Linktár

Hiányérzet – istenkereső novella

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/11 számában.

Nemrég esett. Kopogás a nyálkás, koromfekete aszfalton. Megszokott hang a saját lépte. A sötétben a bakancs-sarkak erős ütődése jelzi az utat, hogy még nem tért le. Például az árokba. A letérés

„a részegek egyik legfőbb ellensége. Nemsokára beérek a Kinizsire. Ott már több lesz a fény, vannak lámpák.”

Úgy érzi, mintha a semmiben menetelne, de csak megy tovább. Tudja az utat. A vak éjszaka úgy öleli körül, mintha egyedül csak ő létezne a világban, és ez a világ maga a sötétség lenne csupán, s most ez a fekete plazmaként áramló fényhiány hatással szeretne lenni rá, mint egyedüli teremtményére.

A nagykabátos megáll. Csak nagyon finoman, alig észrevehetően dülöngél. Fiatal bőre alatti enyhe alkoholos bizsergéstől nem érzi a csípős hideget. Beleszagol a külvárosi éjbe. Ázott gaz és benzin illata tódul mereven kikerekedő orrlyukaiba. Élvezi, ahogy a hidegszag feszíti tüdejét. Lassan fújja ki. Már látja a kettős lámpasor sárgáját kissé hullámozni az enyhe ködben. Körülötte vaksötét van, de

„már csak negyed óra caplatás a fényig. Ez már a gumitelep magassága. Tényleg baszki! Régen gyújtottam rá! Már vagy tíz perce!”

Mosolyra húzza cserepes száját a saját viccén. Nagykabátja zsebébe nyúl. Kotorászik. Megvan. A doboz cigi és a gyufa

„nem ázott át szerencsére az esőben. Meg szerencse az is, hogy csak egy keveset esett, amióta eljöttem. Mondták, hogy maradjak még, de egy hegyibuliból még haza is kell valahogy keveredni. Nem tudják, hogy van az. De elállt baszki!”

Felnéz az ébenfekete, pufók fellegek felé, mintha hálát adna ezért. Oda néz, ahol a csillagoknak kellene lenniük. De mező és város is büntetésben van ezúttal, mintha a csillagtalanság lenne valami ma elkövetett bűnért a fizetség. Aztán gyufazörgés. Erőtlen szikrácskák, többszöri próbálkozás. A gyufa valószínűleg

„mégiscsak nedves, hogy bssza meg!”

A sokadik faszálka eldobása után sikerül végre: gyorsan belehajol a születő, éppen felnövőben lévő lángocskába. Hosszan szívja a sercegő rudacskát. Fújtatva engedi ki a szúrós füstöt, mintha régen csinálta volna. Aztán görnyedve nézi, ahogy az élénksárga-vörös életke lágyan rángatózik a fácska felületén. Aztán – már éppen az ujja előtt – a lángocska elhalványul, töpörödik, szinte kék lesz. Mintha egy fénysárkány szelíd agóniája menne végbe. A Sárkány pislog még párat: az apró kékség beleszaggat néhány pulzáló fénysugaracskát a sötétbe, majd végleg meghal.

A kéz kiejti a gyufaszálat. Az alak felegyenesedik, bár még alig huszonkettő, de a gerince a hosszú naptól roppanva nyújtózik egyenesbe. A kabátos fáradt, de… újra megindul. Haza kell érnie, hiszen

„holnap megint korán kell kelni! Oda kell adnom neki azt a könyvet, jön érte. Mert nem hiszi el… Az istenérvek persze fantasztikusak és kikezdhetetlenek… Kikezdhetetlenek? Tényleg?... Szerintem nem. Én sem tudom a válaszokat, ahogy ő sem. Hiába mondja! Ő is csak egy elvakult hívő! A válaszokat senki sem tudja! Hiába magyarázom! Az enyém az egyetlen út! A megrögzött agnoszticizmus. Amilyen én vagyok! Szebb napjaimon agnosztikus teista! Senki sem tudhatja ebben a létsíkban az igazságot! Egész egyszerűen azért, mert így van megkonstruálva ez a világ és kész! Aki azt mondja, hogy tudja, hogy van-e Isten, vagy nincs-e, az őrült, vagy szimplán ostoba és irányítható! … Istenérvek… Mondjak érveket az ateizmusra? Mi sem könnyebb, Barátom!… Persze én sem hiszem igazából, hogy nincs… pontosabban… remélem… Igen, a „remélem” a jó szó… remélem, hogy létezel te Isten! Ajánlom létezz, hiszen annyi mindent jóvá kellene tenned a világban! Létezz, ha mondom! A saját érdekedben!” – gyors járása közben ismét felnéz a csillagtalan, istentelen-sötét égbe.

