A döntés
A jövő útjai / Novellák (905 katt) | Zordonmorc |
2022.11.01. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/11 számában.
Kávéval a kezében kilépett a teraszra, hogy megcsodálja az óceánt a reggeli napfényben. Hátrasimította hosszú, vörös haját, és mosolyogva beleszippantott a levegőbe. Enyhe virágillatot hozott a lágy, meleg szél. A szálloda közvetlenül a homokos partra épült, alig néhány méterre a hullámoktól. Az ő emeleti szobája benyúlt egészen a víz fölé. Arra gondolt, milyen különleges lenne a látvány narancs színű égbolt alatt. Mindehhez enyhén zöldes hullámokat képzelt el. A színek lassan változni kezdtek. A hiberálom virtuális tere majdnem mindent megengedett, amit az ember elképzelt. Itt még az idő is relatív volt. Valójában a hibernáló kamrában feküdt, akár csak a legénység többi tagja, és a sok ezer telepes. Az első utak alkalmával kiderült, a túl hosszú ideig tartó hibernáció alatt az elme lassan leépül a külső ingerek hiánya miatt. Ezért létrehoztak egy virtuális teret a tudat számára. A csillagközi utazás még nehézkes volt. Több száz évig tartott eljutni a legközelebbi célpontig. Az emberek tömegei mégis elindultak, hátrahagyva mindent. A még mindig megosztott, acsarkodó, pusztuló világukat, és a céltalan életüket. Úgy gondolták, máshol, a nulláról felépítve, majd jobban csinálják. Akár még igazuk is lehet, gondolta és nagyot kortyolt a kávéjából. Letette a bögrét, és elindult zuhanyozni. A csengő térítette el a szándékától. Biztos a szobapincér a reggelivel, gondolta. Az ajtóban nem a szobapincér állt.
– Jó reggelt kapitány! Sajnálom, de fel kell ébresztenem. A szabályzat szerint, emberi beavatkozásra van szükség – mondta George. A kiképzés során a navigátor érthetetlen okból elkezdte George-nak hívni a hajót irányító mesterséges intelligenciát, és ráragadt ez a becenév.
– Rendben – sóhajtotta. Remélte nincs komoly baj. Lehunyta a szemét.
Tagjaiba lassan tért vissza az élet. Először azt hitte, hogy a teremben uralkodó félhomály szándékos, az ébresztési folyamat része, és a hibernáció utóhatása miatt érzi úgy, hogy menten megfagy. Még bágyadt elméjével csak ekkor vette észre, hogy minden lélegzetével apró ködpamacsokat ereget. Aztán meglátta az ajtó melletti konzol sárgán villogó jelzését. Kézi nyitásra volt állítva. Amennyire az elgémberedett tagjai engedték, gyorsan felöltözött. A baj nagyobb, mint remélte.
– Hogy érzi magát kapitány? – hallatszott George hangja.
– Menten megfagyok! – felelte vacogva.
– Minden, nem létfontosságú egységet lekapcsoltam, vagy a minimumra állítottam. A hibernáció alatt amúgy is ez a protokoll.
– Csakhogy felébresztettél. Az is a protokoll része, hogy ilyenkor biztosítani kell a megfelelő körülményeket – válaszolta morcosan a kapitány.
– A vezérlőteremben magasabbra állítottam a hőmérsékletet és a gravitációt is visszakapcsoltam egy időre.
– Egy időre…? Ezek szerint nagy a baj…?! – választ nem várva, sietve elindult a vezérlőterem felé. A vészvilágítás villogó vörös fénye, a még mindig elgémberedett tagjai, és a szokásosnál gyengébb gravitáció nem könnyítették meg az útját. Botladozva haladt előre, és az aggodalom egyre nagyobb gombóccá gyűlt a gyomrában. Amikor végre megérkezett, adott magának egy percet, hogy egy kicsit átmelegedjen. Az első amit észrevett, a bögre gőzölgő kávé a vezérlőpult szélén, és a kijelzőn megjelenő temérdek hibajelzés. Nem volt olyan rendszere a hajónak, ami probléma nélkül futott volna. Leginkább a kritikusan alacsony energiaszint aggasztotta.
– Ezért nem kapcsoltad be a megjelenítődet – mondta a kapitány.
– Igen asszonyom. Szükségtelen energiapazarlás lenne ebben a helyzetben – felelte George.
– A hajónaplóban minden lényeges információt megtalál.
A kapitány varkocsba fogta a haját, és a kávéját kortyolgatva nekiállt átfutni a temérdek adathalmazt. Aggodalma lassan kétségbeeséssé nőtt. A hajó menthetetlen volt, és egy fekete lyuk felé sodródott. Egy óra múlva már zsongott a feje a sok információtól. Képtelen volt átfutni száznyolcvanhárom évnyi jelentést. Száznyolcvanhárom év… Már rég meg kellett volna érkezniük. Hátradőlt a székében, és a halántékát dörzsölve próbálta rendezni a gondolatait.
– George! Miért nem keltetted fel hamarabb a legénységet? – kérdezte elcsigázottan.
– A hajó önjavító rendszere a tervezettnek megfelelően tette a dolgát. Én pedig a helyzetnek és a lehetőségeknek legmegfelelőbb döntéseket hoztam – felelte.
