Az őrház

Fantasy / Novellák (193 katt) Erdős Sándor
  2022.11.01.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/11 számában.

Ez a nyomorult eső már megint kibabrál velem. Teljesen átázott a zubbonyom, annak ellenére, hogy egy kotonkabát díszítette. Megjegyzésképpen szúrom be ide, hogy katonai berkekben így hívjuk az eső kivédésére kifejlesztett védelmi készségünket, az esőkabátot.

Hosszú út állt még előttem, amit az esetleges, és néha viharos ellenséges golyózápor is nehezített. Immár két és fél éve szolgáltam a fronton, mint futár, és talán a védangyalom volt, ki segített, hogy eddig sérülések nélkül úsztam meg ezt a keserves szolgálatot.

Kedves hadnagyunk megbízása, miszerint egy szerintem teljesen okafogyott parancs jusson el a harcoló alakulatokhoz, volt küldetésem tárgya. Nehéz terep volt, ahol át kellett jutnom célom elérése érdekében, ritkás facsoportok, és mocsaras síkságok nehezítették az utamat. Bakancsom szinte teljesen átázott, és a gondolataim egy meleg ital, és öl körül forogtak.

Nem az első eset volt, hogy ezt az utat bejártam, szinte csukott szemmel is megtaláltam volna a célom. Az eső függönye mögül előbukkanó, még sohasem látott viskó látványa ezért is döbbentett meg ennyire. Két nappal ezelőtt is jártam erre, de nyoma sem volt itt akkor az épületnek. Fából tákolt talán háromszor négy méteres kis kunyhószerűség volt ez, ami előtt egy furcsa alak állt. Levettem a gépfegyverem, csőre töltöttem, és óvatosan közelítettem felé, nem tudva, hogy ellenség-e, avagy jó barát. Közelebb érve jobban ki tudtam venni az alakot. Furcsa egyenruha volt rajta, még sohasem láttam hasonlót sem. Szuronyos ócska puskáját rám szegezve kiáltott.

– Állj, vagy lövök! – nézett rám szúrós szemmel hatalmas bajusza felett.
– Nyugalom barátom, nem vagyok ellenség, csak egy szerencsétlen futár, aki erre tévedt – mondtam neki, de a fegyveremet én sem engedtem le.
– Akkor jer közelebb! – intett felém és végre leeresztette a fegyverét.

Amint közelebb értem hozzá, azonnal láttam az arcára rajzolt mérhetetlen szenvedés nyomait. A ráncok szabdalta arc beesett volt, és a szemei lázban égtek. Beinvitált a kunyhóba, ahol egy durván ácsolt asztal mellett pár szék állt, valamint az egyik sarokban szénából és pár pokrócból készített fekhely volt. Hellyel kínált az egyik széken, amit köszönettel elfogadtam, mert már nagy utat tettem meg ebben a pocsék időben, és itt legalább az eső nem esett, bár tűz nem égett a helyiségben, így meleg nem volt.

Beszélgetésbe elegyedtünk, mint két katona, bár még mindig nem igazán tudtam, hogy kiféle lehet a fickó. Amit elmondott magáról, az megdöbbentett és teljesen érthetetlennek tűnt nekem.

Elbeszélése szerint ő az időben utazik, számára teljesen befolyásolhatatlanul, hol előre, hol hátra, viszont a térben nem, csak az időben. Az első nagy háború alatt szolgált, mint őrszem, ebben a viskóban. A dolga a front mögötti terület megfigyelése, de valami ok folytán néha előre utazik az időben ide. Amikor elmondtam neki, hogy azóta, mióta az első nagy háború véget ért már 30 év telt el, szomorúan nézett rám.

– Akkor nem változott semmi, még most is ölik egymást az emberek – mondta.
– Ez soha nem fog változni, azt hiszem – válaszoltam neki.

Még sok dologról beszélgettünk vagy fél órán keresztül, de a kötelességtudatom erősebb volt, mint a kíváncsiságom, ezért elbúcsúztam tőle.

– Várj! – kiáltott még utánam. – Nincs véletlenül valami enni, innivaló nálad? Mire az ellátmányt megkapnám, mindig előre jutok az időben. Már egy hete nem ettem és alig ittam valamit.

Megsajnáltam ezt a vélhetően megőrült embert, és visszalépve az asztalra tettem a nálam lévő kulacs vizet és azt a kis darab kenyeret, ami a zsebemben hentergett. Hálás, de szomorú szemmel nézett rám és elköszönt tőlem.

Elindultam teljesíteni a küldetésemet, és közben azon járt az agyam, hogy ez a szerencsétlen megőrült itt egyedül a posztján. Ugyan már, még hogy időutazó, gondoltam. Pár óra múlva ugyanazon az úton indultam vissza az osztagomhoz, de a kunyhót nem láttam sehol. Már azon voltam, hogy én vagyok őrült, megártott nekem a frontszolgálat.

Néhány hét múlva ismét el kellett juttatnom egy üzenetet a frontra, és ismét ugyanazon az útvonalon haladtam, mint legutóbb. Legnagyobb megdöbbenésemre, ugyanott, ahol a múltkor, újra megláttam a kis faházat. Most nem állt senki előtte, de az ajtaja tárva volt. Óvatosan közeledtem a kunyhó felé és a fegyverem csövével tártam szélesre az ajtószárnyat.

A furcsa ember az asztalra borulva feküdt, láthatóan halottan. Szinte már mumifikálódott a teste. Csonttá aszott kezeivel próbált megfogni egy kulacsot és egy összeszáradt darab kenyeret, de a kezei áthatoltak rajtuk, mintha belenőttek volna.

Előző oldal Erdős Sándor
Vélemények a műről (eddig 3 db)