Szellemek árnyéka - Huszonkilencedik fejezet
Dezső szó nélkül indított ránézve rémült arcomra, és kipörgő kerekekkel kihajtott az utcából. Láttam a tekintetén, hogy ezer kérdése lenne hozzám, de türelmét kérve a buszpályaudvart jelöltem meg úti célként, ugyanis az irataim még ott pihentek a minimalista értékmegőrzőben, és azokat fel kellett vennem, mielőtt visszaindulunk Magyarországra. Kevés helyismeretemmel navigálva Dezsőt el is értük a pályaudvart, ahol vizsla tekintettel fürkésztem körbe lehetséges rosszakaróim után. Miután nem láttam semmi gyanúsat, bementem az épületbe, magamhoz vettem a papírjaimat és beültem az autóba, majd elindultunk hazafelé.
Hajnalban nem volt nagy forgalom, ezért hamar át is értünk a határon, és a már ismerős tájakon robogtunk, mikor Dezső kérésére nagy vonalakban elmeséltem neki a Szlovákiában átélt kalandjaimat.
– Most egy kád forró vízre és egy kiadós alvásra lenne szükséged – fordult felém, miután végighallgatta a beszámolómat.
– Ebben egyetértünk – mondtam érezve a fáradságot, ami teljesen letaglózott.
Gyökérpusztán egy kis motel előtt fékezett az őrnagy, közölve, hogy mivel a sárközi ideiglenes otthonom még nem száradt ki, itt foglalt nekem szobát ideiglenesen. Érdeklődésemre, hogy hogy van a húga és az őrmester, valamint Andi, azt válaszolta, hogy a körülményekhez képest remekül. Miután megegyeztünk abban, hogy a délutáni órákban visszajön értem, és elvisz Sárközre, a szobámba mentem, és egy alapos zuhanyzás után mély álomba merültem.
Álmomból kopogás riasztott, Dezső volt az nagy mosollyal az arcán. Gyorsan magamra rángattam pár ruhadarabot, és követve az őrnagyot bepattantam a Nivába. Gyors iramban haladtunk úti célunk felé, és közben vázoltam a további terveimet.
– Elsősorban szeretnék Lajos bácsival beszélni, mert egy kérésem lenne hozzá, ami nagy mértékben előre vinne a nyomozásban.
– Van már valami elképzelésed a megoldást illetően? – vonta fel a szemöldökét.
– Azt hiszem, már sínen vagyok – mondtam nevetve, de nem túl nagy meggyőződéssel.
Miután megálltunk néhány percre a paplaknál, és nem túl érzelemmentesen üdvözöltem Andit és Sándort, az öreg halász kunyhója felé vettük az irányt. Az öreg már leginkább egy antik festményre hajazott, mivel ismét ugyanabban a pózban láttam, ahogy az első alkalommal. Felnézett a hálójavításból és széles mosollyal nézett fel munkájából.1
– Üdvözlet fiatalúr! Visszatért a világ körüli útjáról?
Miután egy kézfogással én is üdvözöltem az öreget, megköszöntem az őrnagy segítségét, és megkértem, hogy este jöjjön majd értem, addig itt maradok Sándorral. Vázoltam az elképzelésemet, miszerint valahogy köze lehet a gyilkosságokhoz a vízi hierarchia csúcsán lévő, vállalkozóknak csúfolt orvhalászoknak, és arra kértem, hogy vezessen el engem hozzájuk.
– Nem jó ötlet fiatalember, nem szívesen veszik azok, ha zargatjuk őket – húzta össze a szemöldökét az öreg.
– Engem aztán teljesen hidegen hagy, mit gondolnak, immár nyomozói minőségemben szándékozom látogatást tenni náluk.
– Az inkognitóval mi lesz?
– Az már okafogyott Lajos bácsi, aki ártani akar nekem az már úgyis tudja, aki pedig nem, az pedig úgy sem fog.
– Akkor ladikba – mondta az öreg, és nagy vidáman megindult a csatornához, ahol a csónak ki volt kötve.
Miután a már megszerzett rutinommal a ladikba pattantam, megragadtam az evezőt és az öreg útmutatása alapján lassan elindultunk a vízi király sötét barlangja felé. Ezt a jelzőt a táj szépsége ihlette és miután megosztottam Lajos bácsival is remekbe szabott szóképemet, majdnem a vízbe fordult, úgy röhögött. Miközben a célunk felé csorogtunk a vízen, az öregtől sok információt kaptam a halászok királyáról és csapatáról. Megtudtam, hogy az Eleknek nevezett úgynevezett vállalkozó, és nagyszámú embere nem riad vissza szinte semmi törvénytelenségtől, hogy pénzhez jussanak. Közismert a környéken, hogy a már tiltott, úgynevezett villanyozással ritkítják a halállományt. Ennek a módszernek a lényege, hogy áramot vezetnek a vízbe és a bódult, a víz felszínére emelkedő halakat összegyűjtik. Ezzel egy a probléma, a kisebb halak elpusztulnak a beavatkozás következtében, de természetesen ez őket nem érdekli. Azt csak sejtették a környékbéliek, hogy ennél sötétebb dolgokkal is foglalkoznak, viszont ez csak szóbeszéd volt.
Fél óra elteltével az útmutatás alapján egy ferdén a víz fölé bukó fűzfa mellett kikötöttünk, és egy meredek, fűvel borított töltésen felmászva egy gondozott, hatalmas házat láttam, melynek az udvarán halászhálók száradtak földbe ásott karókra akasztva. Rengeteg csónakot pillantottam meg a töltés tetejéről kikötve a vízen, ami alátámasztotta azt, hogy hatalmas flottáról lehet szó. Lassan elindultunk az épület kerítéséhez, amin egy kovácsoltvasból készült kapun lehetett bejutni a kertbe. Amint odaértünk a kapuhoz, egy roppant barátságtalan fickó kiabált ránk:
– Tűnjetek el innen, vagy rátok engedem a kutyákat! – kiabálta szinte habzó szájjal és a közeli fához kikötött dobermannok felé mutatott, hogy nem viccel.
Úgy tűnik a vízi király kis legényén nem lesz könnyű átrágni magunkat…
(folytatjuk)
