Linktár

A mindennapi robot

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/2 számában.

Már csaknem tíz órára járt az idő, mikor nekiláttam, hogy újra elolvassam az El-Nacionalo aznapi vezércikkét. Terjedelmes, ugyanakkor lényegre törő, és rendkívül alapos írás volt. Olyan, amilyet joggal vár el az ember az ország legnagyobb presztízsű közéleti napilapjától. A cikk négy oldalon keresztül részletezte a Los Plátanót lázban tartó államháztartási reformcsomag eddig kihirdetett intézkedéseit, és a bejelentett változtatások várható következményeit. Ahogy lapoztam az oldalak között, a papír megszokott, barátságos ropogása nyugtatóként hatott zaklatott lelkemre. Bizony, el kell ismerjem, a tervezett intézkedések bennem is erős indulatokat keltettek.

Szinte letaglózott, amit olvasnom kellett. Az alaptalan vádak, a durva jelzők, amikkel az állami alkalmazottakat illették, mint egy-egy éles tőr, amit a szívembe mártottak. Az új államháztartási csomag indoklása szerint a Los Plátanó-t sújtó gazdasági válság legfőbb oka az alacsony hatásfokú közigazgatás, a lassú, inkompetens bürokrácia, a lusta, elavult ismeretekkel rendelkező köztisztviselői kar volt.

Az új intézkedések középpontjában így az államigazgatás modernizálása, a versenyszektorban alkalmazott módszerek átvétele állt. A közigazgatásban kiterjedt vezetőcserébe kezdtek. A régi vezetők helyére a multinacionális vállalatok világában már bizonyított, nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező menedzsereket vettek fel. Emellett egyes intézményeknél kísérleti projektként elindították a Robotico Alà Adminiśtraciò programot, melynek keretében azt vizsgálták, hogy lehetséges-e a versenyszférában már bevált gyakorlatnak megfelelően robotokkal helyettesíteni a dolgozókat a gyorsabb, hatékonyabb, eredményesebb munkavégzés érdekében.

Amikor a Robotico Alà Adminiśtraciò-ról szóló részhez értem, dühömben az asztalra vágtam az újságot. Robotok! Mégis hogy tudná néhány bádogdoboz helyettesíteni azt a tapasztalatot, szaktudást és ítélőképességet, amit én, vagy kollégáim többévnyi, nemzetünk érdekében végzett kemény munka során halmoztunk fel, miközben országunk szekerét toltuk.

– Robotok!

A felháborodás hangosan szakadhatott ki belőlem, mert XNT12 hirtelen felém fordult.

– Közölnivalója van señor Carlos?

XNT12 egyike volt azon robotoknak, akiket a Robotico Alà Adminiśtraciò, azaz az RAA kísérlet keretében küldtek munkaadómhoz, a Los Plátanói Kincstárhoz. A projekt során robotok és közszolgák párhuzamosan végezték ugyanazokat a munkafolyamatokat. Egy hónap után aztán megmérve az ügyintézők és a gépek által teljesített munkamennyiséget, az elkövetett eljárási hibák számát, valamint a döntések hatékonyságát, az érintett intézménynél határoztak arról, lehetséges-e az addigi élőmunkaerő kiváltása intelligens döntéshozó automatizmusokkal, mint amilyen XNT12.

XNT12 volt az a robot, akit ügyintézőként az én nyakamba varrtak. Szándékosan nem használom a versenytárs kifejezést, mert az méltatlan lenne. Verseny? Mintha egy agarat mérnének össze egy malaccal! Hát hol van egy agár intelligenciája a malacéhoz képest?

Cseppet sem aggódtam. Tudtam, hogy egy robot a nyomomba se érhet. De a puszta tény, hogy valakiben felmerült ez a gondolat, mélységesen felháborított. Próbáltam ezt annak betudni, hogy felettesem, señor Pedró, akit egy multinacionális cég helyi fiókjából csábítottak át, még csak két hónapja dolgozott az osztályon. De ennyi idő alatt is beláthatta volna, hogy nálam kiválóbb munkaerőt keresve se talál.

Az RAA programban való részvétel is az ő ötlete volt. Úgy vélte az osztály, azaz a Los Plátanói Kincstár Állami Beruházásokat Ellenőrző Osztálya a jól szabályozott feladatok, részletes eljárásrendek, és az egységes, számokkal jól leírható értékelési rendszer miatt ideális terület az automatizálás, ezzel a robotok számára. Az osztály feladata ugyanis a nagy állami beruházásokhoz kapcsolódó közbeszerzési pályázatok kiértékelése, és a legjobb ajánlat kiválasztása volt.

Én már az ötletet is nevetségesnek találtam. Hogy tudná egy gép pár nap alatt megtanulni azt a több száz oldalnyi eljárásrendet, amire a hozzám hasonló tapasztalt rókáknak is évekre volt szüksége? Ráadásul señor Pedró azzal is megbízta a masinákat, hogy az ügyintézők korábbi döntéseit leellenőrizzék. A kalapom megeszem, ha ez az ócskavas egyetlen hibát is talál nálam!

– Na, XNT12 átnézted a múlt havi pályázati értékeléseket? – fordultam színlelt érdeklődéssel a bádogdoboz felé.
– Igen, señor Carlos – válaszolta a masina rekedtes gép hangján.
– És találtál hibát? – kérdeztem. Előre tudva a választ.
– Igen.

Na persze! Ez az ócskavas biztos elnézett valamit. Azért hozták ide, hogy gyorsabbá tegye az ügyintézést, de amíg itt pátyolgatom, engem is csak lelassít.

