Kulcstoll

Szépirodalom / Élet-halál (348 katt) Xenothep
  2023.05.26.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/9 számában.

Eme írást a Gyűjtőnek ajánlom.

Noha nehezemre esik leírni a dolgokat, bár talán jóval kevesebb bennük a misztikum, mint azt én gondolom, vagy sejteni vélem, mégis megteszem, mert azóta nyomja a lelkemet, és mert minduntalan eszembe jut, ahogy szavalni kezdi versemet abban a sötét padlástérben, amely az otthona volt. De nem – az igazi oka mégis az, hogy eme történetet is pont azzal a tollal írom, amelyet tőle kaptam, és soha-soha nem hagyja, hogy elfeledjem. Valahányszor végre beesteledik, meggyújtok három gyertyát, behúzom a függönyöket, és akkor veszem csak elő bársony bélésű dobozából.

Tulajdonképpen mindenem megvolt a legújabb történethez.

Csend, nyugalom, magány, hangulat, egy üveg tinta, egy pohár keserű tea, az előre betekert cigaretták egy szelencében, és jó pár köteg üres papírlap az asztalomon. Megropogtattam az ujjaimat, mélyet sóhajtottam, majd a tollamért nyúltam.

Bosszúsan néztem asztalomat. Itt van végre az a perc, amikor egyetlen halk szívdobbanásnyi idő alatt átléphetek bármilyen határt, a papír lassan halványuló négyszögén keresztül megláthatom a másfajta igazságokat és valóságokat, mindezt formába rendezhetem, rímekbe szedhetem, alkothatok szabadon, mert most én vagyok a legfelsőbb hatalom, minden az én akaratom szerint történhet, erre fel egy alapvető apróság áthúzza terveimet. Illetve még csak át sem húzza, hiszen ahhoz jelen kellene lennie. Bár, ha itt lenne, akkor nem húzná át, de így, hogy nincs itt, megteszi.

Hol a tollam?

Tudtam, hogy szorít az idő. A múzsa csókjától még bizsergett ugyan a homlokom, de ez mulandó dolog, mint minden más is, tehát nagyon igyekeznem kell, ha ki akarom használni. A madárnak is kellenek a tollak, ha szárnyalni akar, akkor én mit szóljak...? Lehunyt szemmel dőltem hátra, mélyet sóhajtva. Ma nem fogok írni, úgy érzem. Viszont ez így nem maradhat, ez tűrhetetlen állapot, mi több! Hanyagság a részemről. Azonnal el kell mennem a Gyűjtőhöz.

Viharkabát, kalap, sétabot, esernyő, és a cigarettáim közül egy. Még odabent gyújtottam meg, nem volt kedvem a széllel civódni, aztán kiléptem szülővároskám zordon estéjébe. Az eső szakadt, tette a dolgát, a szél azonban fújt keresztbe, lentről fel, a sarkokban kicsiny tornádóként őrjöngve, de úgy tettem, mintha csak szelíd nyári délután lenne, bár arckifejezésemet kissé rezignáltnak éreztem. A sétabotra az égvilágon semmi szükségem nem volt, de fura mód az emberek szemében ez státuszszimbólummá vált, mióta első verseskötetem megjelent. Valahová beléptem, megismertek, köszöntek, és felsúgtak:

– Itt az Író!

Azon ritka alkalmakkor, amikor hűséges botomat nem vittem magammal, soha nem köszöntek előre, a sugdolózás is elmaradt, legfeljebb némi zavar futott át arcukon. Ő az, nem ő az...? Hasonlít, de... Egy bot teszi az embert errefelé, így van ez. Néha kedvem lett volna odamondani, hogy: – Emberek! Az író legfőbb eszköze a toll! Próbáltatok már sétapálcával verset írni...? De ezek bosszantó apróságok ahhoz képest, hogy késő este az elemek dühöngésének kellős közepette küldetést kell teljesítenem egy közönséges lúdtollért. A Gyűjtő kinn lakott a város szélén, tehát otthonomhoz képest viszonylag nem túl messze. Hamar odaérhettem volna, ám a repedezett járdákon felgyülemlett víz minduntalan megakadályozott. No, úszni azért nem fogok...

