Eredet 9. fejezet

Horror / Novellák (193 katt) Zanbar
  2023.03.11.

Keveset aludt azon az éjszakán. Szobája ablakában ülve figyelte a ködbe burkolódzó yorkshire-i tájat. A magasan a láp felett süvítő szél újra és újra megrázta az ablaktáblákat. Hallani vélte benne a reszelős hörgést, az elnyújtott, nyöszörgő hangot. Ugyanazt, amit ott, a sziklák útvesztőjében.

Mi késztethette Sir Edwardot arra, hogy létrehozza, a barátját elragadó szörnyeteget?
Ez a kérdés százszor is felvetődött benne és ugyanennyi válasza született rá.

Képzeletének műhelyében, ahogy Carnacki mondta volna, sötét üregében lapulva alakot öltött a gonosz, aki az otthonába tévedő angol ifjú után lopódzik, villás nyelvével kígyó módjára ízlelgetve a levegőt, azon törve sötét elméjét, hogy felfalja-e az ostobát, ki zavarni merte évezredes álmát. Végül, mert elég romlottnak találja, nem elemészti, hanem megmutatkozik előtte, s az, miként Faust Mefisztóval, alkut köt vele.

Látta, hogy a tehetséges, ám erkölcstelen ifjú Holbruck, akárcsak Oscar Wilde Dorian Gray-je, miként emelkedik fel a társadalom szemében, és süllyed el egyszerre emberi mivoltában, miként érdemeli ki a Sir Swine gúnynevet, és hogyan tipor végig mindazokon, kik az útjába állnak céljai elérése érdekében. Eszébe jutott, hogy egy időben Carnacki sokszor emlegette Wilde regényét, s hogy Wilhelmina is mennyire dicsérte annak érzékletes ábrázolásmódját, mellyel az író bemutatja a szereplő erkölcsi romlását. Nem örült neki, hogy felesége ilyesmit olvas, ám most hasznára váltak a regény gondolatai. Mert ki tudja, talán Sir Edward maga is küzdött, őrlődött a gonosszal köttetett alkuja okán, s akárcsak Faust és Gray, ő is próbált jót tenni, valaki más javára használni a hatalmát. Talán éppen ezért ajánlotta fel Jonathannak, hogy az örökösévé teszi. Mintha egy szépreményű, romlatlan ifjú kezében ez a vagyon jó ügyet szolgálhatna, s ezzel valamilyen módon feloldozná annak megszerzőjét bűnei alól.

Mégsem tudott szabadulni annak gondolatától, hogy miként Gray „megtérése”, ez sem volt több holmi képmutatásnál Sir Edward részéről. Elképzelte, ahogy e megalkuvást nem ismerő zsarnok miként szorítja sarokba unokaöccsét, mikor az habozott elfogadni a páratlan lehetőséget, melyet kínált neki. Hogy faggatja ki hezitálása okairól, s miként becsméreli azokat, miként gúnyolódik rajtuk. Elképzelte, hogyan fogadta, mikor az ifjú egy véletlen szóval megvallotta előtte, hogy a Thorpe halmon tanyát vert cigánykaraván vezetőjéé, Ilyna Maratonováé a szíve. Vajon mulattatta a gondolat, élcelődött rajta, vagy mi még rosszabb, miként adta tudtára, hogy ez a „szerelem” mennyire nem állhat útjába a sorsnak, melyet neki kínált. Hogy ha úgy vágyik rá, hát tartson egy efféle szeretőt, elvégre egy úriembernek lehetősége van hódolni a kedvteléseinek, mindaddig, amíg azok nem állnak kötelességei útjába.

Erre utalt vajon a ravnie, mikor az angolok saját kis szégyenfoltjait emlegette?
Kötelesség, ez a szó különösen álságosan hangozhatott Sir Edwardtól.

Kötelesség. Eltöprengett ezen. Ha volt igazi hasonlóság Carnackiban és benne, akkor az ez volt. A kötelességtudat. Bár nagyon másként látták a világot, ennek mindig eleget tettek.

Gondolatai ismét visszatértek a szerelemről folytatott beszélgetésükhöz. Arról, hogy ők ketten nem úgy éreznek, mint az ifjú Jonathan. Nem oly szenvedéllyel, hanem csupán kötelességtudattal, s olykor még abban is kudarcot vallva. Ő mindenképpen.

Hajnaltájt, mikor a Nap már kezdett kiemelkedni a keleti dombok mögül, ám a köd mégsem oszlott fel, úgy érezte magát, mint az első bartokhalli estén, mikor Carnacki az ablak előtt állt és a gévaudani fenevad legendáját idézte nekik.

– S vajon hány éj telik még majd el, az „ő” uralma alatt? – kérdezte magától.