– Mégis melyik esetnél találtál hibát?
– Az ön által elvégzett 15 értékelés mindegyikében.
– Az összesben? Ugyan már! Mégis mire bukkantál?
– Itt, ennél az értékelésnél az átlagköltség kiszámolásához számtani átlagot használt súlyozott átlag helyett – tolta elém az Ell-126789-es ügyirat dossziéját hosszú, vékony fémkarjával.
– Apróság! – mondtam a sokat megért, tapasztalt, öreg rókák magabiztosságával.
– Súlyozva a projektfolyamatok költségösszetevőit, az ön által kiválasztott ajánlattevő pályázata csaknem 20%-kal többe került, mint a versenytársaké. Az Ell-126797 pályázat esetében pedig elfogadta biztosítéknak az azóta már hatályát vesztett 2024. évi CIX. törvény 16/ZS. § 3) bekezdés a) pontja szerinti igazolást, holott az ezen rendelkezés helyébe lépő 2025. évi XLII. törvény 89. § 4) bekezdés c) pontja szerinti hiteles okiratot kellett volna benyújtani. Ennél az esetnél...
– Jól van – szakítottam félbe –, add csak ide azokat a dossziékat, megnézem miket kontárkodtál itt össze.
– Negatív. Viszem őket az észrevételeimmel együtt az iktatóba, hogy még a mi nappal meg lehessen tenni a szükséges lépéseket az eljárási hibák és a személyi felelősség megállapítása, valamint a pályázati eljárások érvénytelenítése érdekében.
– Mit csinálsz? – kiabáltam magamból kikelve.
– Iktatom őket señor Carlos.
– Mégis milyen alapon iktatnál te egy hivatalos okiratot?
– Az RAA program feljogosít, hogy a Kincstár bármely rendszerét használjam.
– És van hivatalos munkaszerződésed? Az Államigazgatásról szóló törvény ugyanis egyértelműen kimondja, hogy hivatalos közigazgatási okiratot csak köztisztviselők, vagy egyéb, a közigazgatásban hivatalos munkaszerződés keretében foglalkoztatott ügyintézők, illetve vezetőik hozhatnak létre. Nem tudok róla, hogy te bármely kategóriába beletartoznál.
– De az RAA programot jóváhagyó kormányrendelet lehetővé teszi a kísérletben részt vevő valamennyi robot számára a munkájához szükséges rendszerekhez való hozzáférést.
– És felülírhat egy kormányrendelet felsőbbrendű jogszabályt, mint amilyen a törvény?
– Nem, de...
– Nincs de. A kormányrendelet megengedi, hogy rácsatlakozz a hivatali rendszerekre, mint ahogy a takarítónő is bedughatja a porszívóját az itteni elektromos hálózatba. Ettől még egyikőtök sem lesz köztisztviselő. Te is csak olyan vagy, mint egy porszívó!
– Mint egy porszívó? Attól tartok, ezt nem értem.
– Hogyan is érthetnéd, ez egy metafora!
– Talán hasonlatra gondolt señor Carlos. A metafora ugyanis olyan költői kép, amely nem tartalmaz grammatikai jelzést, amilyen például a „mint”. Tehát amikor ön azt mondja, hogy én...
– Na most már elég legyen! – Förmedtem rá. – Már csak az kell, hogy egy bádogdoboz oktasson ki a költészetről!



Nem tudtam leplezni dühömet. Az ajtót bevágva elhagytam a szobát, és a konyhába mentem. Ilyen felzaklatott idegállapotban úgysem lehet dolgozni. Különben is, épp ideje volt meginni a szokásos reggeli kávémat, és elfogyasztani tízóraimat. A nagy újságolvasásban fel sem tűnt, mennyire megéheztem. De ez így van rendjén. Minden köztisztviselő kötelessége, hogy a hazája sorsát befolyásoló fontosabb eseményekkel teljes körűen tisztában legyen. A jól tájékozottság elvárás velünk szemben. És honnan lehetne megbízhatóbb információkhoz jutni, mint a napi sajtóból? Ezért szoktam munkaidőben olvasgatni. Hiszen ez feladatkörömhöz tartozik, még ha munkaköri leírásomban nem is szerepel. De hát a munkája iránt elkötelezett közszolga ilyen feladatokat is elvégez. Mert nem csak azt nézi, mi a kötelező, hanem azt is, hogy hazáját mivel tudja segíteni.

Miközben kiöntöttem kávémat, Paulitó tűnt fel a konyhaajtóban.

– Szép jó napot señor Carlos!
– Neked is Paulitó! Mi újság? – kérdeztem némi aggódással a hangomban, mivel láttam, hogy szegény gyereket valami nagyon bántja.
– Jaj, señor Carlos! XNT13 most fejezte be a múlt havi munkám értékelését, és az ötvennégy pályázatból hatnál talált valamilyen hibát. Azt hiszem, nagy bajban vagyok.
– Ugyan Paulitó! Nem eszik olyan forrón a tacòt. Tudja is az a robot, hogyan kell elbírálni egy pályázatot! Különben is, csak az nem hibázik, aki nem dolgozik.
– De ennek most komoly következményei lehetnek!
– Ugyan már! Ha annyi pezetám lenne, ahányszor itt meg akarták reformálni a közigazgatást! Aztán sose történt semmi. De ha ennyire aggódsz, akkor beszélek señor Pedróval, hogy szóljak pár szót az érdekedben.
– Jaj, azt inkább ne! – mondta Paulitó ijedten.
– Na de miért ne? – kérdeztem értetlenül.
– Hát tudja señor Carlos, nekem úgy tűnik, hogy señor Pedró nem igazán kedveli önt. Kérem, ne vegye sértésnek, de inkább ne beszéljen vele erről.

És kiviharzott a konyhából. Be kell valljam, először szíven ütött, amit mondott. Aztán rájöttem, nem szabad hibáztatnom. Az óriási nyomás, ami rá nehezedett, teljesen összezavarta szegény gyereket. Még hogy señor Pedró nem kedvel engem! A legjobb dolgozója vagyok, pótolhatatlan. Nélkülem az egész osztály a feje tetejére állna. De mint mondtam, nem nehezteltem Paulitóra. Jó gyerek volt, mindig tisztelettel beszélt velem, és ha valamilyen szakmai problémája volt, sokszor kikérte a tanácsom. Ami bevallom, nagyon jól esett. Örültem, hogy én taníthatom be a köztisztviselők egy újabb generációját. Főleg így, nyugdíj előtt. Bizony, még egy év, és betöltöm az ötvenet! Már nem sok időm maradt, hogy átadjam a hosszú esztendők alatt felhalmozott rengeteg tudást.

