Eredet - 4. fejezet
Jonathan az elmúlt napokban történetek után egyedül abban talált némi megnyugvást, mikor Londonba küldött levelére válasz, mégpedig kedvező válasz érkezett William Carnackitól. Koránt sem volt biztos benne, hogy igazi világfiként élő, örökkön nyughatatlan ismerősét megtaláltja a levél. Akárcsak Oscar Wilde regényének hősét, Dorian Gray-t, Carnackit is fűtötte a tett- és élvvágy, így könnyedén megeshetett volna, hogy külhonban tartózkodik éppen, akár hosszabb időre is.
Ám a válasz megjött, melyben Carnacki megígérte neki, hogy feltétlen felkeresi, és lehet, hogy nem is egyedül.
Érkezése pontos idejét azonban nem írta meg, ám tudta az ifjú dandy-től nem idegenek a váratlan belépők és különös időpontok, így meg sem lepődött rajta, mikor Fowell egy késő esti órán bejelentette két vendégét.
Két éve, hogy utoljára látta Carnackit, ám képtelen volt megfeledkezni róla hogy korábbi egyetemi hallgatótársa milyen zavarbaejtően jóképű, ahogy az edinburgh-i társaságban gyakran mondogatták. Alacsony, ám atletikus termettel, rőt üstökkel és mélyzöld szemekkel áldotta meg a természet, és tisztán csengő kerubi hanggal, ahogy egy kórustag fogalmazott. Zavarba ejtően jóképű, igen ez gyakran elhangzott.
A vele érkező férfit, csupán Carnacki levelei alapján ismerte valamelyest. Robert Philmore korábban londoni, jelenleg oxfordi orvos, aki egy ideje az egyetemen is tanított. Egy évtizeddel korábban, mikor még a fővárosban praktizált, több alkalommal is elkísérte Carnackit, az, annak leveleiben csak kalandként emlegetett útjaira. William mindig úgy utalt rá, mint módszeres, megbízható, habár kissé képzeletszegény emberre.
Tekintete visszatévedt az éppen kabátjától szabaduló Carnackira. Egy évtizeddel korábban? Hiszen a másik férfi még nála is fiatalabbnak látszott!
A képtelen gondolat, miként jött, úgy tova is szállt, amint Carnacki üdvözlésként megszorította a kezét és részvétét nyilvánította nagybátyja elvesztése miatt. Volt valami az érintésében és a hangjában ami megnyugtatta, és felidézte benne, hogy az régebben is így volt.
Bekísérte vendégeit a szalonba, majd kérte a személyzetet, hogy készítsenek elő számukra két szobát. Csak ezután jutott eszébe, hogy ezt már megtette nem is egyszer, hanem kétszer is, nem sokkal azután, hogy Carnacki válaszlevele megérkezett. Zavarban volt miatta. Soha korábban nem kellett ilyesmivel foglalkoznia, így még gyakorlatlan volt benne, mikor, mire adjon utasítást, mit végezzen el saját maga és mi az, amit már magától értetődően elvégeznek, mire neki egyáltalán eszébe jutna szólni miatta, és ebben az elmúlt pár napban sem sikerült igazán gyakorlatot szereznie.
Kissé feszengve ült karosszékében. Beszélni vágyott, elmondani mindazt, ami történt, ám nem kívánt udvariatlan lenni és visszaélni vendégei jóindulatával, akik nyilván hosszú és fárasztó út után érkeztek meg.
Ám mielőtt szólhatott volna, Carnacki felpattant foteljéből és a szalon ablaka elé lépett. Onnét, bár nem annyira, mint az emeleti szobákból, de egészen elfogadható kilátás nyílt a nyugati lápra és a Thorpe-halomra.
– Meglehetős nyugalom van önnél, kedves barátom – szólalt meg végül. – A történtek ellenére.
