Szellemek árnyéka - Harmadik fejezet
Dezső szolgálati autója egy ütött-kopott Lada Niva volt. Megtudtam, hogy Dezsőnek nagy nehezen sikerült csak megmentenie a járgányt a selejtezésről, de ahová megyünk, ott sokkal inkább használható, mint a jelenlegi autója. Közel húsz kilométert tehettünk meg a várostól, néhány hídon átzötyögve a megszokott rettenetes állapotú utakon, mikor feltűnt a fák között egy templom tornya.
– Az már ott Sárköz – közölte velem, és egy kavicsos útra kormányozta a Ladát. Jobb oldalon egy nádas szegélyezte folyócska szeszélyes vize kavargott, balról egy tágas mező füvét lengette a szél.
– Most a leendő szállásodra viszlek, utána majd kicsit körbenézünk a környéken – mondta kicsit dadogva a remeknek éppen nem mondható út okozta döccenések következményeképp. Most már értettem miért ezt az autót választotta az útra.
Néhány perc elteltével egy takaros kis parasztházhoz értünk, minden ablakpárkányt színpompás virágok díszítettek. A patyolatfehér épületet gondozott kert vette körül, ez roppant megnyugtató látványt nyújtott a környező erdő ölelésében. Miután megálltunk a ház mellett, egy mosolygós arcú középkorú nő jött felénk a ház melletti kis veteményből, miközben otthonkájába törölgette a földes kezét.
– Dezső! – kiáltott fel. – Rég jártál mifelénk!
– Tudod, hogy jövök ha tudok, de a munka nem midig engedi – mondta Dezső, aztán felém fordult. – Ő Rózsika, a húgom. Nála fogsz lakni addig, amíg itt leszel. Rózsa, hadd mutassam be a fővárosból érkezett kollégámat, Tenkes Hubát. Pár napig itt fog dolgozni, és szállást ígértem neki, azt viszont már nem bírnám elviselni, hogy a panzióban lakjon. Nem nagy gond ugye?
– Dehogy gond! Nagyon örülök neki! – csapta össze a kezét az asszony.
Szabadkoztam volna, hogy nem akarok a terhére lenni, és nem így gondoltam, amikor segítséget kértem, de az asszony arcán olyan őszinte öröm ragyogott, hogy a világ legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy itt fogok megszállni. Rózsa sürgött-forgott, minden áron meg akart etetni. Annyiban maradtunk, hogy majd egy kis vacsorát elfogadok. Rögtön a szívembe zártam az asszonyt, olyan kedves volt, és oly őszinte. Bevezetett egy makulátlanul tiszta, egyszerűen berendezett szobába és közölte, hogy ez lesz a rezidenciám. Ott is hagyott, hogy berendezkedjek. Ledobtam a táskámat az ágyra. Ezenkívül volt ott egy kétajtós szekrény, egy fésülködőasztal és nagy meglepetésemre egy íróasztal székkel, valamint egy roppant kényelmesnek tűnő fotel. Valószínűleg Dezső szokott itt aludni, ha idehozta a sorsa. Elhúztam a függönyt és kinéztem az ablakon. Hihetetlenül szép volt a kilátás. A távolban a holtág vize csillogott a füzek ölelésében. A ház körüli virágágyásokat egy mező zárta keretbe. El tudtam volna itt képzelni nyugdíjas éveimet. Kipakoltam a ruháimat, majd zsebre vágtam a bicskámat és visszamentem a konyhába.
– Indulhatunk? – kérdezte Dezső.
– Munkára fel! – válaszoltam.
Kellemesnek mondható nyári délután volt, Dezső a Nivában mégis bekapcsolta a kétkaros klímát, ami annyit jelentett, hogy letekerte a két első ablakot és elindultunk.
A már ismerős kavicsos úton kihajtva jobbra fordultunk és egy kis hídon átgurulva beértünk Sárközre. A kanyargós út két oldalán kádárkockák sorakoztak, emlékeztetve a közelmúlt vidéki építészeti stílusára. A templom mellett lefordultunk egy kavicsos útra, aminek a végén töltés magasodott. Dezső felhívta a figyelmemet egy tornácos épületre, melynek falán cégér gyanánt egy traktorgumi fityegett: Öregkocsma. Azt mondta, itt juthatok hozzá minden engem érdeklő információhoz, lévén ez a falu társasági központja.
– Itt egyszerű emberek élnek – mondta. – A szórakozásuk kimerül abban, hogy esténként kártyáznak vagy tekéznek. Van egy faluház is, de oda csak a kölykök mennek csocsózni, vagy csajozni. Az én családom is innen származik. Ismerem ezeket az embereket, még ha nem is élek közöttük sok éve.
A Niva közben felkapaszkodott velünk a töltés oldalán, majd lecsusszant a másik felén. Mintha mesevilágba csöppentem volna. Enyhén sáros út kanyargott a föléje nehezedő fák lombjai alatt. A sötétség úgy belepett minket, mintha beesteledett volna. Az elmúlás szagával terhes párás levegő csapott az arcomba. Az ártéri erdőből kiérve egy kőzárást pillantottam meg, a kanyargó holtágon át kanyargott. Dezső áthajtott a záráson, majd egy kavicsos úton a kaszálók közé fordította a kocsit.
– Ez a Nyáras sziget – mondta. – Rengeteg hasonló van itt a holtágban, de ez a legnagyobb. Néhánynak van neve is, de a legtöbb csak egy darab föld. Hatalmas terület ez, és szinte lakatlan. Csak a szigetről-szigetre marhát úsztató pásztorok meg a halászok igazodnak el benne.
– Szinte hihetetlen, hogy ilyesmi létezhet a XXI. században – jegyeztem meg.
– És még mennyi más, amit eddig nem láttál!– somolygott Dezső.
Megálltunk egy nagyobb kiterjedésű vízfelület mellet. Kiszálltam az autóból és nagyot szippantottam a friss levegőből. A széles folyó, ami előttünk hömpölygött, egyszerre volt fenséges és félelmetes.
– Íme, az Öreg – mondta Dezső. – Így hívják az itteniek, belőle származik itt minden. A holtágak, a szigetek és az élet.
Megindult a part felé, és megállt egy félig elsüllyedt építmény mellett. Lassan követtem, mert a part csúszós volt és nem akartam mindjárt farféken megtisztelni az Öreget.
– Itt találták meg a holttestet – mondta, és a vízbe roggyant építmény mellé, a sárba mutatott. – Ez volt valaha a kompkikötő. Hosszú évek óta nem használják, ezért ilyen pocsék a kinézete. Látod, teljes egészében fából ácsolták. Ezért is gyanítjuk, hogy gyilkosság történt és nem baleset. Sajnos sokkal többet nem tudok. Utána kellene néznem, de javaslom, beszélj majd a körzetissel. Jó ember, ő sokat segíthet.
– Mindenképpen szándékomban áll – mondtam.
Az épületen és a mellette lévő móló szerkezetén nem fedeztem fel semmilyen fémalkatrészt. A fa is eléggé korhadt volt, szinte mállott, ahol a víz elérte. Az örvény lassan vészjóslóan örvénylett. Szakasztott olyan volt, mint valami baljós üzenet.
(folytatjuk)
