Szellemek árnyéka - Kilencedik fejezet
Felkapaszkodtunk a töltés tetejére, ahonnan az erdősávba vezető földes út alig látszott. Lassan kezdett sötétedni, és a nappali fény mellett is félhomályos út szinte éjszakai sötétségbe burkolódzott. Miután leballagtunk a töltésoldalon, és belevettettük magunkat a sötétségbe, kissé mérges voltam magamra, mert rájöttem, hogy valami fontos dolgot nem hoztam el. Ez az apró, de valószínűleg itt szinte nélkülözhetetlen dolog a szúnyogriasztó volt, mert nem csak a szigeten voltak vadon élő állatok, hanem itt az erdősávban is. Vad szúnyogok felhői támadtak meg minket, miközben a sáros úton caplattunk a zárás felé. Minden szabadon lévő testrészemre rátelepedtek és a véremet szomjazva csíptek, haraptak. Egy darabig csapkodtam őket, de meddő vállalkozás volt, mert csak többen jöttek. Jancsika mutatott egy trükköt, amit ő rögtön be is vetett ellenük. Belemarkolt a gumicsizmája alatt lévő sárba és bekente vele az arcát és nyakát. Sárköz Rambója erősködött, hogy kövesem a példáját, de nem vitt rá a lélek, hogy ezt a mocsárszagú löttyöt magamra kenjem. Inkább elviselem a szúnyogok zaklatását, egyszer csak megunják, vagy jóllaknak, vagy nem de az biztos.
Még egy dologra megtanított ez a kis út, amit az erdőben megtettünk. Nem éppen a legpraktikusabb lábbeli a túrabakancs erre a környékre. Gyorsan átnedvesedett a zoknim a bakancs szárán belefolyó víztől, mikor láthatatlan és változó mélységű pocsolyákba léptem bele. Irigykedve néztem Jancsika gumicsizmájára, ami lehet, hogy nem kényelmes, de roppant praktikus viselet. Átvergődve az erdőn elértünk a már ismerős zárásig, és kísérőm kezét felemelve előremutatott.
– Nyáras ott – mondta, majd megfordult és magamra hagyott.
Azt sem mondta pá, gondoltam magamban, és a zárás hepehupás, sziklákból épített és kavicsokkal nagyjából elsimított síkos testére lépve elindultam a szigetre. A nappali meleg kellemesen hűvösebbre váltott, és a víz felett lengedező szellő a szúnyogokat is mintha gyérítette volna.
Kezdtem jobban érezni magamat annak ellenére, hogy a zoknim teljesen át volt ázva. A levegőt szénaillat töltötte meg, és a feltünedező csillagok ezer szemmel kacsingattak rám. Nem is gondoltam, hogy ennyi csillag van az égen, a fővárosban a tizedrésze sem látszik az éjszakai égbolton a fényszennyezés miatt. Nagyot szippantottam a levegőből, és nekivágtam a kompkikötő felé kavicsos útnak, mikor a hátam mögött surranó hangokat hallottam. Hirtelen fordultam hátra, de semmit sem láttam. Minden bizonnyal egy állat, gondoltam, hiszen itt ez nem lenne meglepő. Megvontam a vállamat és folytattam az utam a kikötőhöz. Szerettem volna odaérni, mielőtt teljesen besötétedik.
Közel tíz perc kutyagolás után, miközben hallgattam az engem körülvevő nyers természet neszeit, ami nappal oly megnyugtatónak tűnt, most enyhe szorongást okozva vett körül, felfénylett előttem az Öreg. Az egyre sűrűsödő sötétségben a roggyant testű kikötő sziluettje szinte teljesen beleolvadva a környezetébe, csak a folyó fénylett ezüstösen mutatva a célomat.
Letelepedtem a part mellett álló fűzfa hatalmas törzse mellé, és első dolgom az volt, hogy lehúztam a lábamról a bakancsot, és egy lehajló ágra kiterítsem átázott zoknimat, reménykedve benne hogy némileg megszáradnak. A lehetőségekhez mértem kényelembe helyeztem magamat, értve ez alatt hogy a hálózsákot kiterítve rátelepedtem. Kortyoltam egy kis ásványvizet és némi kávét a magammal hozott készletből és a folyót bámultam.
Néhány óra eltelt minden esemény nélkül, amikor zizegő hangokat hallottam valahonnan a folyó felől. Felnéztem az égre, és fénylő pontokat láttam a magasban, amint a víz felett lebegnek. A magasságukat lehetetlen volt megállapítani, mert nem volt semmi viszonyítási alapom. Érdeklődve figyeltem a fények mozgását, mikor felállt a hátamon a szőr. Panaszos marhabőgést és emberinek tűnő sikolyokat hallottam az éjszakában. Nem volt túl erős a hang és a hangok forrását sem tudtam beazonosítani, de annyira azért hangos volt, hogy tudjam, nem képzelődöm.
Gyorsan előkaptam a nem régen beszerzett távcsövet, és a fények felé irányítottam, de nem sokáig tudtam őket szemlélni, mert eltűntek a folyó és a holtág csatlakozását szegélyező facsoport mögött. Ebből a tényből már feltételeztem, hogy nem mozoghattak túl nagy magasságban. A panaszos állathangok és emberi sikolyok továbbra is hallatszódtak, de a forrását még mindig nem tudtam beazonosítani. Úgy terültek szét a víz felett, mint a gyenge holdfény.
Kissé megtépázott idegekkel hallgatóztam tovább, mikor is újabb sokkhatás ért. A folyó és a holtág egyesülésénél a vízen halvány zöld fényben fürdő csónakok jelentek meg, melyben emberi alakok voltak láthatók. A kezükben halványan kivehetően valamiféle rudak voltak, amik akár csáklyák is lehettek. Soha nem hittem a természetfelettiben, de most a látvány és a szörnyű hangok kissé megrengették materialista hitemet. Nem sokáig láttam a jelenést, mert ugyanúgy, ahogy az égi fények, a csónakok is eltűntek a fák mögött, csak a halványzöld derengés látszott némiképpen.
Felpattantam, hogy odarohanjak a facsoporthoz, mikor elsötétült a szemem előtt az amúgy sem túl fényes világ.
Hajnali fény derengett mikor iszonyú fejfájással tértem magamhoz. A tarkóm rettenetesen fájt, és nehezemre esett az is, hogy felüljek. Oldalamra hemperedtem, és a párában úszó folyó partján egy élettelen testet láttam nem messze magamtól. Jellegzetes pufajkájáról, hajáról és az egyik lábáról lecsúszott gumicsizmájáról rögtön ráismertem Jancsikára. Hanyatt feküdt, az egyik lába kissé bele is lógott a vízbe és a tarkója alatt egy félig már megszáradt vértócsa vöröslött.
(folytatjuk)
