Az ember legjobb barátja

Horror / Novellák (340 katt) R. Harbinger
  2022.10.24.

Bobby vicsorgott, és csaknem kitépte karomat. A sötét garázsbejáróra meredt, magából kikelten tombolt.

– Nyughass! – Hasztalanul próbáltam csitítani.

Újult erővel szökkent előre, mire a nyakörv megadta magát. Hátraestem, és először a fenekemet érő fájdalmat éreztem meg, majd a szívembe markoló rettegést. Láttam Bobbyt beszaladni a kapualjba, de sóhajtásnyi idővel később éles nyüszítés hasított az éjszakába.

Nem tudtam, mi történt a koromfeketeségben, de éreztem, Bobby nem fog visszajönni hozzám. Máris rettegve hátráltam a földön, és pillanatra sem vettem le tekintetemet a feketén ásító lyukról, mígnem valami megvillant a sötétben, alighanem egy szempár.

Felugrottam, és rohanni kezdtem. Gyűlöltem a késő estére tolódó sétákat, mert így a kihalt utcán senki sem láthatta szívszaggató menekülésemet, ahogy szűkön vettem a kanyarokat, és hátra-hátrafordultam.

Hallottam felborulni a sarki kukákat, és ugyan nem láttam semmit, mégis tudtam, hogy üldöznek. Az ajtóhoz érve kulcscsomómmal vacakoltam; csaknem kifordult nyirkos ujjaim közül. Tompa puffanások, halálos léptek közeledése hallatszott. A villanyoszlopok fényei pislákoltak, és a fölöttem lévő lámpa szétpukkant. Felsikkantottam a nyakamba hulló üvegdaraboktól, de végre sikerült megtalálnom a megfelelő kulcsot, és a zárba csúsztatnom. Amikor bevágtam az ajtót, visszhangja olyan erővel söpört végig a lépcsőházon, mintha bomba robbant volna.

Elhátráltam a bejárattól, és a megmozduló kilincset figyeltem. Valaki próbált bejutni, de nem tudott, ezért döngetni kezdte az ajtót, aminek sarkai éles nyikordulással álltak ellen. Újabb próbálkozás rázta meg a bejáratot, ekkorra már felfelé szaladtam.

Az ajtó bezuhant a csempére, mire megálltam, és lepillantottam a korlát fölött. Láttam a földszintet és minden fényforrást bekebelező sötétséget, ahogy terjedt a felfelé tartó lépések nyomában.

Minden erőmmel igyekeztem hazajutni. Kettesével szedtem a lépcsőket, sikoltoztam, de senki sem jött elő a lakásokból, csak egy "Kuss legyen!" kiáltás szűrődött ki valahonnan.

Az ajtóm nem akarta könnyen adni magát: megfeszült a zár, a kulcs csaknem beletört, miközben a sötétség az utolsó lépcsőfordulóba ért. Már érezni kezdtem a belőle áradó hidegséget, amikor a zár kattant, és pánikomat meghazudtoló sebességgel és összeszedettséggel pattantam belülre. Be akartam csukni az ajtót, csakhogy az megakadt valamiben. Nekifeszültem, és tolni kezdtem a felismerés árnyékában, valaki tartja odakint. A fejem feletti lámpa pislákolni kezdett, és minden elsötétüléskor újult erővel tört rám a félelem. Láttam a küszöbön be-bemerészkedő sötétséget, és legbelül tudtam, ha bejut, sosem űzöm ki többé.

A bennem dolgozó adrenalin olyan erővel ruházta fel karomat, aminek nem állhatott ellen kinti ellenfelem, és helyére nyomtam az ajtót. Kulcsra zártam, beakasztottam a láncot is, és a falhoz hátráltam. Alig hallottam meg zihálásom közepette a kinti lélegzeteket. Mélyek voltak, mégis nyugodtak. Valamiért magukhoz csalogattak, ezért az ajtóhoz léptem, hogy kilessek a kémlelő nyíláson, kint azonban csak sötétség fogadott. Sosem láttam még olyan mély feketét, ami tökéletes kontrasztot adott a felvillanó sárga szemnek.

