Linktár

Szárnyak

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/5 számában.

Négy éve dolgozom az üzemben. Nagyon szeretem a munkám; mindig is valami olyasmit akartam csinálni, ahol számít a kézügyességem. Mindenkivel jól kijövök, bár az is igaz, hogy a gyárkapukon kívül senkivel nem tartom a kapcsolatot. Odakint egy olyan világ vár minket minden nap, ami lemondott rólunk... hiszen mi vagyunk azok, akik „megváltozott munkaképességűek” vagyunk.

Mi vagyunk azok, akik nem képesek mindenhová alkalmazkodni. A társadalom lemondott rólunk; már csak olyan helyeken alkalmaznak minket, ahol... de mindegy is. Parkolópályára kerültünk élethosszig.

Mi vagyunk azok, akik nem tudnak repülni.

Sokáig azt hittük, az emberi civilizáció következő lépcsőfoka a technikai fejlődés azon lépése, hogy az ember így vagy úgy, de összeolvad a gépekkel. A tudatunk átmásolása számítógépekre, vagy androidokba, vagy a testünk különböző részeinek mesterségesre cserélése, esetleg eleve mesterségesen létrehozott, halhatatlan új emberek veszik át a helyünket. A tudományos fantasztikum mindig is jó ötletadónak bizonyult.

De végül is nem így történt.

A '80-as évek kezdetén egy szovjet tudós, minden bizonnyal külső segítséggel a háta mögött, hihetetlen felfedezést tett; feltérképezte a teljes génállományt, és egy saját bevallása szerint egyszerű képlettel képessé vált minden genetikai defektus azonnali orvoslására. Továbbá lehetővé tette az öregedésért felelős gén inaktiválását. Halhatatlanná váltunk.

De ezek csak az első lépések voltak. Miután a génszekvencia nyitott könyvvé vált, az emberekben rögtön feltámadt a vágy, hogy írjunk is ebbe a könyvbe. A technológia nyílt forráskódúvá vált, és hamarosan már bárki belenyúlhatott gyermeke génállományába, vagy akár a sajátjába. Egészen új emberek jelentek meg a világon, akik olyan fizikai jellemzőkkel rendelkeztek, melyekkel korábban még soha, senki. Eleinte próbálták törvényi úton szabályozni a dolgot, de hamarosan úgy elszabadult az önfejlesztés, hogy már senki nem tehetett semmit.

Minden este ugyanazon az úton megyek haza, mindig biciklivel. Igen, még van egy ősrégi velocipéd a birtokomban; manapság már nemigen gyártanak ilyet. Hiszen minek; már senki nem használ ilyesmit közlekedésre... igazság szerint betonút sem nagyon van már. Csak azok használják, akik nem képesek más módon közlekedni.

Akik nem tudnak repülni.

Persze mint minden, amibe az emberiség belefogott, ez is hatalmas katasztrófákat rejtett. Egyrészt, az identitászavarral küzdőknek olyan volt ez, mint a megvalósult álom; hiszen ezek után már valóban azzá válhattál, akivé akartál. Ám a valóság sajnos nem így működik; ha nem tudod ki vagy, a tested állandóságának elvesztése a legkevésbé sem segít. Rengeteg „új ember” lett öngyilkos nem sokkal azután, hogy azzá válhattak, amivé akartak.

Nem egyszer fordult már elő, hogy szárnyas lények kergettek hazafelé; hogy elhagyatott, romos épületekben kellett elrejtőznöm. Be is szereztem egy önvédelmi fegyvert; egy gázpisztolyt. Nem komoly sérülések okozása volt a célja, csupán elrettentés. Ám soha nem volt bátorságom elővenni; attól féltem, hogy ha az, aki miatt előveszem, felismeri, hogy nem igazi a fegyver, talán még nagyobb bajba kerülök. A gyerekek és a kamaszok a legkevésbé toleránsak; csupán azért megdobálnak, mert más vagyok, mint ők.

Mert nem tudok repülni.

Másrészt voltak családok, akik a megszállottjává váltak a genetikai módosításoknak. Ők voltak azok, akik annyi módosítást hajtottak végre magukon és családtagjaikon, hogy végül már embernek sem voltak nevezhetők. Elveszítették minden emberségüket, arcvonásaik teljesen idegenné váltak, arcuk sem volt igazán... és még mindig nem álltak le. Mindig volt még egy módosítás, amit ki kellett próbálni, még egy szerv, még egy testrész... végül a génállományuk nem bírta a strapát, és helyrehozhatatlanul összeomlott. Kivetett magából minden idegen elemet, majd beindult egy olyan önvédelmi reflex, hogy soha többé nem voltak képesek megváltoztatni a testüket. Elveszítették a halhatatlanságot is.

Aznap este minden csendes volt. Nem vártak denevérfiúk a tűzoltóságnál, se vakondok a sörgyár mellett, se kaméleonok az ABC előtt. Az egész utca csendes volt. Túlságosan is csendes.

