Szellemek árnyéka - Huszadik fejezet
Bő fél óra múlva egy szinte láthatatlan kis holtágba eveztünk be, amit a helyiek Halász-ág néven tiszteltek meg. Rengeteg bedőlt fatörzs volt a vízben, kerülgetni kellett őket, hogy előre tudjunk haladni. Ennyire vadregényes környezetet eddig még elképzelni sem tudtam, nem hogy megélni. Gémek, és számomra ismeretlen vízimadarak tömegei voltak láthatóak a vízbe dőlt fákon ücsörögve élettel töltve meg a holt vizet.
Más élőlények is előbújtak a rejtekeikből, mert már a nap ereje gyengült, és a forróságot ezek a lények nem igazán szívlelték, viszont bennük már nem igazán tudtam gyönyörködni. Milliónyi szúnyog rajzott elő a vízparti bokrok alól, és Drakula grófot is megszégyenítő precizitással szívták a véremet. Lajos bácsi összehúzott szemekkel nézte, ahogy minden porcikámat csapkodom a tenyeremmel.
– Haragszol magadra fiam, hogy így elnáspángolod magad? – kérdezte somolyogva az öreg.
– Francokat! Ez a marha sok szúnyog fel akar zabálni. Téged nem csípnek?
– Engem nem szeretnek annyira – mondta, és kis zsákjában kotorászva egy kis dobozkát vett elő, amit odadobott nekem. – Ezzel kend be a szabad testrészeid, akkor nem csípnek.
Gyorsan kibontottam a dobozt, és olyan dögletes szag csapott meg, hogy majdnem elhánytam magamat.
– Ez meg mi a franc? Mint valami büdös zokniban pácolt olajos hal, olyan a szaga. Ezt nem lehet elviselni! – tartottam magamtól távolabb a dobozt és rázártam a tetejét.
– A szúnyogok sem bírják, azért adtam, de te tudod, ha azt akarod, hogy megzabáljanak, akkor ne kend be magad!
Ebben a helyzetben nem tehettem mást, csak az undoromat leküzdve bekentem magam a dögletes szagú csodaszerrel. Igaz, ami igaz, már el is kerültek messzire a vérszívók, amit egyáltalán nem csodáltam, hisz élőlény legyen a talpán, aki elviseli ezt a bűzt. Visszaadtam az öregnek a dobozkát, és megkérdeztem tőle, vajon meddig lehet ezt a szagot érezni.
– Egy-két napig ki szokott tartani, bár te nem fogod érezni egy óra múlva sem. Megszokod – válaszolta a kérdésemre.
Pompás kilátások. Én nem fogom érezni, de mások igen. Már értettem, mi volt az a furcsa szag az öregen, amit eddig éreztem rajta, de szemérmetességem nem engedte, hogy rákérdezzek nála. Azt hittem, összeveszett a vízzel, de ezek szerint csak ezt az ocsmányságot kente magára.
Röpke óra múlva a parthoz kormányoztuk a ladikot, mert az öreg szerint, ha ezen a szigeten átvágunk, pont szembe találjuk magunkat a Nyáras szigettel. Éppen ott, ahová szándékoztam eljutni.
– Na, akkor hozd a zsákodat, meg a pufajkát, amin eddig ültél – noszogatott kifelé a ladikból az öreg.
– Minek az a vacak – ellenkeztem gyengén, azután az öreg szigorú tekintetét látva a hónom alá kaptam a pufajkát is, és kiszálltunk a partra.
– Még egy fontos dolog! – vette elő zsákjából a pálinkát Lajos bácsi, és felém nyújtotta, hogy húzzam meg. Engedve a csábításnak nagyot kortyoltam az italból, ami majdnem szétégette a nyelőcsövemet.
Miután gondosan rögzítette egy kis fa törzséhez a ladikot az öreg a lánccal, félrehajtotta a part menti bokrokat és megindult előttem járva, egy számomra láthatatlan ösvényen a sziget túlsó oldala felé. Borzasztó nehéz volt átvergődni a kis szigeten. Lépten-nyomon ágakban botladoztam, a szememet ki akarták ütni a visszahajló ágak, és hatalmas tövisek martak a karomba. Nagy nehezen azért elértük a túlsó partot, ami egy természetes magaslatként remek rálátást biztosított a szemben lévő, kissé balra eső kompkikötőre.
Hogy ne látszunk nagyon a víz felől, két bokor közé kucorodtunk be, és egy kis kávéval megerősítve magunkat kényelembe helyezkedtünk.
– Kapcsold ki a mobilodat, nehogy az legyen az árulónk – szólt rám az öreg.
– El sem hoztam magammal, ott hagytam a tanyádnál a motorom szerszámos táskájában. Itt amúgy sem igazán van térerő, és egyébként sem szeretném ha zavarnának.
Lassan leszállt az éjszaka, és egyre hűvösebb lett, ahogy a párafoltok megjelentek a víz felszíne felett. Fázósan húztam össze magam, mikor az öreg a pufajkát hozzám vágta, és felszólított, hogy vegyem már fel végre. Mennyire igaza volt, hogy elcipeltette velem ezt a vackot.
Néhány unalmas óra telt el, miközben megvacsoráztunk és lelkesen ürítettük a pálinkásüveget, mikor feltűntek a furcsa fények az égen, és nem sokkal később panaszos állathangok, és emberi sikolyok hallatszottak a kompkikötő felől. Annak ellenére, hogy rajtam volt a pufajka, kirázott a hideg, és ahogy Lajos bácsira néztem értetlenül, láttam, hogy ő is nagyon rémült arcot vág. Pár pillanat múlva a vízen ladikok jelentek meg, furcsa, zöldes színben fénylő emberi alakokkal, akik hosszú csáklyaszerűséget merítettek a vízbe. Az állatbőgésen, és halálsikolyokon kívül csak a víz ütemes csobogása hallatszott.
(folytatjuk)