– Ritka beképzelt programozásod van… – hüledezett a kapitány.
– Sajnálom, ha így gondolja. Mindenben a szabályzatot követtem. Csak végső esetben kelthetem fel a személyzet egy tagját.
– Ha olyan jól működött volna minden, most nem tartanánk a végzetünk felé! – csattant fel a kapitány.
– Az önjavító rendszer hibátlanul tette a dolgát –ismételte George –, de százhúsz évnyi úttal számoltak. Sajnos a navigációs rendszerben apró tervezési hiba volt. Észleltem, és korrigáltam, de addigra túlságosan letértünk a pályáról. Egy idő után a javítások nem tudtak lépést tartani a meghibásodásokkal. Kénytelen voltam a nem létfontosságú egységeket lekapcsolni, hogy takarékoskodjak az energiával.
A kapitány próbálta megemészteni a hallottakat. Aztán eszébe jutott valami.
– A rakomány! A kolónia létrehozásához kellene ugyan, de ha oda sem érünk sok haszna nincs. Csak használható belőle valami… – hadarta fellelkesülve.
– Már megtettem asszonyom – felelte George, majd bekapcsolta a megjelenítőjét. Úgy döntött, jelen helyzetben a személytelen hang egy hangszóróból rossz hatással lenne a kapitány döntésképességére. – A hajó minden nélkülözhető egységét felhasználtam, sajnálom.
A kapitány szótlanul ült egy darabig, majd megrázta magát.
– Rendben George. Azt hiszem, ennem kellene valamit, mielőtt folytatjuk. Éhesen nem tudok gondolkodni.
– Természetesen asszonyom! Az étkezőhelyiséget már előkészítettem – felelte.
Nehezen tuszkolta le a torkán az ételt. Éhes volt, de étvágya nem. Végül egy újabb bögre kávéval a kezében visszament a vezérlőbe. Mostanában nem fog sokat aludni, ez biztos. Nagyot sóhajtva visszaült a székébe.
– Mik a lehetőségek George? – kérdezte.
– Elemeztem az adatokat és kiderült, hogy a fekete lyuk, ami felé tartunk, egy stabil féregjárat. Sajnos nincs elég adatom, hogy pontosan meg tudjam állapítani, hova vezet. Számításaim szerint hatvanegy százalék az esély, hogy egyben átvészelnénk az utat, ha belerepülnénk. Természetesen a hajó újabb károkat szenvedne. Mivel nem tudom megállapítani, hova vezet, ezért azt sem tudom megmondani, mennyi az esélye, hogy időben találunk megfelelő célpontot a kolónia számára. Valószínűségi adatokra támaszkodva becslésem szerint öt évig maradna működőképes a hajó az átkelés után. A másik lehetőség, hogy irányt váltva elkerüljük a féregjárat eseményhorizontját. Viszont, csak egy pályamódosításra van energiánk. Azután irányíthatatlanul sodródnánk tovább. Ezután, minden erőforrást felhasználva, mintegy nyolcvan évig működtetni tudnám a hibernáló egységeket.
Mellbe vágta George tömör, és lényegre törő összegzése. A kiképzés során bebizonyosodott, hogy a legnehezebb helyzetben sem törik meg, és higgadtan tud dönteni. Most azonban közel állt az összeomláshoz. Abban sem volt biztos, hogy joga van-e egyedül dönteni ebben a kérdésben. Mégiscsak több mint tízezer ember sorsa múlik rajta.
– Tehát, vagy nagy eséllyel meghalunk öt éven belül, vagy leélünk egy életet boldog tudatlanságban a hiberálomban, egy sodródó koporsóban. Ezt nem dönthetem el egymagam…
– Sajnálom asszonyom, de ön a kompetens személy. A szabályzat szerint a kapitány az egyetlen, aki dönthet krízishelyzetben – felelte George. – Tizenkét órája van rá. Amennyiben a legénység többi tagját is felébreszteném erre az időre, az indokolatlan energia többletfelhasználást eredményezne a létfenntartó rendszer miatt. – A kapitány kezdett dühös lenni.
– Továbbra sem értem, miért nem ébresztettél hamarabb? – kérdezte emelt hangon.
– A szabályzat értelmében… – kezdte George, de a kapitány közbevágott.
– Francba a szabályzattal! – kiabálta, és hozzávágta a kezében lévő bögrét. Az edény keresztül repült George kivetített képén, és szilánkokra tört a szemközti falon. Ettől egy kicsit lehiggadt. Szomorúan nézett a hajót irányító mesterséges intelligencia holografikus arcára.
– Hogyan is érthetnéd a helyzetet… csak egy gép vagy. A legbonyolultabb algoritmus, amit valaha megalkottak, de akkor is csak egy program – mondta.
– Sajnálom, ha nem működöm megfelelően, ha gondolja lefuttatok egy diagnosztikát a rendszereimen.
– Nem szükséges George – felelte a kapitány lemondóan. Egy darabig csendben meredt maga elé, majd felállt a székből, és lefeküdt a padlóra.
– Kérlek hagyj magamra – mondta halkan, és a hologram nyomban eltűnt. Tizenegy óra múlva a kapitány döntött…
Előző oldal | Zordonmorc |
Vélemények a műről (eddig 2 db) |