Aztán a könyvtár mögül kiabálás, dulakodás, hangos röhögés zaja ütötte meg a fülem. Tudom, hogy nem kellett volna oda mennem. Hiszen ki vagyok én? Valami önkéntes igazságosztó? Nem. Se erős nem vagyok, se gyors.

Még repülni sem tudok.

Megmaradt viszont valami más; a reprodukálás képessége. A halhatatlanság, és az egyéb genetikai módosítás ugyanis teljességgel nemzőképtelenné tette az új embert, ráadásul a vágyat is kiölte belőle, hogy egyáltalán, bármikor is utódot hozzon létre. Ahhoz, hogy ezt megtegye, csupán vissza kellett állítania a genomot az „alapbeállításokra”, azaz minden módosítást törölnie kellett. Ezt viszont szinte senki nem akarta. Hiszen akkor az a sok módosítás, és a belefektetett pénz mind elvész! Minek kockáztatni, mikor a vágy is oda... nagyon kevesen döntöttek úgy, hogy a halhatatlanságot felcserélik az új generáció létrehozására.

Azok azonban, akik elérték a megszállottságnak azt a szintjét, hogy génállományuk összeomoljon, mintegy fájdalomdíjként visszakapták a szaporodást. Sajnos azonban utódaik örökölték a módosítások elleni immunitást.

Hamarosan tehát két emberi faj jött létre. Az új emberek, és azok, Akik Nem Tudnak Repülni.

Három szárnyas, angyali szépségű, örökifjú fiú körözött egy nő körül. A fekete hajú, nagyjából bő harmincas áldozat szemmel láthatóan nem adta olcsón magát; táskáját lengetve védekezett. Ám támadói csak röhögtek rajta, és mindig épp annyira lebbentek hátrébb és fentebb, hogy ne érhesse el őket.

A nő ugyanolyan szárnyatlan volt, mint én. Lehet, hogy ő is „megváltozott munkaképességű”, az is lehet, hogy egyszerűen nem volt még pénze a módosításhoz, de mindegy is. Nem tudott repülni, és ezeknek a csavargóknak ennyi elég is volt.

Egy ideig csak figyeltem, nem mertem közelebb menni. Talán nem lesz itt semmi baj, talán csak ijesztgetik, aztán elengedik... attól függ, mennyire vannak berúgva. Aztán az egyikőjük, talán épp a banda hangadója, elővett egy üveg pálinkát a válltáskájából, és rájöttem, ezek már pont annyira részegek, hogy ne érdekelje őket a következmény.

Végül is, a Módosítás adta meg a kegyelemdöfést az emberiségnek. A halhatatlanság. Ha nem öregszik meg senki, és nem betegszik meg senki, akkor magától nem hal meg senki... viszont utódok azért születtek hébe-hóba. Gondoskodni kellett tehát arról, hogy a népesség ne növekedjen exponenciálisan. Visszahozták hát a halálbüntetést, globálisan. S mivel a halál, mint olyan, egyszerre különlegessé vált, hiszen megszűnt a természet velejárójává válni, s csak erőszakosan következhetett be, különlegessé kellett tenni. Emlékezetessé.

Tévéműsort csináltak belőle.

– Hé, kölkök! Hát szabad így viselkedni egy hölggyel? – Magamat is megleptem azzal, hogy hangom egy fikarcnyit sem remegett. – A saját súlycsoportoddal kezdjetek, fiacskáim!

A hangadó kölyök csodálkozva nézett rám, majd gonosz vigyor jelent meg tökéletes arcán. Angyali szépsége miatt ez csak még félelmetesebbé tette.

– Mi az, tata? Szeretnéd, ha veled is játszadoznánk? Légy türelmes, rögtön rád térünk! – Azzal lecsavarta a pálinkásüveg tetejét, és elkezdte a hangosan tiltakozó nő fejére locsolni. Az hiába próbált kitérni előle, hamarosan teljesen elázott.

A másik kettő már fölöttem körözött röhögve, ha akartam volna se tudtam volna feltűnés nélkül lelépni. Ideje volt elővenni a pisztolyt.

– Hagyd abba, vagy lelőlek, te kis punk! – kiáltottam, majd ráfogtam a fegyvert.

Nem tudtam megállapítani, hogy felismerte-e, hogy nem igazi pisztoly van a kezemben, viszont azt láttam, mint sunyin vigyorogva egy öngyújtót vesz elő, és egy mozdulattal meg is gyújtja.

– Na mi lesz, tata? Ha lelő, ez a kis játékszer lángra lobbantja a kis védencét! De lehet, hogy így is... már régen égettünk el nyomorékokat!