Míg így morfondírozgattam magamban, señorita Isabella jött be a konyhába kisírt szemekkel.

– Szia Carlos!

Szia Carlos! Csak így. Aki ismer, tudja, milyen közvetlen ember vagyok. Nem is nagyon adok a formaságokra. De azért ez mégiscsak egy munkahely, nem egy IKEA raktár!

– Szia Isabella! Csak nincs valami baj? – kérdeztem együttérzően, mert akármennyire is nem tetszett kolléganőm tiszteletlen stílusa, a szívem akkor is aranyból van, ezt bárki megmondhatja.
– Ó Carlos – bizony, csak így, señor nélkül –, XNT14 most nézte át a múlt havi anyagaimat, és az egyikben hibát talált. Száztizenkettő pályázatot bíráltam el. Többet, mint bárki az osztályon. Csak egyetlen hibát vétettem, csak egyet! És ez az átkozott masina már hivatalos feljegyzést is készített, amit iktatva megküldött a belsőellenőrzésnek. Mondd, szerinted lesz ennek valamilyen következménye? Figyelmeztetés, esetleg.... megrovás?
– Szerintem kedvesem a megrovás miatt kell a legkevésbé aggódnod.

Isabella arca felvidult.

– Úgy érted, nem lesz komoly dolog belőle?
– Úgy értem, szerintem a megrovásnál jóval komolyabb következményei lesznek.
– Te jó ég! Mire célzol? – kérdezte elkerekedett szemekkel.
– Egy állami pályázat során jogtalan előnyben részesítettél egy ajánlattevőt. Ez felveti a korrupció, sőt, a hivatali visszaélés gyanúját. Ügyésztől függően akár bűnszervezet tagjaként végrehajtott, állami költségvetés terhére elkövetett csalással is megvádolhatnak.
– De hát csak annyi történt, hogy elfogadtam egy igazolást, ami a 2025. évi XLII. törvény hatályba lépése előtt még minden pályázatnál megfelelt! Egyébként minden szempontból ez a pályázó adta a legjobb ajánlatot.
– Akkor is ki kellett volna zárnod formai hiba miatt. Én a helyedben sürgősen keresnék egy jó ügyvédet. Ne félj, a szakszervezetnél majd ajánlanak.
– De én nem vagyok tag!
– Az nagy baj. Nem megmondtam, mikor felvettek, hogy lépj be? De neked aztán beszélhet az ember!
– De én, de...

Végül nem fejezte be, sírva elrohant. Mint mondtam, arany szívem van, ezért sajnáltam szerencsétlent. Ugyanakkor csak azt kapta, amit megérdemelt. Mert ha valaki laikusként néz el valamit, az hiba, de ha köztisztviselőként, az bűn. Bizony! Pont a señorita Isabellához hasonlók keltik a hivatali dolgozók rossz hírét!

Pedig én mindent megpróbáltam. Tanítgattam, akárcsak Paulitót, de señorita Isabella a füle botját se mozdította. Sőt! Egy hónap próbaidő után már ő akart kioktatni engem. Engem, aki évtizedek óta végzem ezt a munkát. Tapasztalatlan, kezdő ügyintézőként máris úgy viselkedett, mintha ő találta volna fel a svédcseppet. Pedig ha akkor rám hallgat, most nem lenne ekkora bajban. De aki nem akarja, hogy segítsenek rajta, azon nem lehet.

Márpedig señorita Isabellán nem lehetett. Alig egy éve végezte el az egyetemet, és máris valamilyen PhD képzésre járt. Mellette meg angol és kínai tanfolyamokra. Aki ennyi mindenbe belekap, az nem csoda, hogy ilyen szétszórt, és nem tud a munkájára figyelni. Én harminc éve szereztem meg a diplomámat, azóta se tanultam semmit, mégis milyen jól megvagyok! Persze tudom én, manapság milyen nagy sikk az életen át tartó tanulásról papolni. De az életben nem a tanulás visz előbbre, hanem az elvégzett kemény munka. Igen!



A kemény munkáról pedig eszembe jutott, hogy elmúlt tíz óra, ideje megejteni szokásos egészségügyi sétámat. A köztisztviselőkről szóló törvény szerint minden egyes ledolgozott óra után tíz perc munkaszünet jár. Márpedig nincs, aki a jogszabályi előírásokat nálam komolyabban venné.

Mielőtt elindultam volna, még visszamentem az irodámba bekapcsolni munkagépemet, hogy megnézzem, érkezett-e valamilyen üzenet tegnap óta. Régi rossz szokásom volt ez, hogy a munkát az egészségem elé helyezem. De hát mit csináljak? Túl elhivatott vagyok.

Elektronikus postaládámban egy olvasatlan levelet találtam. Señor Pedró írt, hogy délután egy órára osztályértekezletet hív össze.

Caramba! Pont szieszta időben. Hiába dolgozott már több mint két hónapja a hivatalban, új vezetőnknek még mindig nem sikerült felvennie a közigazgatás ritmusát. De a versenyszférából érkezetteknél ez lassan megy. Nem baj, előbb-utóbb ő is ráérez.

Miközben a számítógép előtt ültem, gyöngyöző homlokom jelezte, hogy az iroda a forró los plátanói nyárban kezd felmelegedni. Így a hőmérséklet szabályozóhoz léptem, hogy bekapcsoljam a klímát. Amint elkezdtem volna beállítani a hőfokot, XNT12 recsegő hangja mordult rám.

– Señor Carlos, hadd hívjam fel a figyelmét, hogy az országot sújtó energiaválság miatt a kormány felszólította a lakosságot, mindenki takarékoskodjon az árammal.