A legöregebb városrészen át vezetett utam; amint lefordultam a sugárútról a Régi Sikátorba, mintha egyben visszamentem volna úgy száz évet is az időben. Itt az utcáknak nem voltak neveik, egy külön kis város lapult csendben a nagy városon belül, egész pontosan a szélén, beékelődve a Déli Sugárút, és a folyó közé. Ilyen találó elnevezések persze akadtak, mint Régi Sikátor meg Régi Negyed, valamint a Régi Templom... Itt az ember még önmagát is réginek érezte. Igaz a kandeláberekben modern izzók szórták a nem túl sok fényt, de a kinézetük ugyanazt az avittas, kopott képet mutatta, mint száz éve. Itt megállt az idő. Szűk kis macskajárókon fel, düledező lejtőkön le, egyik sikátorból ki, másikba át, végül elértem utam végét. Megálltam az ódon épület előtt, cigarettámat az örvénylő vízbe dobva, és a kopogtató felé nyúltam. Az ajtó nem koppant, hanem kongott, zavarba ejtően, és valamiért túl hangosnak éreztem, mintha odaát nem egy szűk kis előszoba lenne, hanem valamiféle mohos barlang. Fejemet lehajtva hallgatóztam. Tudtam, hogy az ablaktáblák be vannak szögezve, és odabentről vastag, fekete sötétítők fedik az üveget, esélyem sem lett volna fényt látni mögöttük. Az épületet épp elégszer láttam már kívülről; két emeletes, jellegtelen, meghatározhatatlan stílusban épült ház, 'mely az utca felé dől, akárcsak az összes többi is végig a soron. Valami neszezést hallottam, aztán valami nyekergést, felpillantottam. Az ajtóban keskeny lesablak nyílt, a mögötte honoló homályban nem láttam senkit. Bentről halk, reszelős suttogás hallatszott:

– Menjél a Pokolba!

Tudtam, hogy modortalansága nem nekem szól, tettetett vidámsággal hajoltam meg:

– Gyűjtő! De jó hallani a hangodat! Az Író vagyok.

Válaszként becsapódott a lesablak, majd azonnal idegtépő csikorgás harsant fel. Tartott vagy öt másodpercig, aztán halk nyiszorgással kitárult maga az ajtó.

– Biztos...?

Hátraléptem a lámpafénybe, és lekaptam a kalapomat.

– Én vagyok.

Ekkor valahonnan előhúzott egy épphogy pislákoló gyertyát, és félreállt.

– Jöjjél...– köhögte karcosan. Gyorsan beléptem az esőről, majd szorosan lehunytam a szememet, hogy minél hamarabb hozzászokjon a sötétnél egy árnyalattal világosabb homályhoz. A Gyűjtő a falnál állt a folyosó végén, onnan nézte, amíg megszabadulok vizes viharkabátomtól és kalapomtól. A gyertyát egy polcra tette, így annak fénye éppen az arcára esett. A hangjával szöges ellentétben állt arca. Egy jó vágású, mosolygó fiatalembert láthattam, vállig érő, hófehér hajjal, az összképet mindössze élénkvörös szemei rontották némileg. Ruházata alig különbözött enyémtől, csak nem viselt mellényt inge fölött, és minden darabja koromfekete volt. Albínónak született, egy utcalány nem tervezett gyermekeként, így gyermekkorát különböző árvaotthonokban töltötte. Nem csak a kinézete miatt vált különccé, hanem érdeklődési köre, és a korán megmutatkozó tehetsége miatt is. A legkülönfélébb alapanyagokból szerkesztett ötletes ördöglakatokat; amit ő bezárt, azt rajta kívül senki nem tudta kinyitni, ő előtte azonban nem maradhatott zárva semmi. Körülbelül ennyit tudtam meg róla különös barátságunk hosszú évei alatt. Úgy élt, mint egy vámpír: gyűlölte a fényt, kerülte az embereket, szótlanul, magányosan tengette napjait a sor utolsó előtti házában. Éppúgy lehetett harminc éves, mint ötven, és csak egyetlen biztos dolgot ismertem vele kapcsolatban, hogy nála megtaláltam, bármire is volt szükségem.

