Szellemek árnyéka - Ötödik fejezet
Reggel frissen főtt kávé illata ébresztett. Az ablakon beszűrődő éles fény bántotta a szememet, mert este nem hajtottam vissza a függönyt. Ez eszembe juttatta az éjjel látni vélt fényeket, meg hogy ideje lesz beszélnem a körzeti megbízottal.
A nappaliban az asztal már terítve volt reggelire. A felvonultatott ételmennyiségből egy szakasz éhes katona is jóllakott volna: friss kenyér, ismét nem tudom, honnan, szalonna, kolbász, tej és mindenféle zöldség állt garmadában az asztalon. Rózsa épp a helyiségből leválasztott kis konyhában öntötte a csodás illatú kávét bögrékbe.
– Nem túlzás ez egy kicsit? Ha elcsomagolnám egy hétig élnék belőle – mutattam az ételtől roskadozó asztalra.
– Ha valamit az uram mellett megtanultam, az az, hogy a férfinak ennie kell rendesen – mondta és letette elém a kávét.
Magam is meglepődtem, milyen jó étvágyam lett. Talán a friss vidéki levegő miatt. Amennyiben ez így megy tovább, ruhatárat is kell majd cserélnem. Mikor úgy éreztem, hogy a tartalék gyomrom is tele van, Rózsa felé fordultam.
– Remek volt, köszönöm! Most viszont ideje lesz a dolgaim után járni. Hogy találom meg a faluban a körzeti megbízott irodáját?
– Nincs neki irodája. A házában van egy hivatali helyiség. A falu közepén a templommal majdnem szemben megtalálod, ritkán mozdul ki otthonról.
Elindultam a kijárati ajtó felé. Az udvari kapuhoz értem, amikor Rózsa utánam kiáltott:
– Csak nem gyalogszerrel akarsz bemenni a faluba? A kamaránál ott a Simson.
A kamara egy faépítmény volt, ami szorosan a ház oldalához simult. Mikor Rózsa kinyitotta az ajtót, a homályban megláttam a leendő paripámat. Gyermekkori emlékek törtek elő belőlem. Apám hasonlóval rótta az utakat, mikor kisgyerek voltam. Erős kételyek ébredtek bennem, hogy ura tudok lenni a masinának, de Rózsa biztató arckifejezése némi bátorságot csepegtetett belém.
– Dezső nemrég teletankolta, akár egy hétig is járkálhatsz vele – mondta Rózsa.
Kitoltam a kamrából a járgányt, és az önindítót kerestem. Na hát olyan ezen nem volt. Vendéglátóm megmutatta a berúgókart. A motor néhány rúgás után elindult, sebességbe rúgtam, kiengedtem a kuplungot és már haladtam is, mint a bakkecske. Nem éreztem magam biztonságban és a bukósisak is rakoncátlankodott a fejemen, ezért úgy döntöttem, hogy mikor már látótávolságon kívül kerülök, gyakorolni fogom az elindulás és megállás tudományát. Közel fél órányi gyakorlás után úgy éreztem, már meglehetősen nagy jártasságra tettem szert a motor kezelését illetően, és a sisakot is sikerült úgy rögzítenem a fejemen, hogy nem tekeredett meg, hát elrobogtam Sárköz irányába. Egyre inkább tetszett ez a közlekedési mód. Szabadságérzetet adott, és nem mellékesen már kezelni is tudtam.
Mérhetetlen önbizalmamnak egy gödör vetett véget, ami a kavicsos út végén arra várt hogy belezöttyenve majdnem pofára ejtsen. Most már óvatosabban fordultam rá a műútra és hajtottam át a faluba vezető hídon. A házak közt kíváncsi szempárok kísérték az utamat. Valószínűleg nem láttak még szinte alapjáraton járó motorba kapaszkodó embert. Néhány perc múlva elértem a templomhoz és nagy nehezen megfordulva meg is láttam a címerrel díszített házat, ahol a körzeti megbízott lakott. Remegő térdekkel kászálódtam le a járgányról, és levettem izzadt fejemről a sisakot. A Simsont a kerítés mellé támasztottam, és csengőt kerestem. Nem találtam, ezért kinyitottam a kertkaput és beléptem a ház udvarára. Ugyanazzal a lendülettel vissza is ugrottam és berántottam a kaput. Egy hatalmas kutya rohant elő a ház mögül és közben veszetten ugatott.
