Csontkéz
Emily ott ült az asztalnál, arra várva, hogy Rick válaszoljon a kérdésére. A férfi csak állt a szekrény előtt és nem tudott mit mondani a feleségének a feltett kérdésre. Semmi esetre sem szerette volna megbántani, mert Emily egy csupa szív, mindig jó kedélyű, mindig mosolygós nő volt, és jól tudta, hogy ha elmondja azt, amit gondol az apjáról, összetöri a lelkivilágát. Nem volt különösebb gondja az apósával, de attól még a hideg is kirázta, hogy itthon legyen a nap huszonnégy órájában, és ápolva legyen. Jó helyen van a kórházban. Legszívesebben hangosan gondolkodott volna, de inkább nyelt egyet és mosolyogva odafordult a feleségéhez. Emily jól ismerte ezt a mosolyt, ez olyan beleegyezős mosoly volt, s halkan csak annyit mondott.
– Köszönöm!
Rick megsimogatta a kezét.
– Apádnak biztosan jobb helye lesz itthon közöttünk és abban is biztos vagyok, hogy segíteni fog a gyógyulásában.
– Remélem, így lesz – válaszolta Emily. – Olyan jó, hogy ilyen megértő vagy velem drágám! – Hálálkodott a nő. – Ma bemegyek apához, megnézem, hogy van, és beszélek az orvossal a szándékainkról.
Amikor beért a kórházba, felment az osztályra, ahol az apja feküdt, és az orvost kereste, aki az apját kezelte.
– Rövidesen érkezik a vizitről – kapta a választ az egyik nővértől, aki ép a papírokat töltötte ki a nővérszobában. Emily megköszönte a tájékoztatást és leült a váróteremben. Rövid várakozást követően az orvost látta közeledni, aki magasságával és ősz fizimiskájával kitűnt a kórház rengetegéből. Odalépett hozzá, és üdvözölte. Az orvos köszönéssel és mosollyal az arcán viszonozta a köszöntést.
– Egy olyan kéréssel fordulok önhöz, hogy szeretném hazavinni az apámat a kórházból. Ön szerint ez lehetséges?
Az orvos határozott kiállása és hirtelen mosolytalanná vált arca megrémítette Emilyt, de amikor a doki megszólalt minden kő lehullott lelkének azon részéről, mi attól félt, hogy nem fogja beleegyezését adni.
– Természetesen hazaviheti az apukáját és bízzunk benne, hogy az otthoni körülmények és a család jelenléte segít neki a felépülésben.
– Nagyon szépen köszönöm Dr. Atkins a hozzájárulását!
– A munkámat végzem, amire felesküdtem.
Emilyt nagyon mélyen megérintették az orvos ezen szavai, és könnyek jelentek meg a szemében, persze próbálta takarni, hogy ő ezt ne lássa, de akkor is jól eső érzés volt számára, mert a mai világban már ilyet nagyon ritkán lehet hallani egy orvos szájából. Azzal Emily még egyszer megköszönte és felment a harmincegyes szobába, ahol az apja feküdt. Amikor belépett a szobába halovány fények játszották sziluettjüket a falon az ágyak melletti lámpák gazdájaként. Az apja aludt. Fakó arcára súlyos ráncok telepedtek, melyek magukban hordozták minden fájdalmát, amit a rák okozott neki. Emily leült az apja ágya mellé egy székre, és csak nézte, ahogy a kis öreg mellkasa fel-le emelkedik szép lassan ütemesen. Megfogta ráncos kezét, és ahogy megsimogatta, az apja felébredt a gyengéd érintésre. Amikor kinyitotta a szemét, csak ennyit mondott.
– De jó hogy látlak drága kicsi Emily!
Eszébe jutott, hogy kislánykorában mindig így szokta hívni, és ezt már évek óta nem hallotta tőle. Az is megfordult a fejében hogy most hallotta utoljára a szájából. A keze után megsimogatta az idős arcot, ami már oly sok mindent látott, és csak nyugodni akart szépen csendben, szeretetben, de mire már megtette, apja ismét elszundított. Gondolta, holnap visszajön, most hagyja az apját pihenni. Ő ennek is örül, hogy egy kicsit tudott vele beszélni. Miután megigazította rajta a takarót csendben kiment a kórteremből és hangtalanul becsukta maga mögött az ajtót. Az öreg veterán, ahogy a család szokta csak hívni, az igazak álmát aludta. Amikor Emily hazaért elújságolta Ricknek és a gyerekeknek Everettnak és Rosenak, hogy az orvos áldását adta az apja hazajövetelére. Everett szólalt meg legelőször.
