Szerena-szisztéma (Akikó naplója) 51-52-53. befejező részek

A jövő útjai / Novellák (186 katt) kosakati
  2022.11.05.

051

A megállapodás hitelesítése után pár perccel már a tetőteraszon voltunk. Aztán eljött az a pillanat, ami nem is tudom pontosan, hogyan játszódott le… Az izgalom nem tesz jót a memóriának. Csak Dalma csalódott arcára emlékszem, Evan hamuszürke sápadtságára, Emma csodálkozástól elkerekedett szemére, amikor látták, hogy beülök Engor gömbjébe. Engor egy mosollyal nyugtázta a tényt, nem mondott semmit, nem kérdezett semmit, csak erősen megszorította a kezem.

Hajónk nagy lendülettel emelkedett fel a Zord-fennsíkról. Pillanatok alatt a felhők fölé kerültünk, és bolygó körüli pályára álltunk. Szerettük volna még egyszer, a magasból áttekinteni a Szerena csodás világát. De nem láttunk semmit. Az egész bolygót összefüggő felhőtakaró borította. Nem is hallottunk semmit. A rádióban is csak a süket sistergés… sehol semmi, még a „halványkék hajad lebben…” dallama sem…

– A műszerek nem érzékelik sehol sem Nolen űrjáróját – mondta Engor idegesen. – És a legénységi feljegyzések sem elérhetőek a memóriában… vissza akartam keresni egy adatot, de…

Eszembe jutott Norína érthetetlen, lázas sietsége… megfejthetetlen arckifejezése… óceán-kék lepleinek suhogása, ahogy szinte futott előttünk… Egymásra néztünk, és egyszerre kiáltottuk:

– Szálljunk le!

Befejeztük a fordulatot a bolygó körül, és a hajó műszereire hagyatkozva leszálltunk a park kellős közepén. A műszerek onnan fogtak csak egy gyenge jelet. Ha a szemünkre bíztuk volna magunkat, sohasem találtunk volna oda. Mert amit a szemünk látott leszállás közben, és után, az maga volt a döbbenet. Ritkás bozóttal borított, sziklás patakpart… Északra a hegyek, délen a tenger, de sehol a város, sehol a park… csak egy hajóroncs…
A roncs előtt egy napernyő, egy kis asztal, rajta egy kommunikátor, egy széken pedig ott ült Evan. Kezében, furcsa szögben, ferdén a pohár, tartalma már a földre csorgott… haja hófehér, arca ezer ránc… kedves, huncut barna szeme még csillant egyet, aztán örökre a végtelenbe meredt…

052.

Sírva ébredtem fel… A könnyfüggönyön át csak homályos, fehér ködöt láttam magam körül. Hallottam néhány mondatfoszlányt a távolból:

…tizennyolc nap után tért magához…
…olyan mély kómában volt, nem is reméltük, hogy még…

Oszladozott a köd… Valaki ült az ágyam szélén, és fogta a kezem. Csillogó szemei szeretettel néztek rám.

– De ki lehet ez? Kékséges egek! Ki lehet ez?

053

Epilógus Dalma tollából…

Tizennyolc év telt el Engor startja óta…

A kezemben szorongatom Akikó naplóját… annak a néhány napnak a krónikáját, ami meghatározta a további életünket. Mindenhová magammal cipelem a sötétkék bársonyba kötött kis kötetet, mint valami kabalát… Izgalmamban úgy szorítom, hogy ujjaim elfehérednek.

– Dalma! Ne görcsölj már ennyire! – szól rám Evan. – Tedd már el azt a könyvet a zsebedbe, még szétesik, úgy szorítod…

Evannak igaza van, a salátává olvasott kötet nem tudom, meddig bírja még a gyűrődést. Zsebre teszem a könyvet, de ezzel Evan nem biztos, hogy jól jár. Most ugyanazzal az erővel az ő kezét szorítom. Megadóan tűri. Tőle szokatlan módon nem szól egy szót sem. Ő is izgul. Tekintete a színpadra szegeződik, szemhéja időnként idegesen rebben egyet-egyet.

Itt szorongunk Elmer amfiteátrumában, és valamennyien nagyon izgulunk. Mindenkinek van miért. A színpadon most száz izgatott gyerek toporog. Valamennyien a legutóbbi Elmer nap óta töltötték be tizenhatodik életévüket. Sorban a vízre helyezik szerencse-gömbjüket, aztán átsétálnak a keskeny, kis hídon, és visszaülnek a nézőtér első soraiba.

Ott van az Elmer főiskolára pályázó fiatalok közt Renátó, a fiam is. Őmiatta izgulok ennyire. Evant sem láttam még azóta ilyen izgatottnak, mióta tréfásan bevonta „vizeskancsó viselési engedélyemet”, és megkérte a kezem. Pedig Renátó nem is a saját gyermeke. Már a harmadik hónapban voltam, amikor összeházasodtunk. Akkoriban gyakran jártam a különböző, álarcos klubokba, és hát nekem nem volt beépített nano-műszerem, mint a szerenai nőknek. Fogalmam sincs, hogy ki is a gyermekem biológiai apja, de ez Evant egyáltalán nem zavarta. Fiam Evan apai családnevét viseli.

