Én kevély királyom
Midőn dacolva tűzbe mentem érted,
sisak se védte testemet, se vértek,
csupán a két mezítelen karom volt,
mi megfeszülve, ínszakadva harcolt.
De mára vége lett a bősz csatáknak,
azóta új idők szabálya áltat,
te fent a várban elkerítve éled,
mit én alant vadul, remegve félek.
Neked csiszolt kupádba’ jó borod van,
de ibrikem csupán fanyar noán pang,
dalunk sem egy ma már, hiába, látod,
a gőgös éned új zenére váltott.
Nekem, ne mondd, hogy így van ez megírva,
kinek-kinek saját kovácsa sorsa,
a két karom, ha még emelni bírom,
leránt a földre, én kevély királyom.
