Szellemek árnyéka - Tizennegyedik fejezet
Nem vagyok igazán kiránduló típus, hisz a munkám inkább köt a főváros betondzsungelének forgatagába, ezért szinte lenyűgözött a vad természet izgalmas világa. Gyönyörködve bámultam a vízen úszó madarakat, a parton néha megjelenő őzeket, és kíváncsi szemmel bámuló vaddisznókat. Ez a környezet lenyűgözött, arra gondoltam, ha nyugalomba vonulok, itt szeretném leélni a hátralévő életemet. A ladikban ülve szinte eggyé váltam a környező tájjal, és úgy éreztem életemben először, hogy én is a részese vagyok.
A kis holtág csendes vizéből értő kézzel kormányozta Lajos bácsi a ladikot egy kicsit szélesebb víztükörre. Itt letette a csáklyát és a csónak aljában eddig megbújó evezőt vette a kezébe, majd leült a ladik farában és evezni kezdett.
– Itt már mély a víz, nem mennénk sokra a csáklyával, bár nem lehetetlen azzal sem evezni – mondta megtörve az eddigi csendet.
Feltűnt a távolban egy ismerős kőből épült töltésféle, a már jól ismert zárás volt, ami összeköti a szigetet a faluval. Nem evezett addig túravezetőm, hanem a sziget oldala vezető vízre kormányozta a ladikot. Négy-öt méter magas meredek part mellett haladtunk el, aminek az oldalában lyukak sorakoztak.
– Mik azok a lyukak? – kérdeztem.
– Parti fecskék fészkei – válaszolta.
Megkerültük a szigetet, és egy szélesebb vízfelületre értünk, ahol már érezhetően nagyobb volt a sodrás, ezért az öreg a part közelében evezett, megkímélve kicsit magát. Néhány perc elteltével feltűnt az Öreg hömpölygő vízfelülete. Innen a ladikból nézve félelmetes volt, játékszernek tűnt a csónakunk, amire az életünket bíztuk. Innen nézve el tudtam képzelni annak a rég volt szörnyűségnek a félelmeit, mikor a komp elsüllyedt.
– Itt kikötünk, nem szívesen eveznék ki az Öreg vízére. Motor nélkül csak játékszere lenne a ladik a víznek – fordult felém Lajos bácsi.
Talán tíz-tizenöt méterrel a kompkikötő előtt a part mellé kormányozta a ladikot, a lánccal a kezében kiugrott, és rácsavarta a láncot egy közeli bokor törzsére. Óvatosan én is a partra léptem, ügyelve arra, hogy ne borítsam fel a ladikot.
– Tulajdonképpen mit is keresel? – kérdezte az öreg.
– Egyelőre sötétben tapogatózom, és szerettem volna körülnézni kicsit. Arra azért kíváncsi lennék, hogy van-e más út a falu felé, vagy csak ami a záráson át vezet – néztem kérdőn.
– A Nyáras szigetről nincs, csak ha ladikkal nem mennél, de ha átnézel a túlpartra az egy másik sziget, ahonnan zárások során át akár autóval is el lehet jutni, igaz nem Sárközbe, de a szomszéd faluba igen – mutatott a túlpartra.
Akárhogy is meresztettem a szemem, nem láttam az összefüggő növényzeten még egy rést sem, ahol esetleg egy ösvény vagy út lehetne. Az is igaz, hogy az eddig tapasztaltak alapján bárhol bármi is lehet ott. Eldöntöttem, hogy az öreg segítségét kérve felfedezem azt a partot is, de ebbéli szándékomat későbbre kellett halasztanom, ugyanis legnagyobb meglepetésemre megcsörrent a mobilom, legutóbb nem mesze innen nem volt térerő ezért voltam olyan meglepődött. Úgy tűnik, ezen a furcsa helyen még a térerő sem megbízható. Rápillantva a kijelzőre láttam, hogy Dezső hív, ezért azonnal felvettem a telefont.
– Merre jársz? – halottam az őrnagy izgatott hangját. – Helyzet van.
– Lajos bácsival épp kikötöttünk a Nyáras szigeten nem messze a kompkikötőtől. Mi történt? – kérdeztem.
– Megtalálták Jancsika holttestét. El nem hiszed, hogy hol, de ezt majd személyesen. Odamegyek autóval a kikötőhöz, ott felveszlek. Majd elmondok mindent, ez nem telefontéma – mondta, és bontotta a vonalat.
Megköszöntem az öreg segítségét, és megegyeztünk abban, hogy a következő alkalommal nagyobb kirándulást teszünk, érintve a szemközti szigetet is.
Csetlettem-botlottam a gumicsizmámban, míg a parton felfelé törtettem a kikötő irányába, és azon járt az agyam, vajon hol találhatták meg a szerencsétlen ember hulláját. Nemsokára kiderül.
(folytatjuk)