Egy intéssel beljebb invitált. A gyertyatartót nekem hagyta ott, ő kitűnően látott a sötétben. A ház belülről modernebbnek tűnt, mint kívülről, bár furcsa anakronizmusként hatott a rénszarvas agancsokból összetákolt hatalmas csillár telis-teli modern izzókkal, 'mely fekete láncokon függött a fogadóhelyiségben. Soha nem láttam, hogy világított volna, és amint elképzeltem morbid árnyékát, nem is hiányzott annyira. A helyiségeket spártaian egyszerű berendezés jellemezte, és rend uralkodott mindenhol, de ez nem árulkodott az itt élő jelleméről. Inkább olyan benyomást keltett a ház, mintha senki nem lakná, régóta elhagyatottnak tűnt. A Gyűjtő nem használta az alsó szinteket, a padlástérben élt. A lépcsőház alaprajzát elképzelni sem tudtam, minden lépcsőfokot eltérő magasságúra építettek, vagy talán eltorzulhattak, a fordulók teljesen logikátlanul követték egymást, és a korlátot a falra szerelték, a baloldalra. Egyszer lenéztem, és meglepetésemre nem az alsó szint padlózatát láttam, hanem egy végtelen kiterjedésű sötét űrt. Házigazdám mosolyogva vont vállat, amikor erről kérdeztem.

– Beszakadt a pince.

El nem tudtam képzelni, mekkora pincéje lehetett a háznak, főleg itt a folyótól alig húszméternyire. Próbáltam logikát találni a dolog mögött, aztán rájöttem, hogy ez megoldatlanul merül feledésbe. Néha, főleg ilyen morózus estéken otthon eszembe jutott, hogy a Gyűjtő élete remek témaként szolgálhatna egy gótikus írásom alapjául, de aztán berzenkedtem nekifogni mégis.

Most végre-valahára elértük a felső szint utolsó fordulóját. Gyűjtő nem szólt egy szót sem, és amint fújtatva megálltam mellette egy csukott ajtó előtt, feltűnt, hogy ő még csak gyorsabban sem szedi a levegőt.

– Bizony barátom, a dohányzás számtalan hátránya közül az egyikkel szembesülsz most.

Megint megborzongtam, amint ki nem mondott gondolataimra reagált, pedig már igazán hozzászokhattam volna. Néha annyira simán folytatta hangosan egy gondolatmenetemet, mintha csak olvasott volna bennük. Erre nem tudtam mit felelni, csak zavartan elmosolyodtam. Ő belökte az ajtót, 'mely sokkal halkabb nyikorgással tárult fel, mint a bejárati. Sehol nem éreztem a házban dohos szagot, most is kifejezetten friss levegő áramlott felém. A látszattal ellentétben házigazdám a bezártságot sem bírta, így a padlástérbe épített széles terasz ajtajai mindig tárva álltak, bár gondosan elfüggönyözve. A padlást nem taglalták falak, az egész ház hosszában nyitottra építették. Körös-körül könyvek polcokon, könyvek a földön, könyvek kosarakban, és dobozokban, egy festőállvány a falnál, rajta üres vászon, a túlsó traktusban pedig, az egész falat beborító sötét mintázatú takaró előtt egy hatalmas íróasztal, rajta egy földgömb, pár ív papír, tintásüveg, egy-két atlasz, meg egy nyitott könyv. Gondolom alvásra, étkezésre, és tisztálkodásra az alsó szintek erre megfelelő helyiségeit használja. Fiatalosan lépdelt az íróasztal mögé, majd szembefordult velem.

– Minek köszönhetem kései látogatásodat?
– Öhm... Nos, éppen nekifogtam volna az írásnak, 'midőn eszembe jutott, hogy viseltes írótollam vége elhasadt, és éppen tegnap reggel hajítottam szemétre. Tehát egy tollra lenne szükségem.

Fejét szinte pajkosan oldalra hajtva mutatott rám, és felnevetett. Nevetése egészségesen csendült, nyoma sem maradt hangjában a máskor megszokott rekedtes tónusnak. Nem tudom, mit találhatott ennyire viccesnek a dologban, de ezt is különcségének tulajdonítottam.

– Egy toll...! Remek!

