Úri passzió

Horror / Novellák (402 katt) Zanbar
  2022.10.15.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/6 számában.

1.

1890 márciusa

– Az efféle sebeknek nem kedvez a nyirkos, londoni időjárás, Mr. Divine – igazította meg okuláréját az orvosa. – Javasolnám, hogy a felépülési ideje alatt utazzon délre, mondjuk Franciaországba, de ha nincs más, akkor Cornwall is megteszi egy ideig. Ön erős ember Mr. Divine, de az ilyen sebekre a száraz és meleg idő a legjobb orvosság, no meg a sok pihenés.

Sok pihenés! Divine akaratlanul is megfeszült erre a gondolatra. Pihent már eleget, miközben Kenyából Kairóba cipelték egy hordágyon, majd a hajón, ami Londonba hozta.

A Sors – már ha volt olyan – sajátságos tréfája volt, hogy őt, az oroszlánvadászt, egy elhibázott zsákmány harapása nyomorította meg. Olyannyira elhibázta a fenevadat, hogy az unokaöccsének, Harrynek kétszer is bele kellett lőni a nyomorultba, mire kimúlt és szétfeszegethették az állkapcsát, hogy kiszabadítsák a lábát. Látott már éppen elég oroszlán által szétmarcangolt szerencsétlent ahhoz, hogy tudja, az is csoda, hogy nem vérzett el ott helyben.

A többi már, a sebláz, a delírium, a fájdalmas operáció, amit egy remegő kezű sarlatán gyarmati orvos végzett, majd a többi itt Londonban, melyek amúgy minden megtakarítását felemésztették, másodrendű volt. Két dolog zavarta csupán. Szégyellte magát, azért mert nem tudta megakadályozni Harry-t, hogy a saját pénzét is ráköltse, és egyszerre dühítette a tény, hogy ennek ellenére is sánta maradt egy életre.

A nagy fehér vadász, aki néha már a lépcsőn is alig tudott felmenni, inkább nyomorúságos, mintsem szomorú.

Hagyta, hogy Dr. Ross elvégezzen még néhány vizsgálatot, és újabb gyógyszereket írjon fel, majd feljegyezze a naptárába az újabb vizsgálat idejét. Miközben felhúzta a nadrágját, újfent eltöprengett azon, vajon miért nincs annyi gerinc a jó doktorban, hogy egyenesen megmondja neki, ő már nem tehet többet. Ennyi erővel akár imádkozhatott volna a mielőbbi gyógyulásért.

Már Harry pénzével fizetett, ami csak fokozta a gyomrában gyűlő ellenszenvet az orvosa iránt, de nem tette szóvá. Dr. Ross elismert ember volt, s ha ne adja az ég, ismét szüksége lesz rá, vagy az egyik kollégája segítségére, haszontalan lett volna magára haragítani.

Lassan sántikált az utcán, át a Portman Squaren, majd a Wigmore mentén egészen a Baldwin kártyaklubig. Előkelő hely volt, túlontúl magas egy Afrikát megjárt vadásznak, de amikor megmondta a nevét a portásnak, az készségesen lesegítette róla a kabátját és klubtagok vendégeinek fenntartott kis szalonba kísérte. A kandalló mellett egy jókora fotelben, melyben szinte elveszni látszott, a sovány, betegesen sárga ábrázatú, ám kifogástalanul borotvált, és divatos ottomán köntöst viselő Lord Bazil Redwood várta. A férfi felállt és kezet nyújtott neki, majd gyorsan vissza is hanyatlott foteljébe.

– Kérem, nézze el nekem, Mr. Divine – sóhajtotta. – De mint láthatja, akárcsak az ön sebeit, az én egészségemet is megviseli a hazai, időjárás. E pillanatban is fejfájással és szörnyűséges álmatlansággal küszködöm. Kérem, foglaljon helyet! – intette a vele szemben lévő szintúgy jókora karosszékre. – Kávét, teát, esetleg valami erősebbet?
– Egy bourbon jólesne – közölte, szándékai szerint nem túl komoran.

