantott az arroganciája a fickónak.
– De én igen – kaffantotta hátra sem fordulva Elek és tovább sétált az épület felé.
Na, itt már nem volt igazán mit tenni, mivel egyáltalán nem voltak ezek az emberek közreműködők, és akkor még finoman fogalmaztam. Sajnos arra nem volt alapom, hogy házkutatási parancsot kérjek, ezért jöhet a B-terv. Elmondtam Lajos bácsinak, hogy a kerítés mellett sétálva kicsit körül szeretnék nézni a birtokon, ugyanis ez még nem törvénytelen, csak roppant idegesítő. Az öreg nem tartotta a legjobb ötletnek a dolgot, mert szemmel láthatóan feszélyezve érezte magát, de rövid úton meggyőztem arról, hogy ez még mindig jobb ötlet mint törvénytelen módon behatolni a vízi királyságba.
Elindultunk a kerítés mellett egy ösvényszerűségen, amit szemmel láthatóan valami állatok gyúrtak ki, és ez a tény nem töltött el nyugalommal, látva a kutyákat a birtokon. Hamar meggyőztem magamat arról, hogy valószínűleg csak éjjel engedik ki őket, és akkor sem egyedül, így kicsit megnyugodva folytattuk az utunkat. A kapunál őrködő Cerberus nem hagyta el posztját, de néhány perc elteltével mozgolódás támadt a kerítés túloldalán,l és két fickó árgus pillantásai mellett folytattuk utunkat. Igazából semmi érdekes dolgot nem láttunk azon kívül, amit már a kapuból is láttunk, de nem adtuk fel, és tovább mentünk. Néhány száz méter megtétele után egy színnek is beillő nagy melléképület mellé értünk, ami mellett felborított csónakok sorakoztak. Valószínűleg egy műhely lehetett az épület, mert szerszámok hevertek szerteszét a fűben. Az egyik kísérőnk a kerítés túloldalán szinte futva ment az épület ajtajához és sietve behajtotta azt. Ám mielőtt ez sikerült volna neki, megláttam odabent néhány zöld címkés flakont, és egy komplett zenekari felszerelésbe illő hangfalszettet is.
– Azt hiszem, eleget láttunk – fordultam Lajos bácsi felé és elindultam visszafelé, nyomomban az elképedt öreggel.
– Eleget? Semmit – morogta az öreg és utánam kullogott a csónakig.
Beszálltunk a ladikba és szótlanul eveztem visszafelé, nem válaszolva a ki nem mondott kérdésekre, amit az öreg arcán véltem felfedezni. Azon törtem a fejemet, hogy mi legyen a következő lépésem, mert a kirakós kezdett összeállni, viszont semmi konkrét bizonyíték nem volt a kezemben, így elég nehéz lesz meggyőzni a feletteseimet, hogy beavatkozzunk az ügy folyásába. Miközben ezen morfondíroztam, lassan oda is értünk a megbúvó kis kikötőhöz, ahol az öreg tanyája bújt meg a lombok takarásában. Miután a lánccal kikötöttem a ladikot, és az ösvényen a kunyhó felé ballagtunk, az öreg már nem bírta a kérdéseit magában tartani.
– Na mond már, mit láttál?
– Semmit, és mindent Lajos bácsi, semmit és mindent.
– Ne csigázz már! Mondjál valami értelmeset is! – mondta már kicsit mérgesen.
– Egy dolgot bizton mondhatok. A köd kezd feloszlani…
(folytatjuk)
