A kezdő

Szépirodalom / Abszurd (94 katt) maggoth1
  2022.10.17.

Somlai az irodájában toporgó hórihorgas fiatalembert fixírozta.

– Hogy is hívják? – kérdezte türelmetlenül. – Balsai?
– Balassai – közölte a colos –, Balassai Károly…

Az erősen kopaszodó főszerkesztő legyintett.

– Jó-jó, hagyjuk! Ki nem állhatom a kezdő írókat, csak azért fogadtam, mert ma eleve rossz passzban vagyok. Na, üljön le, és meséljen a remekművéről!

A langaléta Balassai az íróasztallal szemben álló fotelba ereszkedett, és megpróbálta kényelmesen elrendezni sáskaszerűen hosszúkás végtagjait.

– Hát, kérem, ez nem egy kimondott nagyregény – magyarázta –, inkább amolyan hosszabb elbeszélés. Egyelőre az a munkacíme, hogy az öreg halász és a tenger, de lehet, ez marad a végleges.

Somlai szemöldöke a homlokáig szaladt.

– Hogy mi van?
– A sztori egy idősödő halászról, Santiagóról szól, aki nekivág a tengernek, hogy kifogjon egy nagy halat – folytatta zavartalanul Balassai. – Már hetek óta nem volt kapása, és a segéde Manolin is elhagyta, szóval fáradt és elkeseredett…

Somlai elvörösödött.

– Maga most szórakozik velem?

A főszerkesztő arra tippelt, hogy vagy simán elmekórtani esettel vagy a minősített szemtelenség egy ritka kirívó megnyilvánulásával van dolga.

– Miért szórakoznék? – húzta fel az orrát Balassai. – Az öreg horogra akaszt egy marlint, és az kihúzza magával a nyílt tengerre. Harc az elemekkel, nélkülözés, magány, kézgörcs, az egész egy szimbólum az öregségről, az elmúlásról és a kitartásról. A végén a nagy hal elpusztul, aztán…
– Várjon – vágott közbe Somlai –, kitalálom, cápák jelennek meg, és lemarcangolnak róla minden húst!

Balassai szeme kitágult.

– Honnan tudja?

Somlai fáradtan a mennyezet felé emelte tekintetét.

– Ezt az egészet úgy, ahogy van, megírta már egy Hemingway nevű ürge, és nagyon sikeres lett vele.

Balassai az állát dörzsölgette.

– Hemingway? – kérdezte tűnődő hangon. – Még sohasem hallottam róla.

Somlai kezdte elveszíteni a türelmét.

– Na, ne vicceljen!
– Pedig így igaz. Meglehetősen elszigetelten élek, nincs internetem, és semmiféle médiát nem követek, csak világtól elzárt magányomban alkotok.

Somlai hallott a végtelenmajom-tételről, mely szerint, ha végtelen számú majom korlátlan ideig véletlenszerűen ütögeti végtelen számú írógép billentyűit, akkor majdnem biztos, hogy előbb-utóbb megismétel valami irodalmi bravúrt, mondjuk Shakespeare szonettjeit. Kicsi rá az esély, de elméletileg lehetséges.

– Nézze – sóhajtotta –, tegyük fel, teljesen véletlenül szóról-szóra megírta ugyanazt a sztorit, amit valaki más már hetven évvel ezelőtt papírra vetett. Ebben az esetben csak azt tudom mondani, gratulálok, de nem adhatom ki. Tudja, a szerzői jogok meg ilyesmik miatt.

Balassai lehorgasztotta a fejét.

– Értem – mondta csüggedten.

Somlai széttárta a karját.

– Igazán sajnálom, ha esetleg akadna más érdekes ötlete…
– Igazából van egy – ragyogott fel Balassai arca –, dolgozom egy mesén is, egy dagadt mackóról szólna, aki imádja a mézet, és bár fiú medve, úgy hívják, hogy…
– Micimackó – fejezte be a mondatot elgyötört grimasszal Somlai.
– Úgy van – vágta rá Balassai –, de honnan… Óh!
– Igen, ezt is megírták. – bólogatott résztvevően Somlai. – Egy Milne nevű ipse a bűnös, bár maga biztosan még sosem hallott róla.
– Nem – ismerte el lebiggyedő ajakkal Balassai.
– Fogjon inkább másba – javasolta Somlai –, az írás talán nem magának való.
– Állítólag a muzikalitásom is egészen kiváló – jegyezte meg lehangoltan az égimeszelő –, gondolja, hogy a zeneszerzésben esetleg sikeres lehetek?

Somlai felegyenesedett az íróasztala mögött, hogy jelezze, vége a fogadóórának.

– Egészen bizonyos vagyok benne.
– Már eszembe is jutott egy remek dallam – indult Balassai boldogan a kijárat felé –, a viszontlátásra!
– Ég önnel! – morogta Somlai, miközben megvonagló arccal hallgatta, hogy vendége kifelé menet a Für Elise jól ismert kezdő taktusait dúdolja.

Előző oldal maggoth1