Talált tárgyak tébolya

Szépirodalom / Novellák (195 katt) Devon Short
  2023.04.20.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/5 számában.

Katinka Ödön végigsimított a néhány szál haján, amit körkörösen, halántéktól-halántékig hordott, és belépett a fotocellás ajtón. A nyirkos őszi szél vele együtt hatolt be az emberekkel teli hatalmas csarnokba, és egy pillanatra mindenki rá figyelt. Zavartan, és korából adódóan kicsit meggörnyedve ment az egyes ablakhoz.

– Jó napot! – köszönt halkan, majd megismételte, mert az embermagas plexilap teljesen elnyelte a hangját. – Kitől kérdezhetem meg, hogy ki foglalkozik a talált tárgyakkal?
– Tizenkettes ablak, húzzon sorszámot!

Ödön elhátrált az ablaktól, és az automatától, némi közönségsegítséggel megkapta a kért cetlit. Alig öt perc múlva a magasban lógó kijelzőn fényesen ragyogott a száma, akár egy égi kinyilatkoztatás.

– Jó napot! – kiáltotta rutinosan Ödön, majd halkított, amikor észrevette, hogy ehhez a részhez nem szereltek fel védő műanyagot. – Ki foglalkozik a talált tárgyakkal?
– Az egyes ablak.
– Már elnézést, de onnan jöttem.
– Biztosan azt kérdezte, hogy ki mondhatja meg, ki foglalkozik ezekkel. Ő meg ideküldte, mert mindig ezt csinálja, de tényleg én mondhatom meg.
– Jó, akkor visszamegyek – biccentett Ödön, és bennfentesen közelítette meg az egyes ablakot. – Körülbelül tíz perce voltam itt, és a talált tárgyak…
– Hármas ablak!
– Nem, nem – szabadkozott Ödön. – Ez egy konkrét tárgy.
– Akkor hozzám tartozik – adta meg magát az ügyintéző, és egy pillanatra behunyta a szemét. Majd a világ minden fájdalmát belesűrítette a sóhajtásba, és megkérdezte: – Miről lenne szó?
– Elhagytam a kocsikulcsom. Suzuki, van még rajta egy kapunyitó és bőr falevél utánzatú kulcstartó, Happy felirattal.
– Egy pillanat, még csak most kapcsolt be a gép. Megismételné?

Katinka Ödön ekkor érezte, hogy valami nem stimmel a világgal. Vagy vele, de ez még kétesélyes volt. Olyan lassan, tagoltan ismételte el a szavait, hogy egy logopédus iskola azonnal tiszteletbeli tagjává fogadta volna.

– Aham, és hol hagyta el?
– Ha tudnám, akkor ott keresném, nem pedig itt – vallotta be Ödön az igazságot.
– Szóval nem tudja. Akkor viszont a tizenegyes ablaknál kell sorszámot húzni. Kérem a következőt!

Ödön szélfútta arcának sikerült még vörösebbnek lenni, majd a pír egy pillanat alatt eltűnt, mintha sosem létezett volna. Idegességnek nyoma sem látszott, amikor meggörnyedve az automatához lépett. Gyakorlott, de gyengéd mozdulatokkal húzta le az új fecnijét, majd egy zen mester nyugalmával figyelte a fali csempéket, és várta a monitor kinyilatkoztatását. Átlósan és keresztben is megszámolta a mozaikokat, majd négyzetre emelte, aztán köbre. Gyökvonásnál szinte ingerülten figyelt fel a csengőhangra, amely az ő számát jelezte.

– Üdvözlöm – nézett fel a monitorból az egyenkék ingben ülő férfi, majd meglepődés nélkül figyelte Katinka urat, aki a levegőben tapogatva kereste a plexiüveget. – Szóval elvesztett valamit, és nem tudja hol.

Na, végre! – gondolta Ödön, és abbahagyta a pantomimezést. Elmesélte még egyszer az egészet kulcsostól, kapustól a happy endig.

– Ha rádiófrekvenciás volt a kapunyitó, akkor az a tízes ablakhoz tartozik – tárta szét lemondóan a karját a férfi.
– Nem tudna neki átszólni?
– Hová gondol?! És a többi ember, aki maga mögött áll?
– Ők minden ablaknál mögöttem állnak – vallotta be Ödön.
– Ne mondjon ilyet, uram – háborodik fel az egyeninges, majd találomra rámutat valakire a tömegből. – Őt például még nem láttam!

A válasz szinte azonnal jött.

– Nincs fél órája, hogy itt voltam!
– Akkor az még biztos a váltótársamnál volt – zárja le a vitát az ügyintéző, és Ödönre néz: – Tudja, nagy itt a hajtás.

Katinka Ödön végigsimított a néhány szál haján, amit körkörösen, halántéktól-halántékig hordott, és elindult a tízes ablak előtti kacskaringós sor végére. Felsejlett benne, hogy lehet élete végéig itt fog keringeni, ablakról-ablakra. Esetleg még utána is, évezredeken keresztül. Az automatánál megtorpant, és finoman rányomott a képernyőre.

A szerkezet habozás nélkül elkezdte a zúgást, és a sorszámozott cetli ellentmondás nem tűrően, milliméterenként bukkant fel.

Ödön kezében a cakkozott szélű fecnivel átnézett az üveges, fotocellás ajtón. Figyelte a sárgás levelek hullámzó táncát, a nedves aszfalt elmosódott tükröződését, az autók hipnotikus zúgását.

Majd szófogadóan beállt a tízes sor végére…

Előző oldal Devon Short