Amikor az ember azt hinné, ennél rosszabb már nem lehet, ez a robot mindig meg tud lepni. Természetesen tudtam az energiaválságról, ahogy a kormány által közzétett felhívásról is. És tisztában voltam vele, mennyire komoly a helyzet. De a kórházban se a lélegeztető gépeket kapcsolják le először, ha spórolni akarnak. Márpedig országunk számára mi, köztisztviselők voltunk a lélegeztető gépek. De mit is beszélek! A robotok a gépek. Mi az élő szövet vagyunk, ami életben tartja, táplálja az egész államigazgatást. Előre viszi, gazdagítja az országot, és az egész nemzetet. Nem! Spórolni nem az ilyen életbe vágó fontosságú területen kell. Úgyhogy XNT12 rikácsolásával nem törődve 21 ͦC fokra állítottam a szabályozót. Ahogy a légkondicionáló berendezés hangja felberregett, tágabbra nyitottam az ablakot, mivel az öreg masina zaja elnyomta szemközti pálmafán daloló papagájok vidám énekét. Márpedig az élet ilyen apró örömei nélkül a munkájának élő hivatali dolgozó lelke idővel pont olyan érzéketlenné válna, akárcsak a mellém beosztott robot.

Ezután felkaptam belépőkártyámat, és elindultam a kijárat felé. Szerencsére a Kincstár egy festői kis park mellett feküdt, ahol zöldellő szinolea fák dús koronái nyújtottak védelmet a nap perzselő sugarai elől. Az egyik terebélyes szinolea alatt néhány ismerős kollégát vettem észre, így feléjük vettem az irányt.

Egész kis csoport gyűlt össze az árnyékban. Mindenki señor Ignacióra, a hivatal szakszervezeti vezetőjére figyelt. Én magam már csak néhány mondatot csíptem el, de ezekből is nyilvánvaló volt, hogy señor Ignació az RAA programmal kapcsolatban tervezett szakszervezeti intézkedésekről tájékoztatta a hallgatóságot. Amint ezt befejezte, mindenkivel váltott egy-két szót. Hozzám is odajött természetesen.

– Szervusz Carlos!
– Szervusz Ignació!
– Hallom, a te nyakadba is odaültettek egyet. Szégyen! Szeretném, ha tudnád, hogy rám és a szakszervezetre mindig számíthatsz. Csak szólj, és segítünk!

Miközben ezt mondta, bátorítóan a szemembe nézett. Be kell valljam, mélyen meghatott, hogy valaki így kiáll mellettem. Az ajánlatát persze nem vettem komolyan. Nem mintha nem bíznék meg száz százalékig Ignacióban, mert az életemet is a kezébe adnám. De tudtam, hogy akárcsak én, ő is tisztában van vele, nincs az a robot, aki felveszi velem a versenyt. Gesztusa inkább a többiek megnyugtatását szolgálta, akiket tőlem eltérően megrémített a helyzet. De látván, hogy a szakszervezet így kiáll a tagjaiért, kissé összeszedték magukat. Hát igen, Ignació igazi vezér volt, aki oroszlánként küzdött minden egyes kincstári dolgozóért. El se tudom mondani, milyen felemelő érzés, hogy egy ilyen ember, és persze az általa vezetett szakszervezet áll a hátunk mögött.



Még váltottam pár szót Ignacióval, aztán körbejártam a parkot. Mire befejeztem rövidke sétámat, és visszaértem az irodába, tizenegy óra lett. Ideje volt a lovak közé csapni.

Nekiveselkedtem, és még fél tizenkettő se volt, már végeztem is az egyik közbeszerzési kiírás kiértékelésével. Na, ezt csinálja utánam egy robot, ha tudja! Diadalittasan fordultam XNT12 felé.

– Már meg is van a mai első elbírált pályázatom, te hánynál tartasz?
– Most állok neki a tizediknek señor Carlos.

Na hiszen! Képzelem, mennyi hiba van az ilyen kutyafuttában elkészített értékelésekben. De nem hagytam, hogy XNT12 kizökkentsen a ritmusból.

Így alapos megfontolás után arra a következtetésre jutottam, délig már nem érdemes újabb ügynek nekikezdeni. Befejezni úgyse tudnám ebédig, félbe meg nem szeretek hagyni semmit.

Ezért hát elhatároztam, hogy benézek egyik régi kollégámhoz, Javierhez, aki az épület másik szárnyában dolgozott a Gazdasági Főosztályon. Javier és én gyakran összejártunk beszélgetni, ami a mi munkánk esetében elkerülhetetlen. A különböző területeken dolgozó kollégák egymással történő gyakori érintkezése ugyanis a leghatékonyabb módja a hivatal működése szempontjából létfontosságú horizontális információáramlás megvalósításának. Amit señorita Isabella egy alkalommal – rendkívül sértő módon – egyszerű pletykálkodásnak minősített a jelenlétemben. Azt hiszem, ez önmagában mutatja a hölgy tájékozatlanságát a szervezet alapvető működési folyamatait illetően. Nehéz ezt kimondani, mert vajból van a szívem, de ha van valaki, akit tényleg helyettesíteni lehet egy robottal, akkor az señorita Isabella. Szegény teljesen alkalmatlan volt a feladatára.

A következő fél órában Javierrel beszélgettem szigorúan szakmai dolgokról. Délben aztán néhány kollégával együtt átmentünk a közeli falatozóba. Az étel kitűnő volt, ahogy a társaság is. Háromnegyed egykor azonban el kellett búcsúzzak a többiektől, hogy visszamenjek az irodába, és felkészüljek a señor Pedró által összehívott értekezletre. Ők ezt sajnálattal vették tudomásul, de megértették. Tudták, hogy nálam mindig a munka az első.



Egy órakor – hajszálpontosan, mint mindig – jegyzetfüzetemet és egy tollat felkapva átmentem a tárgyalóba, ahol a többiek már mind elfoglalták helyüket. Csak señor Pedrót vártuk, aki kisvártatva meg is érkezett, és egyből a lényegre tért.