Megfordult, és a fali takaróhoz lépett. Mielőtt fellibbentette volna, megállt egy pillanatra.

– Itt várj, kérlek!

Minden alkalommal így ment ez. Gondolom, a takaró mögött egy raktárféle lehetett. Hogy honnan szerezte be a dolgokat, és miért itt tárolta, sosem kérdeztem, elég volt nekem, hogy bármit kérhettem, az mindig akadt nála. Kaptam már tőle olyan remek minőségű tintát, hogy a mai napig sem fakult egy jottányit sem. A bal oldali falnál álló könyvespolchoz léptem, és szórakozottan böngésztem a könyvek címeit. Mindig ezt csináltam, és mindig zavarba is jöttem. Nem is címeknek tűntek, hanem szójátékoknak, ráadásul egy számomra ismeretlen nyelv szavaival keverve. Aptiche-i Kéziratok, a Rossz Tanítás, Vurdre Eyalik, Niddhoggr Vére, Infandus Dholeum, és hasonlók padlótól plafonig. Sosem mertem venni a bátorságot, hogy egyet is levegyek, és beleolvassak. Ősrégieknek tűntek, némelyik már széthullott, borítója leszakadt, és csak egy madzag tartotta össze lapjait.

A Gyűjtő hamar visszatért, kezében keskeny kis dobozka.

– Ím' az író kardja.
– Valóban... bár ma estére a Pegazus elszaladt.

Ezen megint jót nevetett. Közelebb léptem, mire letette az asztalra, és felém tolta.

– Vagy nevezzem kulcsnak inkább?
– Kulcsnak?– kérdeztem vissza.
– Ha én ki akarok nyitni valamit, ahhoz kulcsra van szükségem. A megfelelő kulcsra. Úgy gondolom, az írónak is szüksége lehet effélére, amint az ő saját belső világába lépne. Néha már-már irigy vagyok rád, Író!
– Miért?– kérdeztem kíváncsian.

Arca mélázó lett.

– Néha olyan jó lenne, ha elmehetnék... Valami olyan helyre, ahol teljesnek érezhetem magamat. Ahol a fény nem zavarja a szememet.
– Hát miért nem írsz?

Elmosolyodott.

– Ahhoz nincs tehetségem. Megnézed hát?

Felemeltem a dobozkát, felpattintottam a tetejét, majd belenézve megborzongtam. Egy madártollat láttam, kétségtelen, de bármire megesküdtem volna, hogy nincs az a madárhatározó, amelynek segítségével beazonosíthattam volna, hogy mely' faj viselhette. Karcsún, hófehéren fénylett a doboz sötétvörös kárpitján, csak a szára felé sötétedett el, ott olajos feketén csillogott, és az a kényszerképzetem támadt, hogy ha megérintem, a fém hidegét fogom tapintani. Házigazdám leült, miután engem is hellyel kínált egy karosszékben, majd intett.

– Rajta! Vedd hát kézbe!

Szinte félénken nyúltam érte, két ujjam közé fogva szárát. Meglepően súlyosnak éreztem, mintha valóban fémből lenne. Gyűjtő rám mosolygott.

– És ím', minden a helyére kerül.
– Mondd barátom! Miféle szerzet szárnyából származik eme toll?

Arca ünnepélyes jelleget öltött, karjait összefonta mellkasa előtt.

– Caneotigrah Nocturno. Éjjeli ködmadár. Egy gyönyörű, hegyvidéki ragadozó. Sajnos már kihalt.

Éjjeli ködmadár...? Csodáltam a tollat, és éreztem, amint egyre nő zavarom. Rendben, nem vagyok biológus, és nyilván nem ismerhetem a világ minden élőlényét, de abban egyre biztosabb lettem, hogy eme lény nem Isten teremtménye. Felpillantottam.

– És mit kérsz érte?

Egy rövid időre elgondolkodott, majd felderült az arca.

– Írj nekem egy verset!
– Verset... neked? Miről szóljon?

Legyintett.

– Mindegy. Élvezettel olvasom a műveidet, bármiről is szóljanak.

Ezzel ismét meglepett. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is a kezébe kerül bármely' művem. Nyilván láthatta hitetlenkedésemet, mert feltartotta mutatóujját, majd halkan szavalni kezdett.