– Bundás! – hallottam meg egy férfi hangját a házból. – Kussolj már!
Bundás abbahagyta az ugatást, de még mindig morgott. A ház ajtajában egy rendőr egyenruhába bújt óriás jelent meg. Ekkora embert én még nem láttam. Volt vagy két méter magas és nyomhatott vagy százhúsz kilót. Akkora volt a tenyere, mint az én hátam. Nem szívesen kaptam volna tőle egy pofont a búcsúban.
– Jó napot! Tenkes Huba vagyok a fővárosi életvédelmi osztály nyomozója. A helyi körzeti megbízottat keresem.
– Megtalálta. Kiss Sándor őrmester vagyok, a körzeti megbízott. Jöjjön beljebb! – invitált.
– A kutya harap?
– Csak, ha eszik. Egyébként nem bánt senkit. Na jöjjön bátran!
Az őrmester fogadószobája a főnököm irodájára emlékeztetett. Ugyanolyan puritán berendezés és minimalista dizájn uralta mind a kettőt. Miután hellyel kínált, a házigazdám feltette a már várt kérdést:
– Mit keres egy fővárosi nyomozó itt, a világ végén?
– Olvastam a jelentését – mondtam.
– Rögtön gondoltam – jegyezte meg az őrmester. – Tudja, itt ritkán történik bűncselekmény. Gyilkosságra az elmúlt tíz évben nem is volt példa. Akkor is csak féltékenységből ütöttek agyon egy tagot. A többi néhány lopás, meg a kocsmában egy kis csetepaté, de ezeket gyorsan lekezelem.
Ahogy Kiss Sándor hatalmas tenyerére néztem nem is kételkedtem ebben.
– Legjobban az úgynevezett mellékes körülmények érdekelnek. Szó volt a jelentésében bizonyos vízi kísértetekről és az égen felragyogó ismeretlen eredetű fényekről. Tudna erről bővebben beszélni nekem?
– Nézze, én nem vagyok ijedős ember, de ami az utóbbi években történik a környéken, az eléggé megzavart. A jelentésbe is azért írtam bele, mert már úgy érzem, nem tehetek semmit. De az is sokat elárul, hogy már a városi kapitányság is érdeklődik a dolog után, és végül is magukhoz is eljutott a híre.
– Maga szerint mi állhat a jelenség hátterében?
– Ha tudnám, nem félnék tőle annyira – mondta az őrmester. – Saját szememmel is láttam különös dolgokat, és hallottam furcsa hangokat. Semmilyen racionális magyarázatot nem találtam rájuk. Ha többet akar ezekről hallani, akkor keresse fel a kocsmát, ott biztos szívesen mesélnek magának. Főleg ha a kérdését néhány nagyfröccsel is megtámogatja.
– Ki volt, aki megtalálta a holttestet? Szeretnék vele is beszélni.
– A Jancsika találta meg, a Tóth Jancsika. Kicsit féleszű szegény, de azért beszéljen vele nyugodtan. A kocsmában őt is biztosan megtalálja, ha éppen nem a tilosban jár. Tudja horgászik, márpedig engedélye az nincs, csak futó.
Elbúcsúztam az őrmestertől. Bundás morogva kísért a kapuig, de igaza volt a gazdájának: nem bántott.
No, akkor irány a kocsma, minden falu civilizációs és spirituális központja. Reméljük, Jancsika is ott lesz.
(folytatjuk)