Mutató- és gyűrűsujja között égető érzés éled. Gondolatai feszítőpászmái által felspannolva bosszúsan veszi észre, hogy az

„egész dekket szűrőig szívtam úgy, hogy ki se élveztem! Na mindegy!”

Ledobja a csikket a gyászfekete kőfolyamra, amiben gyalogol, s addig tapossa vastagtalpú bakancsával a vörös parazsakat, míg mindegyik be nem sötétül. Nem szereti, az ilyen hanyagságot, még valami felgyullad és ő lesz a hibás!

Aztán ráharap a fogaira. Menni kell. Meghúzza picit. Csak megy. Most csak a lábak mozognak. Lefelé hajtott arc, tarkó fent. A combok! Megfeszül; jobb, bal, jobb, bal, egy-kettő, egy-kettő. Mint a katonaság! Gondolja, az lehet ilyen. Előre néz. Szépen közelednek azok a sárga, ködudvaros foltok. Még pár perc lehajtott fej. Újra. Combok, izmok, inak! Feladat van: jobb-bal, jobb-bal, jobb-bal. Hogy elüsse az erőltetett menet-érzésnek bántását és fárasztását, inkább

„filozofálgatok még egy picit Istenről, ha már az a gyerek ezzel jött. Meg a hülyeségeivel. Benne van a Bibliában! Hah! Persze! Benne van a Bibliában, hogy a Biblia az egyedüli és cáfolhatatlan forrás… Ezt a konkrét önigazolást! A körkörös hivatkozást még az Excel is minden esetben hibaüzenettel jutalmazza! Pedig az egy program, nem is tud gondolkodni!” – mosolyog újra saját poénján.

Úgy érkezik be a fénybe, hogy észre sem veszi. Amikor ráeszmél, hogy már nem kell kigúvadt szemekkel a sötétség ércfalának felületet vizslatnia, merre is van az út, már egész mélyen behatolt a Kinizsire, melynek

„a közepén vagyok már! De jó! Haladok!... Szóval, hol is tartottam?... Ja igen. Isten… Tehát szerintem nem tudjuk, létezik-e! Több milliárd ember élt a történelem folyamán, vagy él most is, de senki sem <tudta>. <Hitte>, az lehet, de nem <tudta>. Talán nem hiába van ez a titok, nem hiába nem ad egyértelmű jeleket, feltartva a kezét, integetve, hogy Hahó Emberek! Itt vagyok! …Milyen lenne az már… Nem véletlen, hogy ebben a szférában el van rejtve. Ha létezik, ő akarta így. Rejtőzik. Már ha létezik persze… Léteznie kell, hiszen”

a belső monológot hirtelen vad kutyaugatás szaggatja szét az egyik kapualjból. Túl közel volt hozzá. Az a kutya ennél a sarki háznál

„mindig megugat baszki! Megtanulhattam volna!”

Elsiet, mögötte halkulnak a haragos csaholó hangok. Az alak mérges az erőszakos hang miatt és amiatt is, mert

„nem mutatja meg magát Isten, de léteznie KELL! Mert hiányzik! És mi tud hiányozni? Hát ami létezik! Ami nem létezik, nem hiányzik!”

Nem jön autó, mégis körülnéz, mielőtt átugrál a másik oldalra. Talán a megszokás. Egy lélek sincs a fátyolos derengésben. Az utcai lámpák itt mindig azzal a furi intenzív, mély-sárgával égnek, amiről a tojás sárgája jut eszébe. Ezzel a köddel együtt pedig, a köd

„meg mintha a fehérje lenne. Például ezt is Ő teremtette! Mindent Ő csinált! Ő csinált? Mindent? Miért vannak a dolgok maguk? Nem lehetnek csak magukban! Isten ha nem lenne, hiányozna a képletből. Isten nélkül a dolgok hiányosak lennének. Hiányos a festmény, ha csak áll egy sötét sarokban letakarva és soha senki sem látja. Minden bolygónak van Napja. Még ha a bolygóról néha nem is látni. Olyan, mint egy hallgatóság nélküli vers… Nem Költő nélküli vers, mert nem a Teremtést akarom most legitimálni, hanem az… Isten hiányozását. … Hogy miért van ez az egész… hogy…”

Érzi, hogy gondolatai egyre kuszábbak. Biztos az ital. A sarokhoz ér, ahol mindig fúj éjjel a szél. Még nyáron is. Ki tudja, hogyan, de valahogy olyanok a terepviszonyok, ha

„kibukkanok a keresztútnál, mindig megcsap a szél, én meg vitorlaként hajózók a nagykabátban! Mint most! Tudtam! Hahh… De legalább józanodok… és innen már nincs olyan messze! Már látom a tízemeleteseket is. Onnan meg már sima ügy. Max egy cigi. Ami már most is hiányzik. Mint Isten. Nem. Isten jobban. Mert Isten egész életemben hiányzott. Azt hiszem ez az a hiányzás, ami minden embernek egyformán a hiányzása. Ebben baszki osztozunk! Ez az érzet mindenkié, ideológiától függetlenül. Ez mindenki hiányérzete. Isten mindenki hiányérzete? Isten az Ember hiányérzete? Ezt a mondatot ki lehet mondani akkor? Hiszen évezredek óta keressük!”