– Akkor be kell, a nagypapának rendezni egy külön szobát, ahol tud pihenni és gyógyulni.
Rose meg felajánlotta.
– Majd én berendezem neki csak, jöjjön már haza!
Emily el sem akarta hinni, hogy mennyire örülnek neki a gyerekek, és hogy mennyi szeretet lakozott mindeddig bennük a nagyapjuk iránt. Azt tudta, hogy szeretik őt, de hogy ennyire, azt nem gondolta volna. Most bizonyosodott be számára az igazán, amit egész eddigi életében csak remélni tudott, és egész eddig hitt benne. A szeretet és a törődés mosolyt hoz az ember életébe akkor is, ha a legnehezebb időszakon is megy keresztül. Emilyt megtanította az élet talpon maradni és jól emlékszik arra, amikor az apja kezdett betegeskedni. Napról napra kevesebb energiája volt a fentléthez, és nem igazán tudott letudni egy napot fájdalom nélkül. De ő akkor sem adta fel, és bízott az apja gyógyulásában, és most ugyanezt az elszántságot látja a két lánya arcán, ami igazán örömmel tölti el. Egyedül Rick volt a személy a családból, akin érezte, hogy valami nincs rendben vele.
– Neked mi bajod van? – Kérdezte Emily tőle szokatlan nyers hangnemben.
– Nekem semmi bajom nincs. Mi bajom lenne?
– Látom rajtad a napok óta gyülemlő feszültséget. Mondd el nyugodtan, ha valami nem tetszik! Bár nekem van egy gyanúm, hogy az nincs ínyedre, hogy hazahozom a halálos beteg apámat, aki ápolásra szorul.
Rick hallgatott.
– Szóval ez a baj. Hogy lehetsz ilyen öntelt alak, aki csak magára gondol ebben a helyzetben is? Tudom jól, hogy nem szeretted az apám már régen sem, de én amennyire el voltam vakulva, mert beléd voltam habarodva melletted álltam ki és nem szóltam semmit akkor, sem amikor ócsároltad őt.
– Hallgass! – förmedt rá Rick Emilyre.
Az asszony összerezzent a hangja hallatán, de erőt vett magán és újra a fejéhez vágta, hogy milyen egy öntelt alak, aki senki másra nem képes gondolni csak saját magára. Ezzel ott hagyta. Emily tudta, hogy a férjére nem számíthat ezek után, de a két lányától minden segítséget meg fog kapni, amire csak szüksége van neki, és főleg az öreg veteránnak, aki bár idős, és harcol egy olyan kór ellen, ami nagyon ritkán szorul a háttérbe, és engedni az embert győzni, de akkor sem veszíti el a hitét, harcol az utolsó pillanatig. Everett azt szokta rá mondani már kislány kora óta, hogy nagypapi az örök pozitív. Most szükség is volt a hitre és a pozitív gondolkodásra, mert az öreg veterán, ki már annyi harcot látott élete során, még is most vívta a legnagyobb csatát mind közül.
Emily bement érte a kórházba és szép lassan türelmesen felöltöztette, ahogy az az apjának kényelmes volt. Öltöztetés közben látta az egész testét, amin a bőr sárgás foltokat engedett láttatni, de mégis nem ez volt a legrémisztőbb számára, hanem az apja keze, amiről az jutott eszébe, olyan már most életében mintha csontkéz markolná meg az ő kezét, de nem is a kezét, inkább az életet. Ebbe beleborzongott, de mint akinek semmi baja, segített tovább az apjának öltözni. Lassan leértek a kórház parkolójába, és ott az öreg egy kicsit megállt, és az égre nézett, s csak ennyit mondott.
– Milyen szép időnk van.