Közvetlenül előttünk Nil és Tereza ül. Mikor Renátó a vízre helyezi a gömbjét, felém fordulnak. Nem szólnak egy szót sem, de mosolyuk azt mondja; „Mi is izgulunk érte…” Bal vállamat Emma szorítja meg finoman, jelezve, hogy ő is szorít nekünk.

Emma mellé Eward ül le éppen. A színpadon már nincs dolga, idejött hát Emmához. Az elmúlt tizennyolc év bizony rajta is meglátszik… Még mindig nagyon vonzó férfi, de valahogy megkomolyodott. Nem csak az arca, hanem a viselkedése is komolyabb lett. Már nem hagyja magát elsodorni a rajongók által Emma mellől. És persze a mai előadáson már nem Elmert alakította, hanem a bölcs, öreg Arikot. Emma és Eward nem házasodott össze, még csak össze sem költöztek. Kapcsolatuk a mai napig is laza és kötetlen, de tartós. Emma belátta, hogy nem sajátíthatja ki a férfit, Eward pedig az idő előre haladtával egyre ragaszkodóbb lett.

– Még röpke húsz év, és talán össze is költözünk…– szokta mondani Emma.

Közvetlenül mögöttünk Bifi és Rodi szorongatták izgalmukban egymás kezét. Az ő lányuk is ott volt a száz kiválasztott közt. Bifi mellett ott ült Martha és Norína. Martha, mint egy riadt kismadár bújt oda Bifi vállához.

Norína egyenes háttal ült, arca kemény, mint egy kőszoboré, tekintete rezzenéstelen. Szemével úgy kíséri a kis gömbök útját, mintha irányítaná, óvná, vezetné őket… Haját már régóta nem viseli koronaként feltűzve, hosszú, fehér-szőke tincsei lágyan omlanak a vállára, mintegy ellentéteként szigorú, fegyelmezett arcának. Ellentmondásos, és titokzatos, mint mindig… Emlékszem, akkor viselte utoljára a királynői frizurát, amikor Nolent megkoronázta.

A nagy színpadi kivetítő most a folyón úszó gömböket mutatja. Most következik az idegtépő várakozás két nehéz órája. Körülbelül két óra, mire a kis gömbök elérik a palota kikötő-öblét, ahol majd Nolen kiemeli közülük a tíz szerencsést.

Evan, Nil és Rodi lementek a büféhez, hogy frissítőket hozzanak, én pedig újra előveszem a kis könyvecskét. A könyvet, amit már annyiszor olvastam… És nem csak én olvastam, hanem itt, a Szerenán szinte mindenki… és néhányan a Földön is…

Akikó sohasem tartotta magát írónak, eszébe sem jutott, hogy a feljegyzéseit közzétegye. Nolen győzte meg róla, hogy írását sokan szívesen elolvasnák. Nolennek a hosszú úton a Föld felé bőven volt ideje áttanulmányozni a földiek hazaküldött feljegyzéseit. Sok más értékes, és érdekes anyag közt rábukkant Akikó naplójára is. És ahogy olvasta, beleszeretett a naplóba is, és Akikóba is.

Engor, ahogy közeledtek a Földhöz, egyre komorabb lett. Talán megérezte, hogy mi lesz a sorsa, de túl büszke volt ahhoz, hogy visszaforduljon. Még a naprendszer határán megkérte Nolent, hogy vigyázzon Akikóra, ha ővele valami történik. Nolen végtelen zavarban volt, mert szerette volna, ha Engor küldetése sikeresen végződik, ha barátja a Földön megkapja a neki kijáró dicsőséget, és megbecsülést, és mindketten részt vehetnek a hivatalos kapcsolat létrehozásában. De legalább saját magának be kellett ismernie, hogy alig várja a visszatérést a Szerenára, ahol majd személyesen megismerheti Akikót.

Lelkiismeretesen követte Engor hajóját, és egészen az utolsó percig bízott benne, hogy minden simán, terv szerint fog menni. Még a Plútó pályájánál jártak, amikor mindkét hajóról egyidejűleg célba vették a földi Internet-hálózatot, és minden magukkal hozott anyagot feltettek rá. Azt hitték, mire landolnak, mindenki számára tiszta, és egyértelmű lesz a helyzet.

Hatalmasat tévedtek. Rádió-kapcsolatba léptek a földi hatóságokkal, és a megadott koordináták felé közeledtek, amikor Engor hajója váratlanul, és hirtelen eltűnt Nolen monitorjáról. Nolen hajója ebben a pillanatban automatikusan rejtőzködő üzemmódra váltott, és a Bermuda-bázis tengerfenék alatti fogadócsarnokában landolt.