– Üdvözlök mindenkit! Azért hívtam össze az értekezletet, hogy ismertessem az eddigi tapasztalatokat az RAA programmal kapcsolatban. Az osztály nyolc munkatársa közül három kollégához rendeltünk ki egy-egy XNT típusú robotot. A robotok ellenőrizték a múlt hónapban elbírált pályázatokat, összesen száznyolcvanegyet. Az elbírált pályázatok 12,2%-ánál, találtak valamilyen hibát. Fontos leszögeznem, hogy az elbírált pályázatok és a hibák eloszlása közel sem egyenletes a programba bevont munkatársak között. De ennél többet egyelőre most itt mindenki előtt nem szeretnék az ügyről mondani.

Ahogy az utolsó mondathoz ért, jelentőségteljesen rám nézett. Én egy fejbólintással jeleztem, értem mire gondol. Nem akarta señorita Isabellát mindenki előtt nyilvánosan megalázni. Milyen tapintatos volt tőle! Voltak ugyan új főnökömmel kisebb, szakmai jellegű vitáim, de azt el kell ismernem, talpig úriember. Ahogy bólintásomat nyugtázta, tovább folytatta.

– Az azonban biztos, hogy a hibáknak következményei lesznek. Személyesen kérdeztem ki a három robotot, és szeretném, ha az általuk előadottakat a munkatársak is megerősítenék. Ezért az értekezlet után négyszemközt szeretnék beszélni señorita Isabellával, señor Paullal és señor Carlossal. Kettőkor, fél háromkor és háromkor. Azért hagyom señor Carlost a végére, mert vele nagyon komoly dolgokat kell majd megtárgyalnunk.

Erre kicsit felkaptam a fejem. Bár nem igazán lepődtem meg. Señor Pedró nyilván belátta, hogy az egész RAA programnak semmi értelme. Most pedig a tanácsomat szeretné kérni – mint tapasztalt és megbízható munkatársét –, hogy mit is kezdjen ezzel a számára kellemetlen helyzettel. Na igen, a minisztériumból nagy volt a nyomás, hogy a program sikeres legyen. Nem könnyű egy ilyen helyzetből kimászni, de nagyra értékeltem, hogy señor Pedró számít a segítségemre.

Az értekezlet innentől kezdve a szokásos mederben zajlott. Señor Pedró tájékoztatott bennünket a legfontosabb, munkánkat érintő jogszabályváltozásokról. Tájékoztatói rendkívül részletesek és hosszúak szoktak lenni, ahogy most is. Ezúttal a 2021. évi CLV. törvény 21.§-ának módosítása került terítékre.

– Az 1) bekezdés a) pontja új félmondattal egészült ki, melynek következtében a természetes jogi személy immáron nem alanya a többször módosított 2019. évi ....

A hőség tikkasztó volt a strandon, de a tenger felől fújó enyhe szellő kellemesen legyezte arcomat a szikrázó napsütésben. Tőlem nem messze néhány sirály torzsalkodott egy félig megevett tortilla felett a finom parti homokban. A távolból pedig édesanyám hangja szállt felém.

– Carlos! Carlos! CARLOS!

Ahogy felnéztem, señor Pedró roppant zaklatottnak tűnt, de hát ez nem csoda. Melyik vezető ne lenne feszült, mikor olyan probléma szakad a nyakába, mint az RAA program, vagy egy señorita Isabellához hasonló alkalmatlan beosztott keseríti meg az életét.

– Örülök, hogy felébredtél Carlos.

A termet hangos nevetés töltötte be. Bevallom én is elmosolyodtam señor Pedró tréfáján, aki elmélyült koncentrációmat bóbiskolásnak állította be a többiek előtt, így oldva a teremben érezhető feszültséget. Ezt a magam részéről kiváló ötletnek tartottam. Emellett rendkívül hízelgett, hogy főnököm most először, kerülve a formaságokat, végre tegeződött velem. Ez azt mutatta számomra, hogy immár nem csak beosztottként, hanem barátként tekint rám.



Az értekezlet háromnegyed kettőkor ért véget, így több mint egy órám maradt háromig. Úgy döntöttem, teszek egy sétát, mivel a kiadós ebéd és a levegőtlen tárgyaló miatt kissé bágyadt voltam, még ha ez egyébként nem is látszott.

Visszamentem hát irodámba, magamhoz vettem belépőkártyámat, fejemre húztam kalapom, aztán elindultam a kijárat felé. Ahogy végigmentem a folyosón, señor Pedró irodája előtt señorita Isabellát pillantottam meg, aki kisírt szemekkel, elkenődött sminkkel, szipogva várta, hogy behívják. Szörnyű volt kolléganőmet így látni. Legalább rendbe rakta volna magát, mielőtt megbeszélésre megy. Aki ennyire igénytelen a megjelenésében, nyilván a munkájában sem különb. Nem csoda, hogy señor Pedró vele kezdett, mindjárt az elején túl akart lenni a nehezén.

Nem messze, mindössze tizenöt percre a Kincstártól volt a Parlament épülete, amit tízperces szüneteim során ezért gyakran útba ejtettem. Úgy döntöttem ez alkalommal is így teszek. Csak átvágtam a parkon, és egy szűk mellékutcán végigsétálva már ott is voltam az épület előtt, melynek falán aranyozott tábla hirdette büszkén: El Parlamento de la República Los Plátanó.

Gyönyörű építmény volt. Fehér mészkő falai csak úgy szikráztak a napsütésben. Kecses tornyai és boltívei pedig arról a kifinomult ízlésről tanúskodtak, mely egész nemzetünket olyannyira jellemzi. Ugyanakkor ez a játékos finomság határtalan erővel párosult. Igen, az épület olyan volt, mint a plátanói közigazgatás. Masszív és hatalmas. Egy rendíthetetlen szikla a történelem háborgó tengerén, mely ellenáll a változás pusztító erőinek. Legyen azok akár viharok, akár a reformkísérletek hóbortjai. Ezért nyűgözött le annyira. Egy jelkép volt számomra. Bizonyosságot adott, hogy vannak dolgok, amik sohasem változnak. Hogy közszolgaként én is valami időtlen, örök, elpusztíthatatlan dolog része vagyok.