Maximillian Divine a maga részéről cserélt volna az arisztokratával. Álmatlanság és fejfájás, csupa úri passzió, ám mindazok, kik ebben szenvedtek, legtöbbször rendelkeztek mindazzal, amire a magafajtának szüksége volt. Divine-nak nevesül, pénzre. Szinte már szégyenletesen sok pénzre.

A hat év, melyet Afrikában töltött a vasútnál, vagy éppen nagyvadra vágyó dandy-k mellett, elég pénzzel járt, hogy mind ő, mind Harry kényelmesen éljenek. Negyvenöt éves volt, széles vállú, napbarnított, szélcserzett arcú legényember. Ideje lett volna letelepednie, megnősülnie és házat vennie, akár itt, akár vidéken. A hat évnek hála, mindezek után is maradt volna pénze, s ha ügyesen forgatja, elég lett volna egy kényelmes életre. Aztán jött az az átkozott állat, és elúszott minden.

Az utolsó félévet az orvos és tudósember, Ezekiel Long természettudományi tanulmányútjának egyengetésével töltötte, óvta őt és egészen talpraesett feleségét a vadaktól és az afrikai törzsektől. Long mentette meg a lábát ott és akkor a vadonban, ám, mert saját kötelességei máshová szólították nem tarthatott vele Kairóba, csupán levelet írt, melyben barátját a legjobb londoni orvosok figyelmébe ajánlotta.

Talán emiatt, mert „magára hagyta”, érzett lelkiismeret-furdalást, hogy mindezek ellenére sem gyógyult fel, sőt anyagilag a tönk szélére került. Egy tegnap kézhez kapott, kapkodva írt levelében, a doktor beajánlotta őt, egykori munkaadójánál, Lord Redwoodnál, akinek családi orvosa volt két évig az afrikai út előtt.

Két dolog volt biztos. Jelen helyzetében a lord nehezen kérhetett volna tőle olyasmit, amit ne lett volna bölcs elvállalnia, illetve, hogy józanul kellett hozzáállnia mindehhez. A főnemesnek volt elég pénze ahhoz, hogy segítsen neki kilábalni szorult helyzetéből, és ha olyasféle volna, akkor el is tudná ezt érni. Ám Divine munkához és nem alkudozáshoz szokott ember volt. Ha a lord pénze esélyt teremt rá, ő azonnal visszatér Afrikába, és legalább még két évet ott marad, nem kímélve magát, hogy visszaszerezze, amit az átkozott lába elvitt.

Magának, de leginkább Harrynek. Öccse halála óta támogatta a fiút és Philippát, amiben csak tudta, és ő ajánlotta a fel neki, hogy kísérje erre az útra, hogy a szerzett pénzzel megalapozza a jövőjét. Ettől a jövőtől pedig Divine-nak nem volt joga megfosztani Harry-t.

– Tudja, Mr. Divine a magafajta egyszerre érzi magát nyeregben a jelen helyzetben, és tölti el végtelen bizonytalanság, tűnjék bármilyen ellentmondásosnak is e kettő. Dr. Long vázlatosan írt nekem önről, de attól tartok én még titok vagyok az ön számára.

Az inas megérkezett az ezüst tálcával, rajta egy egész üveg bourbonnel és egy pohárral. Nem ivott sokat, a lord előtt pedig nem volt pohár, azt gyanította hát, hogy hosszú beszélgetésre számíthat.

– Nem téved lordságod. Közember vagyok és életem javát külhonban töltöttem, Ázsiában, de leginkább Afrikában.
– Bizonyos értelemben éppen úgy, akárcsak én – mosolyodott el őszintén a másik férfi. – Tudja, családom az egyik ősi, és mostanra – kár volna szépíteni, de – elaggott famíliája Britanniának. Elődeim már akkor hatalommal bírtak, mikor Hódító Vilmos angol földre tette a lábát, de az évszázadok nem voltak kegyesek hozzánk. Apám felismerve, hogy mind nagyobb teher számunkra a földekkel bajlódni, csaknem mindent eladott, vasútba, hajókba, és a gyarmati kereskedelembe fektetve a pénzünket. Halála után én örököltem a címeit és a kötelességét, hogy igazgassam az ügyeinket. Az elmúlt két évet Hong Kongban töltöttem, az ázsiai kereskedelem miatt, majd mikor dolgaim visszahívtak Londonba, sürgönyöztem, hogy hozzák rendbe az itteni házamat, és küldjenek személyzetet otthonról. Az egyik lakájomat komornyikká neveztem ki, és a feleségével ők vették át a Tavistock Place-en álló ideiglenes otthonom vezetését. Magukkal hoztak otthoni cselédeket is, de többüket, már itt, Londonban fogadták fel.