Emily elcsodálkozott az apján és azon, hogy mekkora lelki ereje van, hogy majdhogy nem is mutatja azt, ami nap, mint nap benne zajlik, és azt, hogy mivel is néz szembe. Inkább mosolygott akkor, amikor a fájdalom nem vette át a főszerepet a jó kedvtől, és a családnak így megmaradt mindig az örök pozitív nagypapának. Erre ő nagyon figyelt, hogy soha ne lássák rajta a fájdalmat. Persze tudta, hogy ez nem lesz mindig így, de abban bízott, hogy az a pillanat minél később fog eljönni, hogy láttatni engedje, hogy mennyire is szenved. Emily segített neki beülni az autóba és az öreg veterán egy halk sóhajtásnak tűnő köszönömmel felelt a segítségére. Emily látta a szemében a hálát és a belőle áradó szeretet, de közben érezte a kisöregben a szégyenérzetet is, hogy rájuk szorul. Emily a szemébe nézett és tudatta vele, ahogy megsimította az arcát, hogy ő rá bármikor számíthat. Az apja arca belesimult a nő kezébe és érezte a lágy érintésének szeretetteljes közelségét. A férfi szíve megtelt melegséggel. A hazafelé vezető úton csak némán ült az autóban és nézte a város forgalmát, és közben könnyek peregtek le az arcán, amit Emily nem látott. Eltűnődött, hogy még meddig láthatja ezt a nyüzsgést, a város forgatagát miközben az életének alkonyához közeledik, és jószerével kihunynak felette a fények, s nem marad más számára, mint az enyészet zord körülményei, aminek ő lesz az áldozata. Sóhajtott egy nagyot, és letörölte a könnyeket úgy, hogy azt Emily ne lássa, és várta már, hogy hazaérkezzenek.
Amikor beléptek az ajtón, meleg szívélyes fogadtatásban volt része, mert a két unokája feldíszített házzal és gyönyörűen megterített asztallal várta haza az öreg veteránt. Emily sem tudott a meglepetésről mind, csak azt, hogy nagyon várják a lányok a nagypapát. Hirtelen nem tudta eldönteni, ki is hatódott meg jobban. Ő saját maga, vagy a nagypapa. Az öröm mellett ismét szomorúság is volt benne, mert a házban jelen volt Rick is, aki ismét emlékeztette jelenlétével arra, hogy mi is történt pár órája kettejük között, és a csend, hogy ő nem szólt egy szót sem, míg a lányok körbe rajongták az apját, mindennél többet mondott.
Leültek az asztalhoz, és miközben a lányok kérdezgették a nagypapát, Rick csak csendben ült az asztalfőnél, és féltékeny pillantásokat vetett az öregre, mert így elvette róla a figyelmet. Emily azt hitte, hogy ő is vele fog örülni az apja hazajövetelének de tévedett és a felismerés belehasított a szívébe, amit tudta, hogy nem fog soha elfelejteni a férjének. Emily képtelen volt elfogadni a férje viselkedését, és értetlenül állt az egész dolog előtt, hogy hogyan képes inkább saját magával törődni, miközben az ő apja haldoklik, és ki tudja még mennyi időt hagyott neki az Isten velük. Rápillantott az apjára, és még annál is nagyobb szomorúság fogta el, mint ahogy a férje viselkedik. Csak nézte az öreg veteránt, ahogy kedvesen becézni szokták, és már látni vélte a halál szelét, ami körbelengte, és fogva tartotta ebben a beteg testben. Az asztalnál, ahogy ült, fogta az evőeszközt minduntalan a fájdalom és a vég jutott Emily eszébe, ahogy az evőeszközt felváltja az élet utáni kapkodás, hogy még maradni szeretne de tudja, hogy már nem lehet, de próbálja megfogni azt az utolsó cérnaszálat, amit még haloványan lát megöregedett szeme előtt. Az öreg veterán, mint ahogy mindig, a lányára mosolygott, és erőt adott neki a továbbiakhoz. Emily elképzelni sem tudta, hogy honnan van az apjának ennyi ereje még ebben az állapotban is másnak adni a szépből, és az energiájából, abból, ami neki is már alig van. De ad. Ez volt a lényeg. Az egész életének ez volt a lényege, hogy adjon. S az öreg veterán boldog volt életében, hogy nekik adhatta mindazt, amit adott, mert szerette őket, és láthatta felnőni a gyermekét, és őáltala a két unokáját is.
Ebéd után elhelyezték a szobában az apját, amit a lányok rendeztek be neki, és amikor befeküdt az apja az ágyba, csak ennyit mondott.
– Köszönöm, lányom!
Emily, amikor kiment a szobából, zokogásban tört ki, mert érezte, hogy az apjának nincs sok hátra. Ahogy a bőrén elnézte a halovány sárga foltokat, amiket a betegség festett rá, ijesztőszerűnek hatott a valóság, hogy mindez nemsokára már csak emlék marad. De azzal vigasztalta magát, hogy lehet az apjának így könnyebb lesz majd. Leült a konyhában az asztalhoz ott, ahol az előbb ebédeltek, és próbált a könnyeivel megbirkózni, de nem igazán sikerült, mert Everett és Rose hallva anyjuk szipogását odamentek hozzá és gyengéden átölelték, éreztetve vele, hogy nincs egyedül. A két lány ismerte annyira az anyját, hogy tudják miért sír. Emily nem akart gyengének tűnni, de nem bírta tovább a reá nehezedő nyomást, hogy hamarosan szembe kell néznie azzal, hogy az apja, akit kislány kora óta annyira imádott, el fog menni, és nem marad más utána, mint emlékek sorozata, amit belevésett az élet a szívébe, hogy ha eljön az a nap, akkor legyen mire visszaemlékezni, a szép élet feledhetetlen pillanataira.