"Fogyó Hold jön homály, kezemben halott madár tolla, de
Sötétedik ismét, reményeimet döntve romba, hiszen
Eltelt nap nap után, este elkerül az álom, régen
Letettük a fegyvert, de békémet nem találom

Kardot tollra, szívemet láncra, romantika...? Kútba veled!
Csak ne érezném úgy ismét, hogy minden elveszett..."

Nem tudván uralkodni magamon, felkiáltottam.

– De hát ezt te nem ismerheted! Eme verses kötetem sosem került nyomtatásba! Aznap este, amikor kézirataimat bevittem a műhelybe, az épület szomszédságában álló pékség kigyulladt, és a tűz mindenüvé elért. A kézirat elveszett, és mivel a kiadó rossz ómennek tekintette az eseményeket, az a huszonnégy versem sosem került a közönség elé.
– Így van – bólintott szomorúan. – Ám én kimenekítettem egy elkészült példányt. Féltve őrzött darabja ez gyűjteményemnek, sok egyébbel együtt.

Szavam elakadt. Próbáltam elképzelni, amint a sötét éjszakában őrjöngő tűzbe veti magát, csakhogy felkapjon pár könyvet a sajtógépek közül. Bár ez talán jellemző lehetett rá... Széttárta karjait.

– Ne haragudj, ha felzaklattalak. Talán szólnom sem kellett volna róla.

Előrehajolt, és íróasztalának fiókjából előhúzott egy könyvet. Borítója megpörkölődött kissé, de kétségtelenül az én nevemet láthattam az elejére nyomtatva, alatta a címadó vers címével. Felém nyújtotta, ám vonakodtam elvenni. Nem akartam megsérteni modortalan viselkedéssel, így zavaromat leplezendő elmosolyodtam.

– Semmi, semmi, nem érdekes... csak meglepődtem. Az ember nem feltételezi, hogy valaki egy könyvért a tűzbe ugrik.

Felhúzta szemöldökét.

– De hát nem egy könyvet hoztam el! Tizenegyet sikerült épségben megmentenem, aztán a padozat beszakadt, és nem akartam többet kockáztatni. Amikor az épület összedőlt, a pinceablak maradt az egyetlen kiút. Nem sokon múlott, de megérte!

Színőrültségnek tartottam ezt, ám gondolataimat bölcsen megtartottam magamnak. Ő folytatta:

– Persze őrültségnek tűnhet számodra, számomra azonban a könyvek felbecsülhetetlen értékkel bírnak. A teraszról pont arrafelé látni, és amikor megérezvén a füstöt kinéztem, azonnal tudtam, hogy a nyomda lángol. Odasiettem, remélvén, hogy nem érek oda túl későn.

Ezek után az irodalomra terelődött a szó, hosszasan értekeztünk modern, és rég holt költők szerzeményeiről, végül egy sóhajjal álltam fel.

– Köszönöm a beszélgetést és a tollat, Gyűjtő. Igazán remek kis estém kerekedett a bosszúságom ellenére is.
– Részemről – hajolt meg kissé, majd levezetett az agyrémbe illő lépcsőházon a kijáratig. Már az ajtón kívül álltam, amikor megfogta vállamat.
– Majd' elfelejtettem... Nagyon fontos pedig. Soha ne tedd ki a tollat a tűz fényénél erősebb sugárnak, pláne közvetlen napfénynek! Nem állhatja – hamar tönkremegy.

Megköszöntem a tanácsot, majd felkészültem egy kellemes sétára az óvároson keresztül. Az eső már elállt, semmi nem zavart a gondolkodásban, noha zsongott a fejem. A toll, 'mely elenyészik a napfényben...? Miféle madár viselhette? Lelki szemeim előtt egy sasféle nagyragadozó jelent meg hófehéren és hatalmasan, de a szemeit nem tudtam elképzelni, minduntalan vak, fényesen csillogó feketeséget láttam csak, mint amilyen egy holló szeme lehet. A kép nyomasztott, így elhessegettem, és a Gyűjtő által kért vers témáján kezdtem gondolkodni. Elképzelésem sem volt, mit is írhatnék neki, úgy gondoltam a megfelelő időben talán eszembe jut. Hazaérvén a tollat dobozostól az asztalomra tettem, majd sietve aludni tértem.

