Sohasem volt kert

Fantasy / Novellák (160 katt) Erdős Sándor
  2022.10.22.

Nem minden ember életében fordul elő, hogy olyan helyekre jut el, ahová mások sohasem. Ez megtörténhet úgy is, hogy a képzelet szárnyán repülünk sosem látott, varázslatokkal és titkokkal teli helyekre, és megtörténhet a valóság fizikai formájában is. Történetem különös egyvelege a két fajta utazásnak, és az olvasó tisztje eldönteni, mi is történt tulajdonképpen.

Ezen az őszön is, mint az elmúlt néhány év során, kipihenni vágytam az elmúlt időszak városi forgatagában nehéz munkával töltött hónapok fáradalmait. Egy kedves vidéki kisváros melletti panzió vendégeként töltöttem az időm nagy részét édes semmittevéssel. Nagy kirándulásokat tettem gondolataimba merülve a környező erdők avarszőnyeggel borított csendjében. Különös történetem egy álmos keddi reggelen kezdődik. Tétován botorkáltam céltalanul a magasra nőtt ősöreg fák között, mikor szemembe ötlött egy kis erdei tisztás közepén a pad. Fából ácsolt magányosan gubbasztó szomorú kis jószág volt az erdő mélyén, mellyel kirándulásaim közben még sohasem találkoztam.

Bámultam rá kíváncsian, és azon gondolkodtam, ki és milyen céllal építhette ide az erdő mélyére. Szinte csalogatott magához, hívogatón, hogy pihenjek meg rajta és osztozzak a magányában. Engedtem a hívó szónak és leültem a padra.

– Végre eljöttél! – hallottam meg ekkor egy női hangot.

Ijedten a hirtelen megszólítástól felpattantam és körbe néztem, de nem láttam senkit a közelben.

– Ki van itt? – kérdeztem meg a csendes erdőt, de választ nem kaptam.

Lerogytam a padra és arra gondoltam talán a sok pihenés ártott meg. Tenyerembe ejtett fejjel mosolyogtam saját buta gondolataimon. Mikor felemeltem a fejemet, egy ódivatú, kék színű, fodros szegélyű ruhába öltözött gyönyörű hölgyet láttam magam előtt, ahogy hívogatóan felém tárja a karjait. Felpattantam a padról, de abban a pillanatban a jelenés el is tűnt. Hirtelen szédülés fogott el és arra gondoltam talán valami rejtett nyavaja bujkálhat bennem, ezért visszaindultam a szállásomra, hogy megpróbáljam magam kicsit összeszedni. Az éjszakai alvás sem hozott számomra pihenést, mert minduntalan az erdőben átélt látomás kísértett.

Másnap hiába kerestem az erdei padot, nem találtam sehol, pedig bejártam a környék szinte összes erdőjét. Hasonlót sem találtam, nemhogy pont ugyanolyant. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy a jelenés valóságos, mert az egészségemmel semmi baj nem volt. Úgy döntöttem megkérdezek néhány helybéli lakost, hátha tudnak segíteni a pad hollétét illetően, de nem jártam sikerrel. Mindenki, akivel beszéltem csak annyit mondott, hogy nincs semmiféle pad sehol a környéken.

Pár nap elteltével a szerencse tündére meglepett. Újra ráleltem a padra egy sétám során és nagy örömmel siettem felé, hogy helyet foglaljak rajta. Ahogy ráültem, szinte azonnal megláttam a gyönyörű hölgyet kitárt karokkal. Mikor felálltam, hogy üdvözöljem ismét eltűnt a szemem elől. Hamar rájöttem, hogy csak akkor látom, ha a padon ülök, ezért ismét helyet foglaltam.

Szinte azonnal feltűnt a látomás és egy levegővétel múlva egy ifjú ember is előlépett a fák közül. Sietős léptekkel ment a hölgy felé, átölelte és szerelmes csókokkal borította ajkait. Teljesen lenyűgözött a látvány ezért csak késve vettem észre egy másik férfit, aki kivont karddal rohant a pár felé. Azonnal felpattantam, hogy a segítségükre siethessek, de ismét csak a kopár erdőt láttam. Mikor nem titkolt kíváncsisággal visszaültem a padra a két ifjú szerelmes vérbe fagyott teste hevert az avarban. Tudtam, éreztem, hogy ez nem a valóság, csak talán a kivetülése valami múltbeli eseménynek, amire semmi ráhatásom nem lehet, de így is a tehetetlen düh szaladt át rajtam. Semmi lehetőségem nem volt, hogy a segítségükre siethessek.