– Nyugalom? – csodálkozott el először Jonathan, majd megértette mire utalhatott Carnacki. – Igen, nyugalom van – ismerte el. – Nevezhetjük így is. A tragikus éjszaka másnapján Alistar Moore, nagybátyám birtokának intézője kötelességének érezte, hogy a tudtomon kívül sürgönyözzön Yorkba, a Paddington&Russel ügyvédi irodájának. Ők intézték megboldogult nagybátyám jogi ügyeit. Még azon a napon felkerestek, hogy intézkedjenek a hagyatékot illetően, nevesül, hogy néhány dologtól eltekintve Sir Edward teljes vagyonát rám hagyta. Azt mindenképpen tudniuk kell, hogy ez, az öröklés kérdése, éppen az előző napon került szóba kettőnk között először. Nagybátyám felvetette ugyan, ám csupáncsak, mint jövőbeli lehetőséget, s hogy rám bízza, elfogadom-e, amit ajánl. A végrendelet azonban csaknem fél éve készült. Ezek szerint jóval azelőtt biztosra vette, hogy bele fogok egyezni, mielőtt választás elé állított volna.
– Választás elé állította? – kérdezte Carnacki.
– Igen. Felajánlotta, hogy megtesz örökösének, ha az ő kedve szerint nősülök, pontosabban azt veszem el, akit ő jelöl ki számomra. Valakit, aki megfelelő egy Holbrucknak.
Nem tette hozzá, hogy nagybátyja mindezt ugyanabban a hangnemben vázolta fel számára, amivel az általa kitenyésztett, díjnyertes sertésekről beszélt, azt az érzést keltve benne, hogy bizonyos értelemben az ő házasságára is úgy tekint, mint holmi gondosan kiválogatott egyedek párosítására.
– Időt kértem tőle, mert nem álltam készen a válaszra – folytatta. – Ezután történt, ami történt és én Bartokhall ura és az ő minden javának örököse lettem.
– Úgy sejtem ez inkább váratlan teher, sem mint lehetőség az ön számára – jegyezte meg Carnacki.
– Szégyen vagy sem, ám így van. Nagybátyám hagyatéka ugyan rendkívüli, én mégsem tudom továbbra sem elképzelni magam utódjaként. Hogy ezt megértsék, kissé korábbról kell kezdenem az egészet.
* * *
Lassan fogott neki az elbeszélésnek, próbálva összeszedni a gondolatait. Elmondta két vendégének, hogy szülei szerint miként távolodott el egymástól már egészen fiatalon atyja és nagybátyja, s hogy végül apja Amerikában telepedett meg. A két testvér elhidegülésének okát nem ismerte pontosan, ám úgy vélte, szerencsétlen módon elhunyt bácsikája jellemének bizonyos vonásai állhattak mögötte.
– Isten bocsássa meg nekem, hogy ezt mondom, ám olyan becsvágy és megalkuvást nem ismerő akarat volt benne, mint az ittlétem során megtapasztaltam, ami megdöbbentett, és meg is rémisztett kissé. Nem tagadom, ez is közrejátszott benne, hogy ódzkodtam igent mondani az ajánlatára. Úgy éreztem, ezzel lehetőséget adnék neki arra, hogy uralkodjon felettem – vallotta meg. – Hamarosan írok szüleimnek, és megkövetem őket. Ők, már akkor óvtak nagybátyámtól, mikor még csak leveleztem vele. Be kell látnom, hogy igazuk volt.
Ezt követően rátért a tragédia éjszakájára, részletesen elmondva mindent, amire csak emlékezett belőle. Azt, hogy miként távozott a nagybátyja Bartokhallból, külhoni szolgálja Maxim Leonov oldalán, majd miként ébresztette őt fel Fowell.
– Ez a Leonov előkerült az éjszaka után? Beszélt vele? – kérdezte Carnacki.
– Nem, és bevallom, nem is kerestettem. Nagybátyámnak, mint mondtam, akadt néhány alkalmazottja, akik bár itt éltek a birtokon, arról fogalmam sincs merre, sem arról, hogy pontosan milyen munkát végeztek a számára.
– Az ön helyzetében mindez természetesen érthető, ám úgy vélem, az mindünk előtt nyilvánvaló, hogy ez a Leonov, és talán az említett többi külhoni volt az, akik visszajuttatták szerencsétlenül járt nagybátyja földi maradványait önnek – vélte vendége. – Feltehetően részesei, vagy tanúi voltak annak, ami történt, és bárhogy is rettegtek a következményektől, annyi emberség azért akadt bennük, hogy ezt megtegyék. Beszámolt Leonovról a rendőrségnek?
– Igen, megemlítettem, ám a feltett kérdéseikre sajnos sem én, sem a személyzet nem tudott felelni.