– Nem is tudom, mit csinálnék nélkületek lányok. Ti vagytok nekem most a legfőbb támaszom. – hálálkodott ugyanúgy, mint amikor Ricknek köszönte meg a pillantását és a szívmelengető szavait, amiket már tudott, hogy nem szívből jöttek, hanem csak kimondott szavak voltak és közben teljesen mást gondolt. De a lányok mások voltak, mint az apjuk. Ők nagyon szerették a nagyapjukat és minden támaszt megadtak neki és Emilynek is hogy jobban érezze magát, és hogy ne legyen egyedül.
– Ez a minimum, hogy most melletted vagyunk a legnehezebb időkben, melletted és a papa mellett ez nekünk természetes dolog és nem esik nehezünkre – szólt az anyjához Everett miközben a hátát simogatta.
Amíg a csajok hármasban beszélgettek, addig Rick távol maradt megint ezektől a számára csöpögő társalgási megnyilvánulásoktól. Inkább beült az autóba, és elment otthonról, vagy épp, ha otthon is maradt, kiment a garázsba az autót bütykölni, mint általában minden férfi, akinek autója van. Mindegyikük az autóval van elfoglalva. Az a szívügyük. Pedig Ricknek inkább a családjára, de mindinkább a feleségére kellett volna figyelnie, amit ő háttérbe szorított, mert semmi érdeklődést nem mutatott Emily apja iránt. Ő szerinte inkább örüljön neki, hogy elviseli egy beteg idős ember nyűgét a házában, nemhogy még foglalkozzon is vele. Persze ezeket sem mondta ki, csak gondolta, de ez akkor is úgy van jól, ahogy ő gondolja. Emilyt megijesztette ez a fajta elutasító viselkedés a férjétől, de az még jobban, ami beférkőzött a gondolataiba. Mégpedig, hogy az apja kezét amikor meglátja, egy rémisztő csontkéz jut eszébe állandó jelleggel, mintha külön életre kelt volna, és annak ellenére, hogy az egész teste olyan volt a betegségtől, mint egy aszalt húsdarab, a csontok meg úgy álltak ki minden egyes testrészén, mintha dárdák lettek volna. A csontkéztől rettegett, mert az jutott eszébe, hogy az fogja megkongatni az apja felett a lélekharangot ha eljön az idő. Ettől egyszerűen kirázta a hideg. A félelem attól a naptól szabályosan megbénította, de tudta, hogy hamarosan el fog jönni. Addig is, amiben tudtak, segítettek neki a lányok. Egyszer csak Emily abba hagyta a zokogást és annyit mondott:
– Baj van!
Everett és Rose nem értette, miért mondja, de amikor kimondta azt, hogy a papa, akkor már megértették. Bementek hozzá a szobába, és az öreg veterán mozdulatlanul feküdt az ágyon úgy, ahogy nem sokkal előtte Emily otthagyva kiment a szobából. A félelme valósággá vált, mert a csontkéz munkához látott és megkongatta a lélekharangot az apja felett. A lelke elszállt, és a teste megpihent, s Emily arra gondolt, amikor annyit mondott az apja neki, hogy köszönöm. Ebben az ő részéről benne volt mindaz a jó, amit Emily személyében kaphatott az élettől, és ezt most már ő is tudta.
Pár nappal később volt a temetés és végső nyughelyére kísérték az apját, de amikor a ravatalozóban a nyitott koporsó fölé hajolt, hogy utoljára megnézze, az arca után egyből a kezére siklott a szeme, amiről a csontkéz jutott ismét eszébe és elkapta a tekintetét. A halál védjegye volt a csontkéz, amit az apja a betegséggel együtt magán hordozott, és tisztességgel viselte, amíg lehetett, de a csontkéznek egyetlen aranyszabálya van. Aki viseli, az általában veszít. S a halál nem más, mint a test elmúlása és a lélek újjászületése.
Írta: Németh Balázs, Sümeg, 2021.