A verset egy hétre rá írtam meg, lázálomban szinte. Makacs légúti fertőzés döntött le lábamról, jártányi erőm sem volt, mégis, amint a vers képei agyamba tolakodtak, egyre erősebb késztetést éreztem rá, hogy mihamarabb papírra vessem őket. Ez volt az első alkalom, hogy a tollat használtam. Az írás vele új élménynek bizonyult. Bár élesnek tűnt, mint egy tőr, még a rosszabb minőségű ívpapír rostjait sem tépte fel, úgy siklott a szavak fölött, mintha viaszra karcolnám azokat. A vers hosszú lett, dinamikus, és ahogy egy kritikus fogalmazott: távoli. Soha nem látott tájakról szólt, egy hegyről, amelyen egy ismeretlen ragadozómadár fészkel, és indul portyára az éj sötétjében. Szerettem volna elvinni a Gyűjtőnek, ám még hetekig nyomtam az ágyat ezek után. Gyógyulván a munkába temetkeztem, majd ezután nem sokkal az ügynököm keresett fel, és amint elolvasta a verset, úgy döntött, hozzácsatoljuk az új kiadású kötethez. A mű kedvező kritikát kapott, jól fogyott, magát az ominózus verset pedig több lap is leközölte. Az egekbe magasztaltak a lapok hasábjain, és a találkozókon örökké, mint újonnan felfedezett géniuszt mutattak be. Mindez engem roppantul zavart, nem tartottam magam különösebben közéleti embernek, úgy gondoltam, a költő a verset írja, nem pedig beszél róla. És főleg nem tartottam magam igazi költőnek, csak két regény közt kiadattam a felgyülemlett verseimet. No persze a hírverés a könyveim eladásának forgalmát is megnövelte, hovatovább vagyonosnak számítottam. Nagyon megszerettem a tollat. Oly' könnyű volt vele az írás, szépen rajzolta a betűket, egyenletesen terítve a tintát, soha nem csöppent le, nem is pacálta teli papíromat. Pedig megfigyeltem, hogy a tinta egyáltalán nem nedvesíti, amint lefogyott róla, teljesen letisztult, akár a fehér ingem ujjába is törölhettem volna. Lelkesen mártogattam hát, míg kitartott a múzsa csókja, aztán egy szarvasbőrrel áttöröltem, és visszatettem dobozába, 'mely az asztalomon feküdt előttem mindig ezután.

A tragédiáról az újságból értesültem. Egy vihar alkalmával egy folyó menti fába csapott a villám, felgyújtván azt. A fa annak a lakatlan háznak az udvarán állt, 'melynek szomszédságában a Gyűjtő lakott. Az egész sor leégett egyetlen éjszaka alatt, a fél óváros oda lett. Több embert álmában ért el a vég, amint összedőltek házaik, többen eltűntek, és soha nem kerültek elő. Elmentem később az óvárosba, bementem a kiégett romok közé, felnéztem az utolsó előtti ház padlásterének hátsó falára, ahol valaha a sötét mintázatú takaró függött. Mindig azt hittem, hogy ott van egy raktár, ahol a Gyűjtő azokat a különleges dolgokat tartja. Hogy a takaró nyilván egy ajtót rejt, amin keresztül beléphet a hátsó részbe. Most láthattam, hogy téves elképzelés volt; a hátsó fal valóban az épület fala, amögött már csak a puszta levegő, illetőleg a másik ház teteje, de jóval a padlástér padlószintje alatt, mivel azt egy emeletesre építették.

Nem egyszer láttam, amint különc barátom a takaró mögött ajtót nyit, és oda belép. Most mégsem láttam ajtónak nyomát sem. Szeretném hinni, hogy a Gyűjtő azok közt van, akik eltűntek, és szeretném hinni, hogy életben van. Talán egy olyan helyen, ahol az Éjjeli ködmadár sziluettje rajzolódik ki a kék fényű telihold előtt, amelynek lágy fénye sosem zavarja barátom szemét.

Előző oldal Xenothep