* * *

Csupán kettesben költötték el a reggelit. Fowell, a komornyik elmondása szerint Ms. Maratonova még hajnalban, az ifjú Holbruck marasztalása ellenére, távozott.

Házigazdája keveset evett, helyette inkább türelmetlenül járkált fel és alá az étkezőben. Mikor az okát kérdezte, ennyit felelt:

– Elküldettem Grassingtonban Philip Coward-ért. Hamarosan itt kell lennie.
– Továbbra is tartja magát a tegnapi elhatározásához? Hogy a törvény emberei elé tárja azt, hogy mindazért, ami történt, talán az ön nagybátyja a felelős?

Jonathan megtorpant.

– Meglehet, hogy ő teremtette a szörnyeteget, mely megölte Carnackit. A barátját! Önt ez nem érdekli?

Helyénvaló kérdés volt, mégis különösen hatott ebben a pillanatban.

– Gyászt érzek, ez igaz – felelte –, ám dühöt nem – vallotta be. – A barátom meghalt. Talán valóban az ön nagybátyja hibájából, Isten nyugtassa mindkettőjüket, de az nem változtat azon, hogy ön nem felelős mindezért, és ezért nem is köteles viselni érte a felelősséget. Ha semmiképpen sem kívánja megtartani nagybátyja örökségét, adjon túl rajta. Tegyen úgy, miként Edmond Dantes javasolta Maximilien Morrelnek, hogy éljen a vagyonával, „mozgassa meg a világot”.

Korábban nem jutottak eszébe így az idézetek, olvasmányai gondolatai. Úgy, mint Carnackinak.

– Nem is tudom, hogy irigyeljem, vagy rettenetesnek találjam a szavait – torpant meg Jonathan.
– Úgy hiszem mind a kettőre meg lenne az oka – állt fel az asztaltól. – Ám, ahogy közös barátunk mondta volna, „varietas delectat” a változatosság gyönyörködtet. Nem támogathatom a tervét őszinte szívvel, ezt bocsássa meg nekem, ám tiszteletben tartom elhatározását, ha az megmásíthatatlan.
– Másként nem is lehet. A fenevad még odakint jár, s valahol születnie kellett a birtokon, vagy ha más nem, hát nagybátyámnak tartania kellett valahol. Coward pedig, a maga kevés emberével aligha találhatja meg ezen a vidéken. Segítségre lesz szüksége, hogy felhajthassa azt, és Isten segedelmével meg is találja és elejtse. Akkor pedig mindenképpen kitudódik a nagybátyám szerepe mindebben. Jobb bevallani, mint próbálni takargatni az igazságot.
– Legyen, ahogy akarja, Jonathan.

* * *

Philip Coward, Grassington rendőreinek elöljárója középkorú, termetes ember volt, aki egyedül érkezett Bartokhallba. Feldúltan csörtetett be a szalonba.

– Mr. Holbruck! – fújtatott, vöröslő arccal. – Vagyis Sir Jonathan… vagyis…
– Hagyja csak, konstábler! – intette le a házigazda. – Köszönöm, hogy ilyen hamar időt szakított rám…
– Hogyne szakítottam volna! Akárhogy is, de ön Bartokhall ura ebben a pillanatban. A segítségét kell kérnem!
– Önnek? – döbbent meg Jonathan. – Az enyémet?
– Úgy van. Az embereimet már előre küldtem a Thorpe-hoz, de tartok tőle, hogy az kevés lesz. A tiszteletesnek sikerült felhergelnie a népet Grassingtonban, azok meg elindultak a dombhoz, vele az élen. A helyzetet különös módon csak rontja, hogy a cigányok meg már csomagolnak.
– Mit mondd? – dermedt meg az ifjú.
– Pakolnak. A ravnie reggel indulást parancsolt nekik, és kérte az éppen ott posztoló önkéntesemet, hogy hagyja nekik kocsira rakni az azt átkozott medvét. Az önkéntes meg rohant vissza a faluba fellármázni az embereket, hogy szöknek a táborlakók. Pennymore tiszteletes meg összeszedte, akit csak tudott, és elindultak megakadályozni ezt – fújt nagyot a rendőrtiszt. – Oda küldtem az embereimet, de tartok tőle, hogy ez már elfajult, ám közel sem annyira, mint amennyire még elfajulhat. Ön, akárcsak a nagybátyja, mint hallom, kiállt a karaván mellett. És ön a földbirtokos…
– Felesleges folytatnia – szakította félbe Jonathan. – Önnel tartunk.

Philmore látta az ifjún a félelmet, hallotta a hangjában az aggodalmat. Mit számított már neki a nagybátyja jó híre, vagy a vagyona. A döntése, melyet tegnap meghozott, ma reggelre, akárcsak, mint egykoron nagybátyjáé, szörnyű formát öltött, mely „felfalta” azt, ami kedves volt neki.

