Szellemek árnyéka - Második fejezet
A nap második felét azzal töltöttem, hogy kissé utánanézzek Sárköznek. Fogalmam sem volt, hol van, de az internet keresője ebben is a segítségemre volt. Megtudtam, hogy ez a település az országhatár mellett fekszik, egy szigetekkel és lápos területekkel bőségesen ellátott holtágrendszer közepén. Semmi érdemlegeset nem tudtam meg a település múltjáról azon kívül, hogy különös történeteket mesélnek a helyiek mindenféle vízi szellemekről. Ezt a témát egy ismert néprajzkutató is feldolgozta egy tanulmányában.
Elkezdtem hát csomagolni az útra, abban reménykedve, hogy ez a kaland egy-két napig fog tartani. Pár váltás ruhát, egy maroknyi apró csokoládét, és kedvenc svájci bicskámat dobáltam be egy sporttáskába. Másra nem igen lesz szükségem, gondoltam ekkor, de ezt illetően később csalódtam. Eltettem magam holnapra, hogy reggel el tudjak indulni időben.
Autóvezetői képességeim eléggé korlátozottak – pedig a rendőröknek kötelező a jogosítvány –, ezért úgy döntöttem, vonattal utazok Sárközre. Nem lesz könnyű behajtani majd a jegyárat, és költségeket, de bíztam benne, hogy az ügy sikeres felderítése után a főnököm ezen a téren kegyet gyakorol.
A vasútállomás a szokásos kaotikus képét mutatta: mindenki rohant valahová, nem törődve másokkal. Ebben az esetben én sem foglalkoztam mással, mint hogy találjak egy pénztárat, ahol élő személy ül, nem pedig egy automata. Információk kellettek, hogy jutok el Sárközre, mert a falon függő menetrend, azon kívül, hogy roppant mutatós volt, nem mondott semmit. Végre találtam egy személypénztárat, ahol egy meglehetősen unott képű hölgy vicsorgott rám. Lehet, hogy ezt mosolynak szánta, de nem igazán járt sikerrel.
– Jó reggelt, segítene nekem abban, melyik vonattal jutok el Sárközre? – kérdeztem én is megeresztve egy mosolyt, valószínűleg hasonló sikerrel, mint a pénztáros hölgy.
– Sárköz? – nézett rám hitetlenkedve, majd fellapozott egy vaskos könyvet. Tanulmányozta egy darabig, de végtére meglelte, amit keresett. – Nos, oda közvetlen járat nem indul, de ha Gyökérpusztáig elmegy vonattal, akkor onnan lesz egy busz.
– Nagyon köszönöm, akkor kérnék egy teljes árút Gyökérpusztára, számlával – mondtam.
Ujjai gyors táncot lejtettek a klaviatúrán és átnyújtotta a jegyemet.
– Kétezerhatszáz.
Míg fizettem, megkérdeztem, hányadik vágányról indul a vonat.
Szépen festett körmével díszített ujjával a hátam mögé mutatott:
– Ki van írva az információs táblára – mondta.
– Ugye, a kilenc és háromnegyedik vágány is rajta van a táblán? – kérdeztem.
Nem vette a humoromat, én pedig nem vártam meg, hogy melegebb tájakra irányítson.
Ilyen kalandos módon kezdődött az utazásom, ami ennek ellentéteként hosszú és eseménytelen volt. Néztem a vonat ablakából az elsuhanó tájat, és közben az ügyön gondolkodtam. Egy helyi halász holttestét találták meg egy használaton kívüli kompkikötő sekély vízében. A boncolás eredménye szerint egy fejére mért ütés következtében halt meg. A gyilkos eszköz nem került elő, a helyi kollégák talán emiatt nem jutottak előre a megoldás tekintetében. Egyszerű gyilkosságnak tűnt, talán szerelemféltés, vagy valami személyes sérelem lehetett az oka. Viszont ott volt a körzeti megbízott jelentése a rejtélyes esetekről.
Gyökérpuszta egy álmos, de első ránézésre élhető határ menti kisvárosnak tűnt. Gondozott virágágyások, tiszta járdák, és forgalomtól mentes utak jellemezték. Úgy döntöttem, hogy először az itteni rendőrkapitányságot látogatom meg, elsősorban udvariasságból, másodsorban egy kis információ reményében. Kedves járókelők útbaigazításai alapján meg is találtam a nagy szocreál stílusú épületet, amelyben a kapitányág működött. Az ügyeletes irányba állított, és nem sokkal később már Virág Dezső őrnagy kapitányágvezető irodájában foglalhattam helyet.
– Szervusz! – köszöntött a pirospozsgás arcú, nagydarab, első látásra is szimpatikus őrnagy. – Nem baj, ha tegeződünk? Azt hiszem, én vagyok az idősebb.
Bemutatkoztam, hozzátéve, hogy szerintem is könnyebb tegeződve szidni egymást. Dezső elnevette magát.
– Remélem, nem zavarok nagyon – mondtam. – Tudom, senki sem szereti, ha belekotnyeleskednek az ügyeibe.
– Itt minden segítség jól jön. Melyik ügy érdekel egy fővárosi nyomozót annyira, hogy idejön hozzánk? – kérdezte.
– Van ez a sárközi gyilkossági ügy, a meggyilkolt halász esete, azzal a sok furcsa felhanggal – mondtam. – Erről szeretnék többet megtudni.
– Igen, emlékszem rá – komolyodott el az őrnagy. – Egy halász holttestét találta meg egy horgász a kompkikötő mellett. Elég csúnya fejsérülést szenvedett, és a boncolás eredménye szerint egy súlyos fémtárggyal ütötték le. Először balesetnek gondoltuk, de a laboreredmények és a boncmester véleménye szerint a tárgy, amivel a halálos ütést mérték az áldozatra, egy csáklya lehetett, amivel a helyiek a csónakjaikat hajtják. Csáklyába meg nem igen esik bele emberfia, ezért gyilkosságként kezeljük az ügyet. Eddig jutottunk. Nem találtuk meg a gyilkos eszközt és még gyanúsítottunk sincs.
– És mi van a kísértettörténettel, amit a jelentésben olvastam? – kérdeztem meg tőle.
– Azzal végleg nem tudok mit kezdeni – mondta. – Ismerem a körzeti megbízottat, józan, értelmes embernek tartom, aki két lábbal áll a földön, mégis hisz ezekben a csacskaságokban. A végén erről a történetről is kiderül majd, csak a Pista bácsi volt, aki részegen garázdálkodott. Bár ebben az esetben van egy hulla is.
– Tudnál nekem segíteni abban, hogy szállást találjak Sárközön? Szeretnék körbenézni – mondtam.
– El is viszlek oda, és kicsit körbevezetlek, nehogy eltévedj abban a különös világban – mosolygott. Igaz, a mosolya nem volt túl őszinte és megnyugtató.
(folytatjuk)