Visszatérve a kisvárosba, minden lehetséges helyen megpróbáltam újra kideríteni, hogy történt-e hasonló tragédia a környéken, de nem jutottam eredményre. Szomorúan ültem a városi könyvtárban, ahol a kutatásaimat végeztem, régi napilapokat böngészve, mikor egy idős hölgy szólított meg.

– Mi a gond fiatalember? Nem tűnik túl boldognak.
– Nincs is sok okom rá – válaszoltam.

Nagyon megnyerő idős hölgy volt, azonnal bizonyos szimpátiát éreztem az irányába. Ősz haját kontyban fogta össze a feje tetején és kék, jóindulatúan mosolygó szemével kíváncsian nézett rám. Furcsán ódivatú fodros szegélyű ibolyakék ruhát viselt, ami a szeme színét olyan lágy fényűvé varázsolta. Belevágtam a történetem elbeszélésébe, bízva abban, hogy hitelt ad szavaimnak, és talán még a segítségemre is tud lenni a rejtély megfejtésében.

– Tudja, ez egy különös pad – kezdte a mondandóját. – Nem mindenki találja meg, és főleg nem minden ember érdemes rá, hogy meglássa. A bánat és remény költözött bele. Réges-régen egy ifjú szerelmespárt találtak holtan az erdőben. A lány apja ellenezte a kapcsolatukat, ezért dühtől kábán kardja élére hányta az ifjú legényt, de olyan erős volt a dühe, hogy véletlenül saját egy szem lányát is a sírba küldte a döféssel. Mivel a környék egyik leggazdagabb ura volt a tettes, ezért egy nagyobb összeg befizetésével mentesült az egyéb büntetésektől. Viszont a legnagyobb büntetése a fájdalom volt, hisz egyetlen szeretett lánya halála száradt a lelkén. A mese szerint visszament az erdőbe és bánatában meghasadt a szíve, és egy göcsörtös tölgyfává vált a teste. Egy őszi viharos napon villám csapott a fába, és élettelen teste a földre dőlve az enyészeté kezdett lenni. A félig már elrothadt fa még ép részéből készített egy padot a megölt ifjú apja, hogy így kárhoztassa a gyilkost a tette színhelyén az örök emlékezésre. A pad megléte csak legenda és kevesek állítják, hogy látták. Aki látta, mind nagyon nagy szerencsével lett a jövendő életében megáldva, mert a fájdalomból elvitt egy keveset és ez a fizetség.
– Roppant érdekes történet – mondtam a hölgynek.
– No, de ez csak egy vénasszony locsogása – mondta és otthagyott a gondolataimba merülve.

Szóval, ha ez igaz, akkor a fájdalom csökken minden esetben, ha valaki találkozik ezzel a látomással. Most a megjövendölt szerencse nem annyira izgatott, mint az a lehetőség, hogy ilyen távol időben, és térben valamilyen módon segíteni tudhatnák azzal, ha a padot megtalálom és rátelepszem.

Szinte mániákusan kerestem ezt a titkos kis helyet, fáradságot nem kímélve, de a szerencse elkerült, mert nem tudtam újra meglelni. Eszembe jutott, hogy talán az ismeretlen kedves hölgy ebben a problémában is tudna talán nekem segíteni, ha megtalálom. Egyetlen kapaszkodóm a könyvtár lehet, hiszen ott találkoztam vele, talán ott dolgozik. Már kora reggel ott álltam a könyvtár ajtajában, várva a nyitás idejét. Kíváncsian néztek rám az érkező alkalmazottak, gondolom nem tudták mire vélni a korai látogatásomat, de mivel látásból már ismertek barátságosan köszöntöttek, és jelezték, hogy pár perc múlva bebocsájtást nyerek az épületbe.

Miután bejutottam nem is pazaroltam az időt, rögtön kérdezősködni kezdtem az ismeretlen hölgy felől. Meglehetősen pontos személyleírást adtam róla, de ennek ellenére sem tudott abban senki segíteni, hogy ki lehet ő.