A lord lassan beszélt, kissé körülményesen Divine számára, de a hangsúlya arra engedte következtetni, hogy szó sincs oktalan csapongásról, csupán a szükségesnél bonyolultabban fog bele a mondandójába.

– Ma reggel jöttem meg Párizsból. Rögvest a házhoz hajtattam, ahol a Scotland Yard fogadott. Tegnap éjjel kettős gyilkosság történt a házamban.

Divine letette a poharat. A bűn mindennapos vendég volt az ő világában, de még Londonban is, ám egy lordot nyilván felzaklatott, hogy saját otthonában ilyesfajta dologra kerülhetett sor. Még nem hallott a dologról, nyilván nem neszelte meg a sajtó. De meg fogják tudni és Lord Redwood nyilván szeretné minél hamarabb megoldani, de még inkább lezárni a dolgot.

– Előre is bocsánatát kérem lordságodnak, ám én vadász vagyok. Oroszlánt, elefántot, tigrist és medvét hajtok fel, számomra éppen olyan idegen ez a város, mint önnek. Ha nem bízik a Scotland Yardban, egy magánnyomozó talán hasznosabb lenne.
– Más esetben talán így is tennék. Ám most két okból mégsem dönthetek így – bámult egy hosszú pillanatig Lord Redwood a kandallóba. – Mint mondtam megszoktam, hogy nyeregben érezzem magam az ilyen helyzetekben – fogta halkabbra a hangját. – Nem ez volt az első eset, hogy hasonló dolog történt velem, és tudom, miként kezeljem. Sem Kínában, sem Amerikában nem okozna gondot, de mint mondta, én is idegenül mozgok Londonban. Nem állt és most sem áll szándékomban várni a hivatalos szervekre. Alfonz! – intette magához az inast – az iratokat! Mint említettem Mr. Divine – fordult vissza hozzám, van még egy okom, hogy ezt a szokatlan utat járjam, még itt angolhonban is. Dr. Long beszélt nekem az önnel töltött félévről. Arról miket éltek át együtt – intett kurtán Divine jobb, sérült, lába felé.
– Úgy gondolja lordságod, hogy valami hasonlónak lehet köze a történtekhez? – tette le a poharát és hátradőlt a foteljében.
– Mint mondtam máshoz vagyok szokva. Talán túlságosan is. Kínában és Japánban megtanultam, hogy sok minden, túl sok minden nem az, aminek az ember gondolja és ezért hasznos, ha egyből e rendkívüli körülmények felől közelítjük meg a dolgokat. Londonban pedig nem ismerek senkit, aki járatos az ilyesmiben, Önt, az unokaöccsét és természetesen Dr. Longot leszámítva, aki felajánlotta, hogy szívesen segít önnek.

Átkozott kurafi, mérgelődött magában Divine. Persze meg tudta érteni. A jó doktort mindig is vonzotta minden, ami rendkívüli, megmagyarázhatatlan, vagy, ahogy mondogatta az, mi a tudomány felett áll. Így nyilvánvaló volt, ha efféle izgalmas dolgot szimatolt az Afrika után csendesnek és unalmasnak tűnő Londonban, hát kopóként vetette utána magát. Természetesen ezúttal nem habozott korábbi útitársát is magával ráncigálni.