Szokás szerint körbejártam az épületet, elmerülve a gyönyörű faragványok és érdekes mintázatok látványában, aztán visszaindultam az irodába, nehogy lekéssek a señor Pedró által kitűzött megbeszélésről. Útközben azonban meghajolva az elviselhetetlen hőség ereje előtt, úgy döntöttem, betérek az egyik közeli boltba jégkrémért, kicsit lehűteni magam. Az üzlet közel volt a Kincstárhoz. Gazdag választékkal, és barátságos árakkal. Korábban mégis ritkán fordultam meg itt. A kiszolgálás színvonala ugyanis botrányosan rossz volt.

Kígyózó sor szokott állni az egy szem működő kassza előtt, míg a pénztárosok hátul a raktárban trécseltek hangosan hahotázva, nem törődve a felháborodott vevőkkel. Az üzlet vezetősége azonban komolyan vette a szaporodó panaszokat (bevallom én magam is írtam egyet-kettőt), és orvosolta a problémát. Így ez alkalommal mindössze fél perc alatt végeztem a fizetéssel a hat nyitott kassza egyikénél. A pénztárgép mögött ülő robot még kedvesen meg is köszönte a vásárlást. Mit mondjak, öröm vásárolni egy ilyen helyen. Lenyűgöző, hogy az elbocsátott személyzet helyére felvett robotok mennyivel hatékonyabban dolgoztak. Nem voltak rosszul felcímkézett termékek, vagy vállvonogatások a vásárlói kérdésekre. Csak precíz munka, udvarias kiszolgálás és hatékony működés. Egyre több üzletben. A robotok széleskörű elterjedése volt a legjobb dolog, ami csak a kereskedelmi szektorral történhetett. Persze az örökös károgók ebben is találtak kivetnivalót. Még tüntetéseket is szerveztek „igazságtalanul elbocsátott” bolti dolgozók mellett.

Még hogy igazságtalanul! A puszta tény, hogy a robotok ennyivel jobb munkát végeztek, bizonyította, joggal eresztették szélnek a korábbi garnitúrát. Persze a média tele volt a menesztett dolgozókról szóló szívszorító történetekkel, és hogy a modern technológia hogyan teszi egyre kiszolgáltatottabbá a munkavállalókat.

Na de akkor mi legyen? Tiltsunk be minden fejlesztést? Ezzel a hozzáállással a kereket se találták volna fel. Nem, a fejlődésnek nem lehet útját állni. Az elvesztett munkahelyekért nem a technológiai innovációt kell okolni, hanem a lusta, mihaszna dolgozókat, akik azt gondolták magukról, hogy pótolhatatlanok. Akik elhitték a nagyhangú szakszervezeti vezetőknek, hogy majd megvédik őket. Az utólagos jajgatás helyett addig kellett volna megbecsülni a munkájukat, amíg megvolt. Igen, ezért is dolgozom én ilyen keményen a hivatalban.

A hivatalról jutott eszembe, hogy késésben voltam a megbeszélésről. Gondoltam rá, hogy megszaporázzam a lépteimet, de végül letettem róla. Ilyen nagy melegben könnyen kihevül az ember, aztán visszaérve a hűvös irodába, meg is van a baj. Ha meg lebetegszem, akkor az egész több kárt okoz, mint hasznot. Úgyhogy változatlan tempóban folytattam utamat. Tudván, señor Pedró meg fogja ezt érteni, hisz ő sem akarná, hogy kidőljön a legjobb beosztottja.



Három óra után tíz perccel értem vissza a Kincstárba, és miután kifújtam magam kicsit, egyből señor Pedró irodájához mentem. Nem akartam megvárakoztatni. A pontosságra nálam jobban nem ad senki.

Rövid kopogás után benyitottam, és egyből megállapítottam, hogy közvetlen vezetőm milyen zaklatott. De mint korábban már említettem, ezen nem volt mit csodálkozni. Ki ne lett volna a helyében?

– Carlos! Örülök, hogy végül csak ideértél.
– Köszönöm, señor Pedró! Hát igen, ez az állandó rohanás. A jégkrémemet is alig tudtam elnyalogatni.

Nagyon aggódtam señor Pedróért. Látszott, hogy valami nincs rendben a vérnyomásával. Olyan vörös volt, akár a frissen főtt santa machadai homár. Komolyan megijedtem, hogy a végén még agyvérzést kap szegény. Úgyhogy megfogadtam, nagyon vigyázok, nehogy felzaklassam valamivel.

– Nos, örülök, hogy azért csak elfogyott. De ennél komolyabb dolgokról kell most beszélnünk. Mégpedig XNT12-ről és az általa lefolytatott vizsgálatról.

Helyben voltunk. Nem mondta ki egyenesen, de akárhogy is kerülgette, mint macska a forró burritòt, egyértelmű volt, hogy ő is belátta, az RAA kísérlet egyértelmű kudarc. De nem akartam siettetni, tudtam milyen kellemetlen ez szegénynek.

– Itt van mindjárt az Ell-126789-es pályázati anyag, ahol XNT12 szerint komoly hibákat követtél el a számítások során. Mesélnél erről egy kicsit?
– Mit mondhatnék? Úgy tűnik, elszámoltam valamit. Rossz ajánlatot hoztam ki győztesnek. Nem irigylem azt az embert, aki majd elmondja señor Vásqueznek, hogy mégsem az ő tendere nyert.
– Vásquezt mondott?

Örömmel vettem észre, hogy señor Pedró máris jobban néz ki. Korábbi pirossága eltűnt, sőt, mintha kicsit el is sápadt volna.

– Igen. Alvaro Vásquez. A Commandante nagybátyja. Tényleg, hallotta mi történt a fogyasztóvédelmi csoport vezetőjével, aki beperelte?

Señor Pedró nagyot nyögött. Úgy tűnik korai volt elkiabálni a jobbulást.

– Fogalmam sincs.
– Másoknak se. Egy hétig számoltam, mire señor Vásquez jött ki győztesnek. Erre XNT12 egy óra alatt új nyertest hozott ki. Most majd aztán mehet ki a levél, hogy mégsem ő kapja az üzletet. Még szerencse, hogy ezen az értesítőn már nem az én nevem szerepel. Az ügyintéző csak az egyszerű határozatot ellenjegyzi. Felülvizsgálat esetén viszont a közvetlen vezető ír alá.