A nő most rémült meg igazán. Eddig talán úgy gondolta, ezek a kölkök csak próbálgatják, meddig mehetnek el büntetlenül, de néhány szigorú szóval haza lehet őket zavarni. Én már tudtam, ezeknek a szárnyasoknak már semmi se szent. Rendre akartam tanítani őket.

Csak egy pillanatra felejtettem el, hogy a fegyverem közönséges riasztópisztoly, és hogy a célpont talán jóval kint van a veszélyzónámon. Meghúztam a ravaszt.

Én nem tudom, mi történt. Hangos dörrenés csattant fel; sokkal hangosabb, mint amire számítottam. Igaz ami igaz, eleddig egyszer sem volt bátorságom használni a kis játékszert… Egy pillanattal később összetört a kölyök kezében az üveg, a maradék pálinka szétfröccsent, beterítve a srácot, az öngyújtó pedig lángra lobbantotta... elkáromkodta magát, és vadul csapkodva lebbent feljebb, ám mikor a láng átterjedt hófehér szárnyaira, már sikított.

Társai rémülten bámulták, ahogy egyre magasabbra repül, és egyre fényesebben ég. Meg sem próbáltak segíteni rajta; gyanítom fel sem fogták igazából, hogy mi történt. A nő kihasználta, hogy a figyelem elterelődött róla, és egyszerűen elmenekült. Jól tette. Soha többé nem láttam.

Egy perc se telt el, és a leégett szárnycsonkú, halott kölyök teste undorítóan lucskos csattanással a földbe csapódott, a régóta nem karbantartott betonúton, pár méterre tőlem.

Bárki bármit mond, a törvénykezés továbbra sem lett liberális. Hivatalosan persze az volt; a törvény előtt mindenki egyenlő, meg hasonló hazug frázisok... de ez sosem volt így. Régen sem, és ebben a szép új világban sem. Ha összehasonlítunk egy halandót, és egy halhatatlan, örökifjú „új embert”, egyértelmű, hogy ez utóbbinak sokkal több vesztenivalója van. A halandó úgyis meghal előbb vagy utóbb, míg az új ember... nos, szerencsés esetben, ő nem. Tehát hasonló súlyú bűnök elkövetésénél a bíróság sokkal könnyebben ítélt kivégzést egy halandó büntetéséül. A halhatatlan meg megúszhatta pár életfogytiglani börtönbüntetéssel, jobb esetben pénzbírsággal.

Innen már csak egy apró lépés volt törvényi szintre emelni a dolgot. A paragrafus kimondja, hogy egyetlen halhatatlan sem büntethető halállal, bármi is a vétsége, hiszen sokkal hasznosabb tagja a társadalomnak, mint egy halandó, így a halála pazarlás lenne.

…Egy csapatszállító helikopter ajtajában állok. Nagyjából három mérföldre vagyok a felszíntől, és a hátamon nincs ejtőernyő. A gép eltekintve néhány hevesebb széllökéstől stabilan lebeg. Alattam pedig rengeteg gyönyörű arcú szárnyas lény csapkod körben, szabadon hagyva azt a folyosót, ahol zuhanni fogok. Látok néhány riportert kamerával, de a legtöbben mobiltelefonokat fognak. Senki sem akar lemaradni a kivégzésemről.

– Felkészültél? – hangzik a hátam mögül, némileg együttérzőn. Egy hozzám hasonlóan szárnyatlan férfi, a rendfenntartás egyenruhájában.
– Nem hinném, hogy valaha is ennél felkészültebb lehetnék... – sóhajtom, ahogy a kíváncsi tekintetekre nézek. – Mind a show miatt jöttek el. Azért, hogy valami olyasmit lássanak, ami mára kuriózummá vált. Egy ember halálát. Nem azért, hogy lássák, amint a bűnös elnyeri büntetését... nem. Azért jöttek, hogy vért lássanak. Hogy megborzongjanak, ahogy a halál szele megcsapja őket... mert ennél közelebb sosem kerülnek a halálhoz.

Legyen hát, mormolom, és kiugrom az ajtón. Próbálok úgy manőverezni, hogy elkaphassam az egyik szárnyast, de mindegyik fel van erre készülve; vigyorogva térnek ki előlem. Az arcuk csak pillanatokra tűnik fel előttem, már nem látok mást, mint az egyre közeledő talajt, valahol kint, a városon kívül... utolsó gondolatom az, hogy bár bénult volna le inkább apám, mielőtt túlzásba vitte a genetikai módosításokat.

...Persze néha-néha a természet is be tud inteni a tudománynak. Mikor már azt hittük, mindent értünk, a genom nyitott könyv; a természet megmutatja, hogy tévedünk. Néha, nagy ritkán, a túlerőltetett, összeomlott génállomány valami még újabbá alakult; valami olyasmivé, ami teljességgel uralma alá tudta vonni genetikai felépítését.

Ami bármikor képes szárnyat növeszteni, ha úgy dönt...

2018. 01. 13.