Mélységesen elszomorodva hagytam el az épületet és lehajtott fejjel bandukoltam a macskaköveken, melyek lépteim alatt kopogva visszhangzottak a kihalt utcán. Mikor felemeltem a fejemet az út végén megláttam egy ismerősnek tűnő alakot, amint lefordul jobbra egy kis sikátorba. Ősz haját kontyba kötve viselte a feje tetején és ibolyakék színű ruhát viselt. Azonnal megismertem az idős hölgyet, akit annyira kerestem, ezért gyors léptekkel siettem utána. Mikor elértem a kis sikátor bejáratát sietősen haladtam tova rajta. Mekkora volt a csodálkozásom, amikor egy kis tér tárult elém, melynek közepén egy hatalmas tölgyfa terpeszkedett, lombja alatt egy valahogy ismerősnek tűnő paddal.

A pad mellett az ősz színeiben pompázó levelek feküdtek festői összevisszaságban, és a padon az annyira keresett hölgy üldögélt.

– Üdvözlöm fiatalember! – mondta mosolyogva. – Hát ismét találkozunk?
– Épp magát kerestem – mondtam megkönnyebbülve.
– Nofene! Egy fiatalember fut egy vénasszony után? – kacagott fel hangosan.
– Segítenie kell nekem! – kérleltem reménykedve.
– Ha tudok, segítek – mondta. –Üljön le ide mellém, és mondja el bátran, hogy miben tud egy ilyen öregasszony segíteni magának.

Leültem mellé a padra, és megosztottam vele a vágyamat, hogy újra megtalálhassam a padot az erdőben.

– Miért szeretné annyira megtalálni azt a padot? – kérdezte tőlem selymes színű szemével kutatva, fürkészve az arcomat.

Elmondtam neki, hogy amennyiben igaz az, hogy a fájdalom egy részét magammal vihetem onnan a szomorú múltú helyről, akkor ez lenne a szívem legnagyobb vágya.

– Nem a megjósolt szerencse miatt keresi? – kérdezte tőlem.
– Nem mondom, hogy ez nem jutott az eszembe, de egyáltalán nem motivál – válaszoltam.

A szemembe nézett, mintha a lelkemben olvasna, és egy halk sóhajjal lehelte:

– Legyen, hiszek magának.

Amit ezek után megtudtam tőle, az egyszerre töltött el félelemmel és megkönnyebbüléssel. Mint az elbeszéléséből kiderült, csak tiszta szívű és jó szándékú ember találhatja meg azt a titkos helyet, ahol a bánat tanyát vert. Mert az a bánat hona, titkos és titokzatos otthona, ahol ő az úr. Az erdő őrzi is, ahogy tudja, nehogy a rátaláló idegeneket magába szippantsa. A bánat erejének nehéz ellenállni, de akiről az erdő érzi, hogy erre képes, annak megengedi, hogy rátaláljon.

– Amennyiben maga rátalált, akkor tiszta a szíve – fejezte be a mondókáját az asszony.

Mélységesen megdöbbentett és meghatott a történet, amit most hallottam. Az egész világképemet megváltoztatta, másképp néztem a múltra és a jövőre is. Megköszöntem a felvilágosítást és egy kézcsókkal elbúcsúztam a titokzatos idős nőtől.

Azon az őszön még kétszer engedte az erdő, hogy megtaláljam a padot és lássam az ifjú párt, de mindig felálltam és távoztam erről a szomorú helyről, mielőtt a véres végkifejlet bekövetkezett volna. Azt a látványt már nehezen viseltem, de azzal a boldog tudattal mentem el, hogy kicsit magammal viszek a bánatból.

Egy évvel később visszatértem oda, és újabb pár alkalommal leltem meg ezt a sosem volt kertet, ahogy magamban elneveztem és minden alkalommal kissé fakóbb volt a látomás. Nem meséltem még senkinek el ezt a történetet. A nyájas olvasó az, aki először hallhat róla, így talán más is segíthet rajtam kívül a bánat erejét gyengíteni. Az egyre fakuló kép általam utolsónak látott egy részlete erősen beleégett a retinámba. Egy fodros szélű kék ruha a lányon. Pont olyan volt, amilyet az idős hölgy viselt.

Ha rátalálsz az őszi erdőben egy szomorú és magányos padra, ez a történet talán segít megérteni miért olyan titokzatos, és bánattal teli a látványa. Amennyiben a sosem volt kertet nem találod adok egy tanácsot. Sok egyéb eszköz van a kezünkben a bánat erejét gyengíteni. Az egyik a szeretet, hidd el szerencsét hoz a további életedben.

Előző oldal Erdős Sándor