Ítélet
Falfehér fogoly tárgyalására kullog,
Lába alatt a világ kuszán imbolyog.
Még látó szemei előtt képek folynak össze,
Reménytelenség. El van minden veszve.
Leszegett fővel lép hófehér terembe,
Mint csapdába esett vad, forog a verembe.
Vaskos, fenyves ajtó csapódik mögötte,
Romlott, rothadó élete pörög le előtte.
Bosszantja valami, idegörlő, lassú csendben,
Élete bírája forralja vádját vele szemben.
Félve, mégis várokzva esne rajta túl,
Megmaradt, szánalmas, élni akaró dühe dúl.
Semmit hallás ereszkedik éles füleire,
Láncai húzó súlya nehezedik vaskos kezeire.
Majd hirtelen szétpukkan a csend,
Ítélete világra jött, így szól törvény, s rend:
Ne akasszák bitóra, sem fára,
Vetessék inkább sötét cellába.
Sínylődjön tetteinek párjában élete végéig,
Míg nem terjed a nyavalya kárhozott szívéig.
Gyógyírt ne álljon módunkban reá adni,
Hagyjuk őt, mint maga tette: Másokat halni.
Így szólott hát a szentségtelen ítélet,
S minek árnya leng körbe, a kísértet.