Alig vetődtem a mögöttem álló fal tövébe ijedtségemben, az ajtó hatalmasat rándult. Felső sarka elengedett, és az egész megdőlt befelé. Először pillantottam meg az alakot öltő sötétséget, amely kézként nyúlt a villany felé, és összeroppantotta szorításával.

– Segítség! – üvöltöttem, és a nappaliba rohantam. Ösztönösen a telefonhoz akartam jutni, hogy rendőrt hívjak.

A sötétség berontott a szobába, és a kanapéra hajított. Kezemet magam elé tartottam, és imádkoztam, gyorsan jöjjön a vég, de az váratott magára. A sötétség megállt a szoba közepén, és akár valami vírus, amely ellenáll az immunrendszernek, úgy viaskodott a mennyezeti lámpa fényével, majd visszahúzódott a folyosóra, és eltűnt.

Nem tudtam, mi történt. Megrettent volna ez a különös entitás, vagy csak összeszedi erejét? Alig tettem fel a kérdést magamban, tompa koppanásokat hallottam a lakásban, majd a lépéssé formálódó hangok tulajdonosa elért hozzám egy elegáns férfi képében.

– Nocsak-nocsak, Sofia. Ilyen körülmények között találkozunk ismét? – Sosem láttam az illetőt, de ő bizalmas hangon folytatta. – Te sem gondoltad komolyan, hogy elhagyhatod a családunkat. Eltartott egy ideig, míg megtaláltunk, és itt be kell ismernem, igazán jó ötlet volt felejtés varázslatot bocsátani magadra. Sokkal nehezebb megtalálni valakit, ha ő maga sem tudja, ki is valójában. Csakhogy sötét urunk visszavárja hűséges szolgáját, így, vagy úgy.

Széttárta karját, és szabadjára engedte a sötétséget, ami önálló élőlényként gomolygott elő testéből, és felém kúszott. Egyre mélyebbre fúrtam magam a kanapéba, mintha az oltalmazhatna. A férfit figyeltem, fojtogatott a zokogás, és rimánkodni akartam neki, mégsem jött ki hang a torkomon. Valamilyen megfoghatatlan kényszer, amit különös mód leginkább a büszkeséghez hasonlíthattam volna, nem engedte.

A sötétség felemelkedett, és arcom előtt táncolt, akár egy kobra. Első támadásával letépte nyakékemet, majd visszahúzódott. Éreztem, ismét lecsapni készül, és lehunytam szemem. Nem akartam látni őt, és nem akartam hallani a mély, torokhangú morgást.

Csakhogy nem ő hallatta a hangot, és hamarosan a férfi ordítása rázta meg a szobát. Amikor odapillantottam, valami rémisztő fenevad teperte le őt, és marcangolni kezdte. A belőle áradó sötétség nem segítette, és ahogy a férfi helyzete kilátástalanabbá vált, a masszaszerű köd oszlani kezdett.

A férfi vére a falra fröccsent, beterítette a padlót, és a szörnyeteg kegyelemdöfésként szájába kapta a férfi fejét, majd kitörte nyakát. A roppanás visszhangot vert a lakásban, azután minden elcsendesedett.

A szörnyeteg rám meredt vörhenyes pofájában ülő, vörös szemével, de nem támadott. Jó ideig bámultam, mire lassan feltápászkodtam, és megpróbáltam kiutat keresni a mögötte lévő ajtón. Nem várhattam meg, hogy engem is szétszedjen, így araszolni kezdtem, majd tompa reccsenést hallottam, mint amikor kavicsra lép az ember, és új emlékek árasztottak el. Megszédültem előző életem képeitől, amik szerint egy sötét démont imádó boszorkány szekta tagja voltam, majd elmenekültem, felejtést bocsátottam magamra, és az átkot a lábam előtt heverő, összetört nyakékhez kötöttem.

A szörnyetegre tekintettem, majd odasétáltam hozzá, és letérdeltem elé. Megsimítottam oldalát a hátából felfelé kalimpáló csápok között, így kezemmel kitapinthattam a nyálkásan csillogó bőre alatti izmokat.

– Köszönöm – mondtam, miközben ő visszaváltozott szeretett familiárisommá, Bobbyvá.

Előző oldal R. Harbinger
Vélemények a műről (eddig 2 db)