Szellemek árnyéka - Tizenhatodik fejezet
A már ismerős hátsó udvaron lépegetve a füvet néztem figyelmesen, hátha felfedezek valami nyomot, ami megerősíti a sejtésemet, hogy a holttestet errefelé vihették be a kocsmába, de nem láttam semmi érdemlegeset.
Nagyot sóhajtva néztem körbe tüzetesebben a poros udvaron. A tekéző pályája mellett lévő kutyaólszerű épület mellett elhaladva, kissé messzebb, sűrű bokrokkal benőtt sáv terpeszkedett, ami eddig elkerülte a figyelmemet.
– Arrafelé mi van? – fordultam a kérdésemmel Dezső felé, és a bokorsávra mutattam.
– Ha nem csal az emlékezetem, ott is folyik egy kanális, mint szinte minden udvar végében a falu ezen oldalán, nade menjünk, nézzük meg! – mondta és el is indult arrafelé.
Követtem az őrnagyot, és elérve a bokrok szőtte sövényt, szemem valami átjárószerűséget keresett a sűrű szövevényen. Nehezen, de észrevettem egy kis nyílást a bokrok között, ami egy felázott kis ösvényt rejtett. A közelébe érve lábnyomok is kivehetőek voltak a sárban, ezért megkértem Dezsőt, hogy itt is rögzítsenek nyomokat.
Úgy terveztem, hogy a nyomrögzítést követően jobban körülnézek ezen arra is. Amennyiben nem a saját lábán sétálgatott be a kocsmába nosztalgikus állapotban az áldozat, akkor esélyes, hogy erre hozták a holttestet azok, akiknek szeretnék a nyomára jutni.
– Rendben, most menjünk, és kérdezzük ki a kocsmárost is! – szóltam. – Szeretném az ő verzióját is hallani a saját fülemmel.
Válasz nélkül hagyva a mondatomat, biccentett a fejével az őrnagy, és elindult az épület felé. Gondterhelt arccal követtem. Nem igazán akart a kép összeállni bennem a gyilkosságok indítékát illetően, ami frusztrált kicsit. Beérve az épületbe pillantásommal Andit kerestem, és meg is láttam ugyanott, ahol a távozásunk előtt ült a pult mögött, de most már a poharakat törölgette valószínűleg zavarában.
– Jól vagy? – kérdeztem tőle nálam ritkán előforduló lágysággal.
– Remekül – mosolygott rám, amitől elolvadtam, mint hóember a kandallóban.
Elmondta azt a történetet, amit már hallottam és semmi újat nem tudtam meg, ami előre mozdítaná az ügyet. Megnyugtattam, hogy a személye nem érintett ebben a különös ügyben, bár ebben azért nem lehettem teljesen biztos én sem. Megkértem rá, hogy menjen haza, ma már úgy sem fogadhat vendégeket, és az őrnaggyal együtt távoztunk a helyszínről. Itt jelen pillanatban már nem tehetünk semmit, ezért megkértem Dezsőt, hogy vigyen el a Lajos bácsihoz vezető fahídnál hagyott Simsonhoz.
Egy újabb kalandos motorozás következett, míg visszaértem Rózsához, akinek remek, korai ebédje után eldőltem az ágyamon, és gondolkodni kezdtem. Vajon mi lehet a motivációja a gyilkosságoknak, és mi ez a szellemeskedés a vízen és levegőben. Nem hiszem, hogy a két szerencsétlen áldozat halála között, azon kívül, hogy rosszkor voltak rossz helyen, közvetlen összefüggés lenne, de ezt is meg kell vizsgálnom. Egyelőre annyi biztos, hogy van két hullánk, valamint zöld színben pompázó visszajáró vízi kísértetek, és néhány, az égen cikázó ismeretlen eredetű fény. Sokat tudok, de ez nem sok, nevettem el magamat.
Rendesen elbóbiskolhattam, mert már szépen belementünk a délutánba, mire felriadtam. Egy gyors mosakodás után hamar elköszöntem Rózsától, még mielőtt ismét babusgatni kezd, és felpattantam hűséges paripámra, aki a Simson nevet viseli.
Szédítő tempóban robogtam a falu felé, csak egy cickány előzött jobbról, amitől majdnem leestem a motorról. Mindenképpen látni szerettem volna Andit, és azt terveztem, beszélek néhány őslakossal is az áldozatokat illetően, hátha találok mégis valami személyes indítékot a gyilkosságokra. Sándor háza alatt leparkoltam a motort, és a kutya ugatására megjelenő Andi csodaszép szemeit bámulva beleestem az utat szegélyző árokba. Megmaradt méltóságomat összeszedve üdvözöltem, érdeklődve hogyléte felől, majd megnyugodva, hogy remekül van elindultam gyalog a faluba felhajtani valami bennszülöttet.
Sokat nem is kellett mennem, mire egy ijesztően vékony, magas férfi jött velem szembe. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy oldalvást jön-e felém vagy valóban ilyen keskeny ez az ember, mire elém nem ért, és megbizonyosodtam róla, hogy az utóbbi az igaz. Maga a járása is érdekes volt, mint egy világjárt matróz, úgy imbolygott az úton, véleményem szerint a magába öntött nagy mennyiségű alkoholszármazék következtében.
– Üdvözlöm, kedves uram! – szólítottam meg kedélyesen.
Olyan hirtelen állt meg, akár egy betonfalba ütközött kanveréb, majd a háta mögé nézett, minek következtében féltérdre rogyott, mintha lovaggá ütési szertartáson lett volna.
– Hun van itt úr? – nézett körbe kíváncsian.
– Magát szólítottam így, ha nem probléma.
– Az meg mi a csoda? – kérdezte, és én véleményeztem, a probléma szó jelentése okozott nehézséget neki.
– Hagyjuk. Ismerte a két halászt, akik gyilkosság áldozatai lettek a régi kompkikötőnél? – kérdeztem meg tőle, és bemutatkoztam, mielőtt még egy hülye kérdése lett volna.
– Persze, hogy ismertem őket, jó emberek voltak. Jártak rendesen mindennap a kocsmába.
– Nem tud róla, hogy esetleg lettek volna ellenségeik, vagy haragudott-e rájuk valaki?
– Honnan vesz olyan hülyeséget, hogy lett volna ellensége valamelyiknek.
– Csak azért gondoltam, mert meggyilkolták őket – válaszoltam ártatlan arccal.
– Ja! Az más – mondta, majd megpróbált kikerülni és tovább haladni ismeretlen célja felé.
Hagytam, hadd menjen, bár majdnem elsodort magával nagy igyekezetében. Ebben a pillanatban adtam fel azt a tervemet, hogy személyesen faggassam ki az itt élőket. Ráhagyom ezt a munkát a körzeti megbízottra. Ő ismeri őket, ő tudja, mikor elég józanok ahhoz, hogy értelmesen lehessen velük beszélni.
(folytatjuk)
