Viadukt
Viadukt szeli át a völgyet,
Akár komor sziklákon támaszkodó,
Gigantikus monstrum,
Mi csupa acél és szegecs.
Ott a szél örökkön süvít,
Tán a temérdek öngyilkos nevét,
Kik a bánat és reménytelenség
Elől menekülve, a kiutat keresték?
A háttérben vár magaslik nemesen,
Mint egy sziklából kinőtt remek,
Mit körbe zöld dombok,
És az ódon város ölel.
Lábam alatt a híd ívelt acéllábai,
Amik között csermely csörgedez,
Mit olykor vörösre színez a halál.
Lenézek, s a mélység belém pillant.
Játékos elmém zegzugaiban,
Csalfa emlékek között,
Fondorlatos gondolatok cikáznak,
S majd agyonnyom a felismerés:
Erősnek hiszem magam,
Mégis oly gyönge vagyok.