Nolen tehetetlen dühében majdnem szétverte a monitort. Nem ő hibázott, mégis lelkiismeret-furdalása volt. A földiek döntöttek Engorék sorsáról, anélkül, hogy meghallgatták volna őket. Az ötszáz fős szerenai expedíció még egy teljes évig kereste Engort, és a hálóra kilőtt anyagot.

Amit találtak, az döbbenetes volt.

Engor hajójának a visszatérése szerepelt a hírekben, de meg sem említették azt a sokkal nagyobb hajót, ami követte. A hivatalos változat szerint Engor hajója a légkörbe való belépéskor megsérült, és megsemmisült. Csak egy memóriadoboz maradt meg az egész expedícióból. A memóriadoboz persze tartalmazta a PX rendszerben felfedezett három bolygó adatait, a kutatás anyagait. Indulhatott tehát a PX rendszer birtokbavétele. A Szerenáról semmilyen adat nem szerepelt a hivatalos közleményekben, még a puszta létezése sem.

Az Internetre rálőtt anyagok ugyan ott voltak a hálón, mindenki számára elérhetően… de hogyan…

A Szerenáról szóló feljegyzések, leírások egy UFO-ós újság anyagába keveredtek valahogy, mint megszállott UFO hívők képzelgései. Akikó naplója pedig egy sci-fi antológiában szerepelt, mint regény.

Nolenék egy év kitartó munkájával sem tudtak Engorék nyomára jutni. Még azt sem tudták kideríteni, hogy élnek-e valahol, vagy valóban elpusztították őket. Nem sikerült hivatalos kapcsolatba lépniük semmilyen hatósággal sem. Látszólag még csak komolyan sem vették őket, de többször is alig menekültek meg mindenféle merénylet-gyanús balesetekből. Ebből aztán arra a következtetésre jutottak, hogy a földi hatóságok nem hajlandóak tudomást venni róluk. Úgy gondolták, a helyzet nem érett meg a kapcsolatfelvételre, és haza indultak.

Nolent végtelenül bántotta, hogy minden felkészültsége és elszántsága ellenére kudarcot vallott. A kapcsolatot sem sikerült létrehozni, és barátait sem tudta megmenteni. Olyan falba ütközött, amire nem számított, amit nem ismert, az árulás, a hazugság, és a hallgatás falába.

A kutatás egy éve alatt összeszedtek ötezer-ötszáz olyan embert, akik olvasták Akikó regényét, és szívesen éltek volna a Szerenán. Nolen úgy gondolta, hogy az ő tudásukat, és tapasztalataikat majd jól tudja hasznosítani egy későbbi expedíció. Nekik még indulás előtt a Bermuda-bázison elmondták, hogy Akikó minden szava igaz, kivéve a két utolsó fejezetet. A két utolsó részt ugyanis nem ő írta, hanem azokat egy földi szerző biggyesztette hozzá, hogy az egészet kellőképpen komolytalanná tegye.

Az igazság az, hogy amikor a Zord-fennsíkról felemelkedtek, Akikó rosszul lett.

Megártott neki az izgalom, sokkolta saját hirtelen döntése, és a még ki nem derült, néhány napos terhessége miatt helytelenül kiszámított start-gyógyszer teljesen kiütötte. Alex azonnal felismerte az életveszélyt, és Engor azonnal visszaküldte egy mentőkapszulával egyenesen az aranykagyló-városi kórházba.

A kivetítőn most végre megjelenik a palota kikötő-öble. Most kezdenek a virágfüzéreken feltorlódni a szerencse-gömbök. Gyorsan elteszem a könyvet, megiszom a frissítőt, és minden figyelmemet a kivetítő felé fordítom. Az öböl partján, a kőtrónuson most Akikó foglal helyet a korábban már oda érkezett szépségkirálynők körében. Mosolya szomorú is, boldog is…

Boldog, mert ott van mellette szeretett társa, férje, Nolen, ott van egy terasszal feljebb az ifjú Engor herceg a két kicsivel, Marticával, és Noelítóval. De akármilyen boldog is most, a szomorúság halvány árnya sohasem tűnik el a szeméből.

Nolen kedvesen megérinti Akikó kezét, aztán elindul a márványlépcsőkön, belegázol a kis öböl vizébe, hogy kiválassza azt a tíz gömböt.

Újra Evan karját szorítom, és egy pillanatra úgy érzem, Norína felé kell fordítanom a fejem. Ránézek a mindig szigorú, kemény arcra, és legnagyobb meglepetésemre egy huncut mosolyt látok bujkálni a szája sarkában. De mire hinnék a szememnek, Norína már felemelkedik, és méltóságteljesen elvonul a kijárat felé.

Megmagyarázhatatlan nyugalom önti el a lelkem, és meg sem lepődöm, amikor Nolen felolvassa a neveket…

Előző oldal kosakati