Szellemek árnyéka - Tizenkettedik fejezet
Miután túléltem házigazdám gondoskodását, és annyit ettem Rózsa remek ebédjéből, hogy mozogni is alig bírtam, kiültünk Dezsővel a kerti padra kicsit diskurálgatni.
– Mi a terved ezek után? – kérdezte az őrnagy. – Eléggé ingoványos talajra léphettél, hiszen elég keményen kupán vágtak.
– Éppen ezen gondolkodom reggel óta – válaszoltam. – Miért csak leütöttek, miért nem öltek meg, mint szerencsétlen Jancsikát? Vajon tudták, hogy zsaru vagyok, és nem akartak rendőrgyilkosságba keveredni? Hol van Jancsika? Sok a kérdés de sehol a válasz.
– Egészen addig csak feltételezés a gyilkosság, amíg nincs meg az áldozat – látta meg a lényeget Dezső. – Mit szeretnél most tenni?
– Szeretnék körülnézni tüzetesebben a környéken, és ehhez kellene a segítséged. Ajánlanál egy megbízható, ráérős embert, aki ebben tud nekem segédkezet nyújtani?
– Persze, ha ez a kívánságod, bemutatlak egy remek fickónak, aki úgy ismeri a környéket, mint a tenyerét. Majd megszokjátok egymást – mosolyodott el.
Na, ebből mi fog kisülni? Megegyeztem Dezsővel, hogy fél órán belül összeszedem magam, és indulhatunk is az illetőhöz. Nem nagyon szerettem volna pazarolni az időt, mert az egyre több zavaros esemény már nagyon idegbe rakott.
Kényelmes ruhát vettem fel, mert nem tudtam, miféle helyre megyünk, és felkészülve mindenre, beültem Dezső mellé az autóba. A már jól ismert úton hajtottunk a falu felé, de a templomot elhagyva nem a töltés irányába mentünk, hanem egy általam eddig nem ismert, kis erdősávok szegélyezte földúton gurultunk tovább. Az út végén fából ácsolt kis híd állt, melyen az autó nem fért el, ezért kiszálltunk, és gyalog folytattuk az utunkat. Szó nem esett közöttünk, míg átkeltünk a lépteink alatt nyöszörgő kis tákolmányon. A körülöttünk elterülő erdő egyszerre volt csodálatos és ijesztő a maga vad szépségében. Néhány perc kutyagolás után egy roskadozó, de szemmel láthatóan erős szerkezetű, fából tákolt kunyhószerűség tűnt fel egy tisztáson. A ház körül mindenfelé halászhálók lógtak különböző méretű és formájú ágakról, amik a földbe voltak leásva.
Közeledtünkre úgy hatvan év körüli férfi fordult felénk az épület melletti padon ülve. Rajta is gumicsizma volt, és viseletes munkásruha, aminek a nadrágját bálamadzag tartotta meg derékszíj gyanánt. Nap- és szélcserzett barna arcából mosolygós szempár figyelt bennünket.
– Szervusz Lajos bácsi! – köszöntötte az őrnagy a férfit, aki felállt a padról, és felénk sietett.
– Isten hozott Dezső! Mi járatban vagy itt, ahol a madár sem jár? – kérdezte a Lajos néven tisztelt férfi.
– Hoztam neked egy inast – mutatott rám, és hangosan felnevetett. – A gondjaidra szeretném bízni ezt a városi ficsúrt, hogy embert nevelj belőle.
Nem mondhatnám, hogy túl jól esett ez a bemutatás, de éreztem a jellemzésben megbúvó humor karcos igazságtartalmát.
– Nagy Lajos vagyok – nyújtotta felém kezét a férfi.
– Tenkes Huba – mondtam elfogadva a kézfogást.
– Gyertek, üljetek le, ne ácsorogjatok itt – mutatott Lajos a pad felé.
Miután leültünk, Dezső némi információval szolgált Lajos bácsiról. Megtudtam, hogy valaha ő is rendőr volt, de letette a szolgálatot, és nagy szerelmével, a halászmesterséggel bútorozott össze. Az őrnagy elmondta azt is, hogy maradéktalanul megbízik Lajosban, és ő talán az egyetlen ember Sárközön, aki a környék minden zegzugát ismeri. Nagy segítségemre lehet abban, hogy megismerjem a környéket.
– Rendben Dezső, átveszem a fiatalurat megőrzésre – mondta ravasz szemekkel Lajos bácsi.
Úgy éreztem magamat, mint Tutajos, de tulajdonképpen nagyon örültem neki, hogy egy volt rendőr, aki ráadásul a környék szakavatott értője, lesz a segítségemre a tervezett túrámban. Megegyeztünk abban, hogy másnap reggel itt találkozunk, és megbeszéljük a továbbiakat. Dezső nem jön, mert a munkája nem engedi, de megnyugtatott, hogy Lajos bácsi mellett jó kezekben leszek.
– Aztán ne makkos cipőben gyere ám! – szólt utánam Lajos bácsi, mikor elindultunk visszafelé. – Húzz gumibakellót!
Miután Rózsához visszaértünk, még megkértem Dezsőt, hogy vigyen be Gyökérpusztára, hogy gumicsizmát vásároljak magamnak, de kiderült, hogy felesleges, hiszen a kamarában volt annyi, hogy egy huszárregimentet is fel lehetett volna vele szerelni. Találtam is megfelelő méretűt a csodakamarában, és elvittem, hogy kitisztítsam, mert talán vagy tíz éve nem használták. Egy maréknyi egérszart ráztam ki belőle, ezért beáztattam egy kis fertőtlenítőszeres vízbe. Dezső talán még most is röhög ezen a túlzott igyekezeten.
Dezső távozása után lepihentem kicsit a szobámban és megpróbáltam a gondolataimat összerendezni. Szóval adott egy, vagy két halott szerencsétlen ember, akiket meggyilkoltak egy egyelőre ismeretlen indítékból. A második hulla ismeretlen helyen tartózkodik, ezért igazat adva az őrnagynak el kell ismernem, hogy még vele nem számolhatok, mint bűnügyi bizonyítékkal. Első megérzésem szerin csak rosszkor voltak rossz helyen, ezért delegálták őket a túlvilágra. Ami zavart, az az éjjel is megtapasztalt túlviláginak tűnő eseménysor, amire magyarázatot kell találnom. Ha ez sikerül, akkor valószínűleg az ügy megoldottnak tekinthető. Ennek az eléréséhez viszont alaposabban körül kell néznem a környéken, és ehhez kell újsütetű ismerősöm Lajos bácsi segítsége.
Reggel korán kell kelnem, ezért egy gyenge vacsora után, fél csirke sütve krumplival, mély álomba merültem.
(folytatjuk)
