Szellemek árnyéka - Huszonnegyedik fejezet
Miután visszatértem a panzióba, felkészültem az esti kalandomra. Ez kimerült abban, hogy nem borotválkoztam és fürödtem, ugyanis a magamra venni kívánt karakternek ez csak előnyére válhat. A régi mondás szerint a cél szentesíti az eszközt, viszont ez az eszköz nem igazán volt ínyemre. Még szerencse, hogy szerelmem szívét nem ebben az állapotban próbáltam meghódítani.
Otthagyva az alvó recepciós uralta panzió félhomályát kiléptem a sötét utcára, és elindultam még sötétebb utamra. Reményeim és terveim szerint a külvárosi ivók valamelyikében talán szerzek információt Ököl úr hollétét illetően. Bő fél óra elteltével már mintha nem is ezen a világon jártam volna, az utcai világítás szinte észrevehetetlen volt, csak néhány piszkos ablakból szűrődött elő gyengécske fénysugár. Hangos kiabálás, gyenge zeneszó és poharak csörgése vezetett el egy kocsmához. „Je koniec” – hirdette egy ódivatú neonreklám az egyik sarkon álló épület homlokzatán az ivó nevét. Persze fogalmam sem volt róla, mit jelent, de a koniec szó, ha igaz, a véget jelenti. Jól kezdődik gondoltam, és a ragadós kilincset lenyomva beléptem az ivóba.
A hangzavar egy pillanatra elcsendesedett, és cseppet sem barátságos pillantások össztüzében indultam a pult felé.
– Ahoj kráska! – búgta felém karcos hangján egy erősen kifestett, életkori jellegzetességeknek teljesen híján lévő, talán nőnemű lény, aki hatalmas emlőit kirakatizálta a mélyen kivágott pongyolájában.
– Minden bizonnyal hölgyem, de sajnos nem kaffogok ezen a remek irodalmi nyelven – mondtam neki, mire néhány szék hátra lendült pár rossz arcú ember alatt.
A valószínűleg pultos minőségben jelen lévő amazon egyetlen intésére a harcosok visszavonulót fújtak, és leültek a fenekükre. Ez roppant módon megnyugtatóan hatott kissé zilált idegeimre, és ezért fordulhatott elő, hogy egy őszinte, ragyogó mosolyt küldtem a matróna felé. Bájosnak igazán nem mondható arca olyan szeretetcunamit árasztott felém, hogy önkéntelenül is kicsit hátra hőköltem.
– Zuzana vagyok – nyújtotta felém lapát méretű kacsóját, és a pult felé intett. – Gyere, meghívlak egy italra – mondta, miközben hatalmas farát ringatva megindult előttem a csapszék felé.
Olyan mértékben ledöbbentem, hogy szó nélkül követtem a kishölgynek éppenséggel nem mondható tüneményt. Annak viszont örültem, hogy magyarul is beszél. A csapszék egy krómozott lemezzel bevont vályúhoz hasonlító alkalmatosság volt, amin rovarok hada hancúrozott vidáman.
A hölgyemény két maszatos korsót csapolt meg sörrel, amiben néhány légy gyakorolta a hátúszást, és az egyiket felém nyújtotta.
– Na zdravie! – mondta, és egy slukkra lehajtotta a zavaros italt. – Téged hogy hívnak, szép magyar legény? – nézett rám fátyolos tekintettel, miközben szempilláit rezegtette.
– Tök Ödön a nevem – mondtam és roppant büszke voltam magamra, hogy az inkognitóm megőrzése céljából ilyen ragyogó nevet találtam ki.
– Mi járatban van egy szép fiú a csúf világban? – kérdezte szinte irodalmi mélységeket kongatva szavaival.
– Őszinte leszek Zuzana – hazudtam szemrebbenés nélkül. – Munkát keresek. Ugyanis kicsit meleg lett a talpam alatt a talaj Magyarországon. Persze nem szeretnék szenet lapátolni, vagy hasonló fárasztó és csekély jövedelemmel kecsegtető csacskasággal elütni az időmet.
– Talán tudok segíteni neked – mondta és olyan szemérmetlen pillantással mért végig, hogy szinte belepirultam. – Szólok valakinek, aki ajánlhat valami munkát neked.
Nagy lendülettel, ringó csípővel haladt el mellettem, miközben a fuldokló legyeket mentettem ki a korsómban lévő italból. A közeli ajtót kinyitva eltűnt egy füstös helyiségben, ahonnan halk mormogás szűrődött ki. Halvány reménysugárnak véltem Zuzana segítségét, bár nem tudom mit evett rajtam. Büdös és ápolatlan voltam, talán egy oroszlán is hányingerrel zabált volna fel, de körülnézve a vendégsereg között már nagyjából értettem a dolgot. Minden asztalnál, ahol ültek, ki lehetett volna osztani tárgyalás nélkül is vagy ezer év fegyházbüntetést.
(folytatjuk)