Igen, jól láttam korábban. Señor Pedró határozottan sápadt volt. De hát nem csoda. A nagy hőségben könnyen leesik az ember vérnyomása.

– Megyek is, és iktatom XNT12 észrevételeit.

Señor Pedró hirtelen felkapta a fejét.

– Miért, még nem lettek iktatva?
– Hát persze, hogy nem. Egy ilyen fontos intézkedést nem teszek meg anélkül, hogy előtte értesíteném a vezetőmet. Kötelességtudó köztisztviselő vagyok, nem egy buta robot.
– Ez esetben nyugodtan hagyja itt azokat az aktákat Carlos. Ráér őket később is iktatni, ma már ne fárassza magát!
– Ugyan, számomra ez nem fáradság. Különben is ráérek. Mi mást is csinálhatnék a munkán kívül? Ebből a kevéske köztisztviselői fizetésből nem nagyon tud az ember szórakozni.
– Jó hogy szóba hozta ezt a témát Carlos. Az elmúlt két hónapban különleges figyelmet szenteltem önnek, és a kitűnő munkának, amit végez. Ezért úgy döntöttem, hogy megemelem a fizetését a rendelkezésemre álló bérkeret mértékéig. Nem lenne szabad elárulnom, de előléptetésre is számíthat, ezt persze még magasabb szinten is jóvá kell hagyatni. Ezért egyelőre maradjon kettőnk között.

Hirtelen nem tudtam mit mondjak. Hazudnék, ha azt állítanám, váratlanul ért a dolog. Mert igencsak érett már. De azért jól esett. Hogyne esne jól, ha elismerik az ember munkáját. A kemény erőfeszítést, a kiváló teljesítményt. Ez mutatja számára, hogy jó úton halad, értelme van annak, amit csinál. Nem is a fizetésemelés, vagy az előléptetés volt a fontos, hanem az erkölcsi elismerés. Az anyagi juttatások, titulusok mindössze eszközök, hogy ezt kifejezzék.

Végül csak összeszedtem magam, hogy megköszönjem vezetőmnek kedvességét.

– Örülök señor Pedró, hogy önnek is feltűnt, milyen kemény munkát végzek, és bízhat benne, a jövőben is hasonló szorgalommal fogok dolgozni.
– Nem is vártam mást Carlos. Viszont úgy tűnik, hogy XNT12-től el kell búcsúznunk.
– Ez elkerülhetetlen.
– Ugyanakkor arra gondoltam, XNT13 továbbra is velünk maradhatna, señor Paultól pedig megválnánk.
– Micsoda? Paulitótól? Talán azt akarja, hogy XNT13 megsemmisítse a Salazar pályázat eredményét?
– Salazar? AZ a Salazar?
– Nem tudom, melyik Salazarra gondol, de ha ARRA a Salazarra, akkor jól gondolja.
– Uram Isten!

Komolyan megijedtem, hogy señor Pedró leesik a székéről, de szerencsére összeszedte magát. Úgy éreztem, eljött az ideje, hogy a közigazgatás világában járatlan vezetőm segítségére siessek.

– Señor Pedró, ugye nem gondolja komolyan, hogy ezekre a semmirekellő robotokra bízná a pályázatok értékelését, mikor szemmel látható, hogy a legelemibb szempontokat sem veszik figyelembe?
– Igaza van! A pályázatértékeléseknél elengedhetetlen az ügyintézői közreműködés. De azért el kell ismernie, hogy az új robotok igencsak hatékonyak és gyorsak. Máshol, esetleg az irattárazásnál, vagy a postázásnál hasznukat vehetnénk.
– Erre mit mondhatnék señor Pedró? Egyszerűen bámulatos, hogy a hivatal érdekeit mennyire a sajátja elé helyezi.
– Ezt meg hogy érti?
– Mindössze nyolc beosztottja van. Ha az új robotok miatt elküld még néhány embert, akkor szinte biztos, hogy beolvasztanak minket egy másik szervezeti egységbe, mondjuk a Támogatási Irodába. Márpedig, ha megszűnik az osztály, akkor osztályvezetőre se lesz szükség.
– Úgy véli?
– Señor Pedró, már így is az öné a legkisebb osztály a Kincstárban. Tudja, hogy hívja önt a háta mögött az a kis titkárnő a Sajtóosztályról, akihez az ebédszünetekben jár?
– Hmm... Nem. Hogy hív?
– A pindur Pedró.

Láttam señor Pedrón, hogy ez nagyon szíven ütötte. Igen, ott érte a csapás, ahol a legjobban fáj. A szakmai büszkeségében. Nincs ezen mit csodálkozni. Minden vezető olyan nagy állományt szeretne magának, amekkorát csak lehet. Ám nem alakulhat minden a kívánságunk szerint. A méreteket nálunk nagyobb erők, előirányzatok és szervezeti szabályzatok határozzák meg. Ahogy elnéztem señor Pedró arcát, úgy tűnt, ő is kezd ebbe beletörődni. Kissé ugyan szégyenkezve sütötte le a szemét, de én nem hibáztattam. Megértettem a zavarát, nyilván nem volt egyedül a hivatalban ezzel a problémával.

– Akkor jobb lesz, ha senkinek nem mondok fel. Hiszen mindenkire szükségünk van.
– Nos, úgy vélem, señorita Isabella esetében sajnos nincs mérlegelési lehetősége. A kollegina komoly szakmai hibát vétett, amiről feljegyzés is készült. Ha ezt következmények nélkül hagyná, az önt is rossz színben tüntetné fel. Ráadásul kötelességemnek érzem megemlíteni, hogy señorita Isabella nem üti meg azt a szintet, amit drága országunk megbecsült polgárai méltán várnak el egy köztisztviselőtől. Eddig nem vitt rá a lélek, hogy ezt elmondjam önnek, mert hát tudja, milyen ember vagyok...
– Igen Carlos, pontosan tudom, milyen ember.
– Na, akkor nem kell magyaráznom. De attól tartok, señorita Isabellától mindenképpen meg kell válnia.
– Igaza van. Szerencsére tudok valakit, aki ideális jelölt lenne a helyére.
– Ó, ki az?
– Bizonyára nem ismeri. Señorita Rosalíának hívják.
– Csak nem a fia főnökének a lánya?