– Mi a helyzet az intézővel, Alistar Moore-ral? – vetette fel a kérdést az eddig csendben üldögélő dr. Philmore. – Kétségtelen, hogy megboldogult nagybátyja jelentős birtokkal rendelkezik, mint hallottam, saját falut is építtetett a munkásainak, de talán tudhat valamit róluk.
– Csupán annyit, amennyit jómagam is – fordult felé Jonathan. – Nagybátyám kezdetektől fogva nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy maga válogassa ki a tenyésztéshez a fajtákat, típusokat. Ennek okán időről időre hosszabb utazásokat tett külföldön. Az egyikről hozta magával őket, pont úgy, ahogy más arisztokraták arab vagy indiai szolgákat hoznak magukkal az ott töltött évek után. Mint ön is mondta doktor, nagybátyám birtoka meglehetősen nagy, de méginkább tagolt, így szégyenszemre, de észrevétlen maradhat itt az ember, ha nagyon akarja. Annyit tudtam meg, azt is a rendőröktől, hogy négyen voltak, és pár hetente megfordultak Grassingtonban, a helyi fogadóban, vagy a vegyeskereskedésben. Ezentúl semmit. Ennélfogva akár el is szökhettek mostanra.
– Erre attól tartok megvan minden esély – vélte Carnacki. – Viszont, mint hallom a konstábler már kiköszörülte némileg a csorbát és talált gyanúsítottakat.
– Igen, talált – ismerte el kelletlenül. – Letartóztatta a Thorpe cigány karavánjának mindhárom ursariját, medvetáncoltatóját, mondván, hogy az ő felelőtlenségük, hogy az egyik medve elszabadult, az állat végzett a nagybátyámmal. A másik állatot még ketrecben tartják, de közel sem vagyok biztos benne, hogy egy szerencsétlen pillanatban nem lövik agyon.
– Az elveszett medvét, azt meglelték? – kérdezte a doktor.
– Nem – rázta a fejét. – Nem és ami igazán különös számomra, hogy ha el is szabadult, ha valóban az az állat felel a nagybátyám haláláért, akkor sem értem, miért nem tért vissza a karavánhoz? Még Skóciában volt alkalmam közelebbről megismerni a vándorcigányokat. Némi túlzással ugyan, de állíthatom, hogy úgy bánnak a medvéikkel, mint háziállatokkal. Önök is tudják, hogy ha egy házikedvenc el is kóborol otthonról, idővel visszavezetik oda az ösztönei. Itt, erre nem került sor.
– Ez valóban érdekes – állt egészen közel az ablakhoz Carnacki. – Gondolom keresték az állatot.
– Hogyne, ám nem akadtak rá. A helyi pásztorok most csak puskával a vállukon mernek legeltetni, és az emberek is csak csoportosan járnak az úton. Azt hiszem, hamarosan vadászat lesz, mert még azelőtt kézre akarnák keríteni, hogy beállna a tél.
– „S már a harmadik tél telt el az Ő uralma alatt.” – idézte Carnacki és Jonathan felismerte, hogy gévaudani fenevad legendájából.
Carnacki elfordult az ablaktól.
– Holnap… holnap, sort kerítünk a halottszemlére, ha nincs kifogása. Tisztában vagyok vele, hogy ez kellemetlen önnek, kedves Jonathan, de szükséges megtennünk. Barátom, doktor Philmore – intett a másik férfi felé –, „szerencsénkre” igen járatos a morbid patológiában, reméljük, hogy a vizsgálat végén többet tudunk majd nagybátyja halálának körülményeiről. A további lépéseket ezek után tesszük meg.
Hallgatta Carnacki-t, és kár lett volna tagadnia, hogy megnyugtatónak találta szavait, sőt egész jelenlétét. Barátja úgy állt ott az ablak előtt, háta mögött a ködbe vesző tájjal, feje felett a sápadt, yorkshire-i Holddal, mintha maga Atlasz titán lenne, ki az égboltot tartja. Reménnyel töltötte el.
* * *
Ez az érzés, akkor sem távozott tőle, mikor hajnaltájban felriadt egy pillanatra, mert a szél megzörgette szobája ablaktábláit, és torz, reszelős, hörgés hangját hozta magával a Barden-láp felől.