* * *

Először tette meg az utat a faluba, és a Thorpe-hoz a vidéken át kanyargó úton, mely, miként Carnacki fogalmazott volna, talán azóta itt volt, hogy ember tapodta ezeket a földeket. El-elveszett a lápvidéket szegélyező erdők fái között, melyek sötét falú, rőt fedélű alagútként borultak fölé. Tetszett volna Carnackinak.
Grassington maga is vénnek tűnt a számára. Ősi kövekből emelt kunyhók riadt csoportjának, mely megbújt a lápvidéket megülő ködben. Az ajtók és ablakok csukva, az itt maradt emberek bezárkóztak otthonaikba. Talán pontosan úgy, ahogy egykoron Gévaudan lakói tették. Félték az éjjelt, és félték a nappalt is, mely többé már nem volt az övék, hanem a szörnyetegé, melyet az emberi képzelet teremtett. Az övék és Sir Edwardé.

A Thorpe lámpásai lidérces fénnyel derengtek a sűrű, tejes ködben, mely elöntötte vidéket. Kiabálás és más hangok visszhangzó zagyvasága hallatszott odafentről. A félelem hangjai.

Fenn a halmon egy egészen más látvány fogadta, mint a tegnapi napon. A jókora szekerek már nem alkottak takaros kört, mint előzőleg, némelyik elé már a lovakat is befogták. Úgy tűnt, valóban indulni akartak. Az előkészületek azonban félbe maradtak, amint Pennymore tiszteletes megérkezett a grassingtoniakkal. A két csoport a medve szekerének két oldalán tömörült, közöttük az őket mind hiábavalóbb igyekezettel elválasztani igyekvő konstáblerek. Az áldatlan helyzet régóta fennállhatott már, mert mostanra mindkét fél kifogyott a béketűrésből és válogatott angol, illetve roma káromkodásokkal illették egymást.

Mikor már elég közel értek, Coward kiugrott a kocsiból.

– Elég legyen! – kiáltotta. – Azt mondtam, elég! – ismételte önmagát.

Nem Coward volt a legtekintélyparancsolóbb rendőr, akit Philmore eddig életében látott, ám itt, ezen az Isten hát mögötti vidéken ő testesítette meg a törvényt és annak minden hatalmát.

– Senkitől sem tűröm, hogy a saját kezébe vegye az igazságszolgálatást, lett légyen az akár Isten szolgája is! – lépett oda az embereihez, miközben a grassingtoniakhoz szólt. – Miként azt sem, ha valaki a törvény engedelme nélkül kíván távozni! – fordult a táborlakók felé.

Szavai közben Jonathan kiszállt a kocsiból és odasietett Ilynához. A csoportok közötti hangos szóváltás ismét felerősödött, sokan azzal vádolták Bartokhall ifjú urát, hogy immáron nyíltan a romák pártját fogja a tisztes angolokkal szemben. Philmore a hangzavartól nem hallotta, sem Jonathan, sem a ravnie szavait, ám látta a fiatal nő arcán az elutasítást és tartásán a távolságtartást.

„– Mi mást várt? – talán így hangzott el a kérdés. – A tiszteletest és az őt követőket nem érdekli az igazság, ők csupán gyűlölni akarják őket. Meghurcolni, megszégyeníteni, kitölteni rajtuk félelmeik szülte vak dühüket! Ezek után kiben bízzanak, ha Jonathan el akarja adni a birtokot!”

Látta, hogy az ifjú Holbruck mind kétségbeesettebben igyekszik jobb belátásra bírni a ravnie-t, sűrűn kérve annak bocsánatát, s mit sem törődve azzal, hogy ha meglátják, de megfogni a kezét. Külön világ voltak ők ezekben a percekben, olyan, melynek a hozzá hasonlók, ebben Carnacki ismét csak igaza volt, csupán őszinte irigységgel és csodálattal adózhattak. Mert nem számított más számukra, csak a másik.

Kiabálás. Szitkozódás. A medve egyre hangosabban bőgött ketrecében.

Ugyanaz az érzés fogta el, mint előző este. Még az előtt, hogy meghallották volna azt a hangot. Azt az elnyújtott, fuldokló hörgést.

Ködfodor volt csupán, bizonytalan árnyék, melyet csak a szeme sarkából pillant meg az ember, ám akkor már késő.

Akkora volt, mint egy megtermett bika. Teste vaskos és púpos, melyet fekete és rőt csíkos bunda borított. Széles, hosszú fején csontos kinövések. Szörnyeteg volt, egy ősi, ember előtti korból, melyből egy öntelt é,s bizonyára tébolyult emberi elme ragadta ki.

– Fussanak! – kiáltotta Philmore.

Előző oldal Zanbar