Átfutott az agyamon, hogy rábeszéljem señor Pedrót, keressen fel egy orvost. Gyakori színváltozásai ugyanis komoly egészségügyi problémát jelezhettek. De inkább nem erőltettem a dolgot. Mindenesetre ijesztő volt, ahogy a feje újra elvörösödött.

– Ezt meg honnét tudja?
– Ön mondta.
– Én?
– Igen, az egyik osztályértekezleten említette még két hónappal ezelőtt, hogy a fia munkát kapott Los Plátanói Adóhivatal Bevallási Főosztályán. Történetesen tudom, hogy az ottani főosztályvezető neve señor Escobar, akinek van egy Rosalía nevű leánya, és a hölgy épp állást keres. Látja señor Pedró, figyelek én! Persze tudom, hogy sokan azzal viccelődnek a hátam mögött – például señorita Isabella is –, hogy csak szundizni járok be a megbeszélésekre, de mi sem áll ettől távolabb. Miközben a szemem pihentetem, az igazán fontos dolgokra úgy összpontosítok, akár egy lesben álló párduc.
– Párduc. Kitűnő hasonlat.
– Metafora.
– Mi? Ja, igen. Metafora. Ha már a párducoknál tartunk. Lenne itt egy kenyai konferencia. Rengeteg hasznos előadás van a programban, amikből úgy gondolom a mi hivatalunk is profitálhatna. Emellett egy fakultatív, szafarival és hajókázással egybekötött kétnapos túra is. Lenne kedve elutazni, és képviselni minket? Tudom, hogy már csak egy év van a nyugdíjazásáig, és ha úgy érzi, már nem akar új dolgokba belevágni, akkor megértem.
– Ugyan señor Pedró, dehogynem! Tudom, hogy milyen fontos a folyamatos szakmai fejlődés, az új ismeretek elsajátítása. Jó pap holtig tanul! Persze, hogy vállalom. Feltételezem, teljes ellátást kapok.
– Megoldjuk. Ha mégse, akkor természetesen költségtérítést. Nemzetközi konferencia lévén az előadások angolul zajlanak. Tud angolul?
– Egy szót sem.
– Nem baj.
– Miért lenne? Büszke vagyok rá, hogy drága hazánk gyönyörű nyelvét beszélem.
– Igaza is van. Akkor feltételezem, nem gond, hogy señorita Rosalía a jövőben nálunk fog dolgozni.
– Mégis mi kifogásom lehetne? A köztisztviselőkről szóló törvény csak a közeli rokonok foglalkoztatását tiltja. A rokonok foglalkoztatóinak rokonairól említést sem tesz. Nincs is olyan ember, aki annyi előírásnak megfelelne.
– Akkor azt hiszem, be is fejezhetjük a megbeszélést. Köszönöm a segítségét, és további szép napot!
– Önnek is señor Pedró!



Ahogy visszatértem irodámba, fejemben csak úgy nyüzsögtek a gondolatok. A legfontosabb, hogy a nyakamba ültetett ócskavastól végre megszabadultam. Persze, ha rám hallgatnak, akkor bele se kezdtek volna az egész RAA kísérletbe. De hát a vezetők sajnos ritkán hallgatnak az okosabbra. Ezt már megtanultam, emiatt nem érdemes morgolódni.

Aztán itt volt még a kenyai út. Ez is úgy kellett, mint púp a hátamra, de hát vállaltam. Hogyne vállaltam volna. Ha nem, még a végén valami félkegyelműt küldenek a konferenciára, aki aztán szégyent hoz az egész Kincstárra. Túl sokkal tartoztam a hivatalnak ahhoz, hogy ezt hagyjam. Persze majd nekem is fel kell készülnöm. Utazótáskát kell vennem, meg valutát váltanom. Elhatároztam, hogy ezeket még másnap, munkaidőben megejtem. A munkaidő nyilvántartásban majd hivatalos távollétnek számolom el, mégse várhatja tőlem senki, hogy a saját szabadidőmben foglalkozzak a hivatali dolgokkal. Egy nap talán elég lesz rá.

Miközben így morfondírozgattam, Paulitó nézett be az ajtómon.

– Señor Carlos! Most beszéltem señor Pedróval, aki azt mondta, maga meggyőzte, hogy távolítsa el XNT13-at az osztályról. Köszönöm! Megmentette az állásom.
– Nincs mit Paulitó. A lényeg, hogy tanulj belőle! Most megtanultad, hogy a kemény munka, az alázat meghozza a gyümölcsét. És ha megfogadod a tanácsaimat, belőled is kiváló köztisztviselő lehet.
– Úgy lesz señor Carlos! Úgy lesz! Kérem, engedje meg, hogy meghívjam holnap ebédre!

Mit mondhattam volna? Nem akartam megbántani szegény gyereket.

– Megengedem Paulitó.
– Megtisztel señor Carlos! Még egyszer köszönöm!

Bólintottam, mire Paulitó csillogó szemekkel elviharzott. Szédült kölyök! Örültem, hogy segíthettem neki. Fiatalkori önmagamra emlékeztetett. Ugyanaz a szorgalom, ugyanaz az elhivatottság. Nagy nyeresége lesz még ő a hivatalnak, ha ellenáll a versenyszféra és a multik csábításának.

Ekkor vettem észre, hogy már negyed órája elmúlt négy. A munkaidőm fél ötkor lejár. Ideje volt elkezdeni pakolni. Hiszen a pontosságra senki nem ad úgy, mint én.

Ahogy készülődés közben visszagondoltam a mögöttem hagyott napra, fejemet ingattam.

Robotok a közigazgatásban. Micsoda bolond ötlet!