Ő pedig… pillantott a poharára, melyben ott inkább rángott, vonaglott, sem mint táncolt a kandalló tüzének fénye. Az oroszlánt Harry csak két lövéssel tudta leteríteni, de csak együtt tudták kifeszegetni a szájából a lábát. Azt is csak azután, hogy az unokaöccse puskatussal összetörte az állkapcsát. Senki más, egyedül ők ketten és a doktor látta, miként változik vissza a megtermett emberevő nőstény, karcsú fekete nővé. Aztán a hím is, amit Harry két nappal később ejtett el. Annyira hasonlítottak egymásra, hogy akár ikrek is lehetettek, s mindkettejük bőrébe vágások után maradt hegekkel rajzolták fel, az állatok élethű mását.

Nem ez volt az első alkalom a hat év alatt, hogy ilyesmit látott a Fekete Kontinensen, de hogy járatos lett volna benne, az éppen úgy túlzás lett volna állítani, minthogy sikerült megszoknia.

– Lordságod úgy véli, a kettős gyilkosság mögött valami hasonló húzódik meg?
– Több részlet is akad, mely okán erre következtetek. Nem lehetetlen, hogy tévedek, de egyelőre úgy tekintem, hogy így történt.
– Ám, ha mégis egyszerűbb dolgokról van szó, akkor értékes időt veszít azzal, ha nem fogad fel olyasvalakit, aki inkább azokban járatos? London, ha igazat írnak az újságok, valóságos fellegvára a spiritualizmusnak és alig akad olyan utca, melyben ne állna legalább egy szeánszklub – vette vissza poharát Divine a tálcáról. A szinte kínok között vonagló fény, rossz emlékeket ébresztett benne.
– A jó doktor említette, hogy ön kissé makacs ember, de megnyugtatására szolgáljon, hogy körültekintően választok az ilyen dolgokban, nem várok senkitől sem olyasmit, melyhez nincs talentuma, és legfőképpen, hogy ebben az esetben nem egy asztaltáncoltatóra, vagy szellemidézőre van szükségem. Nekem egy vivandi kell. Egy vadász.

Alfonz egy újabb ezüsttálcán két lezárt borítékot nyújtott át Lord Redwoodnak.

– Amennyiben elvállalja, hivatalosan megbízom önt és az unokaöccsét, hogy eljárjanak a nevemben és érdekeimben. A jó doktor biztosított arról, hogy ön diszkrét ember, és tekintettel az ilyen ügyek olykor kényes természetére, erre nagy szükségem lehet. Úgy hallom, hogy amint a sérülése engedi, vissza szeretne térni Afrikába. Még egy nagy elfenbeinjagdra. Azt még nem tudom, milyen fejleményekkel jár majd mindaz az ügy, amivel most megbíznom, de adott esetben hajlandó vagyok anyagilag támogatni önt ebben az útban.

Az a nyavalyás orvos! Divine, Harry-n kívül csak neki említette korábban ezt a gondolatot. Minden Afrikát megjárt vadász álma volt, hogy egyszer maga indulhasson elefántcsontért. Ez volt a Fekete Kontinens Szent Grálja, Magnus Opusa, Eldorádója. Ám egy ilyen vadászat maga is „úri passzió” volt, álom a hozzá hasonlók számára. A balesete előtt Afrika Harry-t és őt is jól szolgálta, ám a hat év végén sem rendelkezett akkora tőkével, hogy belevághasson. Ezt a jó doktor Long kiválóan tudta. Ezért is „keverte bele” őt.

Eltöprengett azon csupán ostoba hóborttól van szó, egy túlontúl gazdag lord játékáról, aki azzal akarja szórakoztatni magát, hogy mindenképpen magáénak tudhassa a szolgálatait, vagy valódi az aggodalma? Bármennyit is ajánl, a pénz fele értelemszerűen Harry-t illeti majd, valamint mindaz, amit kölcsönzött neki, s ha marad elég, akkor szándékai szerint valóban visszatér Kenyába. Tudta, hogy vállalnia kell a munkát, de ahhoz, hogy sikerrel járjon nyomokra volt szüksége. Éppen úgy, mint egy oroszlánvadászatnál.

– Nos, Lord Redwood, akkor figyelmesen hallgatom – ivott egy hosszú kortyot poharából.

Előző oldal Zanbar
Vélemények a műről (eddig 1 db)