Már jócskán bent van a városban. Sehol semmi és senki. Széles utak, villogó sárga lámpák az autóknak a kereszteződésekben. Most feleslegesen üzemelnek. A csendet csak a szél monoton, ütemesen erősödő-elhaló zúgása zaklatja. Aztán mégis: távolabb egy szemeteskuka felől konzerves doboz gördülésének hangja a betonon. Talán

„macska. Persze, hogy macska, mi más. … Tehát folytassuk. Adott egy Isten, mondjuk! Most csak tegyük fel. Ha hiányzik… és mondjuk bizonyságot akarok… nyilván nem kérhetem, hogy álljon elő, mert – mint mellékelt ábra mutatja –, nem akarja nekünk felfedni magát. De… azt nem kérhetem, hogy… csak nekem fedje fel magát?... Kitaláltam! Megvan!”

Szíve egyre erősebben ver, s nem csak a gyors meneteléstől. Úgy érzi

„megvan egy gondolat! Megtaláltam, hogyan lehetne! A módszer! A módszer, hogy csak én tudjam és Ő! Hogy létezik! Valami olyan dolog, mint abban a Borges novellában, A titkos csodában, hogy csak épp Isten és én tudunk róla! Csak nekem árulja el! Alkut kötök vele! Na idefigyelj, Isten!”

Felnéz, de az égbolt helyett az utcai lámpákkal megvilágított panelház homlokzatát látja igen alacsony perspektívából, ahogy halad el a földszinti garázsok és tárolók előtt. Azért csak folytatja a monológot, amit már hangosan is mond, belelkesülve, hogy

„Legyen ez ilyen! Szóval azt találom ki, hogy csak nekem áruld el egy jellel, hogy létezel! Nem tudja más, mert nem tudhatja más. Tehát én azt mondom Neked, hogy… legyen a postaládánkban… mondjuk egy doboz cigi, egy pakett staub… ha én most hazaérek, és kinyitom. Biztos, hogy senki sem rakott bele. A bedobónyíláson be se fér! De ha benne lesz mégis, én tudni fogom, hogy Te voltál. Mert most találtam ki! Csak Te tudsz róla, hogy kitaláltam. Varázsold bele! És ha bárkinek el akarnám mondani, mint bizonyítékot Isten létezésére, kiröhögnének! Így Te is védve leszel! Senki sem hinne nekem! Egy doboz cigivel akarom bizonyítani? Te hülye vagy baszki! Ezt mondanák! Na de én tudnám! Az igazat! Ez az alku! Áll az alku?”

Még két tömb és az övé jön. Még öt perc kábé. A korábbinál is sietősebbre fogja. Az új gondolat, az alku, nem hagyja nyugodni. Minél előbb meg akarja nézni a postaládájukat. Loholás közben ugrik egyet-egyet, tiszta lázban van. Hirtelen arra gondol, hogy

„cigizni is elfelejtettem! De már mindegy! Most fontosabb, hogy ott legyen az a doboz staub. Istenem, ha létezel… annyira hiányzol… kérlek… kérlek… rakd bele azt a dekket a postába… kérlek!”

Az előlépcső nyirkos vaskorlátját megfogja, úgy rántja fel magát, négy fokot ugrik egyszerre. A bejárati üvegajtó – amely mögött az előtér van, ami a postaláda-falat is rejti – mindig zárva. A kulcsát izgatottan halássza ki a kabát belső zsebéből. Illeszti a fémet a fémhez, fordítja a kulcsot, a zár enged, úgy löki be az üvegajtót. A villanyt sem kapcsolja fel, szempillantás alatt a postaládájuknál terem. Reszkető kézzel keresi, tapogatja a legyezővé terített kulcscsomóban a legkisebbet. Ami a ládát nyitja. Megtalálja. Mire ballal kitapogatja a lyukat, jobbal már be is csúsztatja a kulcsot. Fordítja. Ballal felemeli a fedelet.

A sötétben nem látja, van-e benne valami. Jobb keze türelmetlenül remeg, ahogy nyúl be a sötétbe,