Szív
Az angyal kiterítve feküdt az úton. A reggeli csúcsban nem vette észre senki; az autók áthajtottak rajta, emberek rohantak, lépkedtek szárnyain. Hogy hogyan került oda, már nem emlékezett ő se. Aztán arra járt az ördög. Meglátta az angyalt, és odament hozzá. – Mi történt? – kérdezte tőle. – Elfáradtam – felelte az angyal. – Nem tudok felkelni. – Tessék – szólt az ördög. – Neked adom a jégszívemet, ez majd segít. Csak arra kell vigyáznod, hogy nehogy elolvadjon. – ezzel előhúzott egy jégcsapot valamelyik zsebéből, és finoman betette az angyal keblébe. Köszönöm – mondta az angyal, miközben felállt és leporolta magát. – Tényleg sokkal jobb. – azzal elbúcsúztak, és mentek a dolgukra. Pár év múlva, egy áprilisi estén valaki váratlanul bekopogtatott az ördöghöz. Ajtót nyitott: az angyal állt előtte. – Eljöttem – szólt az angyal –, hogy visszaadjam a szívet, amit adtál. Nekem már nem kell. – egy pohár víz volt a kezében. – De hát elolvadt – mondta az ördög. – Így már én sem veszem hasznát. – Dehogynem – felelte az angyal. – Idd csak meg! – Az ördög elvette a poharat, belekortyolt. – Milyen édes! – szólalt meg csodálkozva. Az angyal csillogó szemmel ránézett, majd kézen fogta, és csak nevettek, csak nevettek, hosszú órákon, talán éveken át.
