Linktár

A varrt ember

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/10 számában.

A két lány bizonytalanul futott a sötét utcákon. A Holdat lassan vonuló felhők rejtették el és a villódzó utcalámpákon látszott, hogy nem bírják már sokáig. A néma csendet csak a magas sarkuk éles kopogása törte meg. A páros az aluljáró felé vette az irányt és esetlenül lerohantak a lépcsőkön.

Hiába voltak már a metró mozgólépcsőjénél, még mindig rettegve figyeltek hátrafelé.

– Leráztuk? – kérdezte az egyik, míg lefelé mentek és visszavették maszkjaikat.
– Azt hiszem – lihegte társa a választ, még párszor felpillantva a biztonság kedvéért. Az állomás teljesen kihalt volt, a neonok itt is bizonytalanul pislogtak. A hűvös szél körbe táncolta őket, reszketni kezdtek. Idegesen nézték az alagutat és várták a metrót, miközben újabb és újabb pillantásokat vetettek a lépcsőre. A falon elhelyezett visszaszámláló vérvörös fényeit figyelve az egyik lány szinte önmagát karmolta.
– Gyere… – könyörögte suttogva. A másik lány finoman megölelte, hogy megnyugtassa, bár ő maga is remegett még. Végül lassult a légzésük üteme és egyre ritkában néztek körbe.

Fémes hang sikoltott, a két lány ösztönösen ugrott szét. A kellemetlen zaj árvízként özönlött be a kihalt állomásra, a metró lámpái elvakították őket, a földön szétszór papírok armadája elborította őket a feltámadó szélben.

Zavartan néztek fel, de látták, hogy csak a járatuk érkezett meg. Nagy levegőt vettek és gyorsan berohantak a metró ajtaján, egymást fogva suhantak végig a szinte kihalt kocsin, el az egyetlen utas mellett.

A lányok magukon érezték az orvosjelmezben üldögélő férfi tekintetét, ahogy az a szemöldökét emelve mérte fel a két jelmezest, és élvezettel merült el a fenekük látványában. Ahogy elmentek mellette, undorodva nézték az arcán megjelenő kéjes mosolyt, és észrevették, hogy büszkén felállt a helyéről, és utánuk eredt.

Az ajtók visító hang kíséretében záródni kezdtek, ám egyet egy kéz fogott meg. A két lány rettegve pillantott fel és a férfi zavartan fordult hátra. Az ajtót egy ballonkabátos férfialak feszítette szét. A lányok megdermedve figyelték a görnyedt figurát, aki még így is jóval magasabb volt mindhármuknál.

A lányok félelme még a maszkokon keresztül is észrevehető volt, így új udvarlójuk megpróbált bátran megfordulni és elindult határozottan a feléjük tartó óriáshoz. Az ajtók bezáródtak és a metró elindult. A lendülettől a férfi kicsit elvesztette az egyensúlyát, de az újdonsült utas még így is zavartalanul haladt tovább. A lámpák lassan villogni kezdtek felette. Látták, hogy az orvosjelmezes egy kicsit elbizonytalanodott, de az visszapillantott rájuk, akik sóbálvánnyá váltak a félelemétől, ebből erőt merítve ismét a férfi elé állt.

A jelmezes páros aggódva figyelte, ahogy a férfi megpróbálta megszólítani a nagydarab alakot, de megakadt a szava, amikor meglátta az arcát. Mindenhol varrásokkal volt teli, mintha több tucat ember arcából rakták volna össze a képét. A legtöbb rész nem is illeszkedett egymáshoz, így sok helyen torzak lettek az arányok.

– Öreg… menő a jelmezed, de… – mondta bizonytalanul a férfi.
– Jó orr – hörögte a varrt ember. Az orvoskosztümösnek esélye sem volt megmozdulni, az alak fél kézzel megragadta a nyakát és a másikkal egyszerűen letépte az orrát az arcáról. A fájdalmas sikolyokat a metró fékjei nyomták el, ahogy a járat megérkezett a megállóba. A két lány azonnal kirohant, de még látták, ahogy az óriás végzett az áldozatával.

A felszínre felérve egy páremeletes házat vettek észre, aminek ajtói nyitva voltak és bentről jelmezes emberek sétáltak ki. A páros összenézett egy pillanatra, majd gyorsan bementek.

A házban a zene szinte minden hangot elnyomott, a tömegben mindenki jelmezben, kezében egy pohárral vagy üveggel sétálgatott. A lányokat nagy érdeklődéssel szólította meg több fiú is, de ők csak félrelökdöstek mindenkit, hogy felrohanhassanak a lépcsőn.

Az emeletre érkezve már hallották az első sikoltásokat. Gyorsan berohantak az első ajtón és bezárták. Egymást átkarolva, csukott szemmel hallgatták a kiáltásokat és reccsenő hangokat. A műanyag maszkok kényelmetlenül elcsúsztak, így ledobták őket a földre. A lámpák pislogni kezdtek a szobában, a lányok remegve figyelték az ajtót, egyre gyorsabban vették a levegőt és libabőrösök lettek, amikor hallották a lépcsőket nyikorogni. Az ajtó alatt beszűrődő fényben megjelent két árnyék és a kilincs kicsit elmozdult, ahogy valaki megfogta a másik oldalon. A fehérre festett fa repedezni kezdett a zár körül, ahogy megpróbálta kitépni.

– Nem ér… – nyögte ki az egyik lány sírva, de már későn, a varrt ember kiszaggatta a zárat és enyhe lökéssel kinyitotta az ajtót. A hatalmas alakot vér és új varrások borították, arcán mégsem látszott semmiféle érzelem. Hatalmas árnyékát a fiatalokra borították a villódzó lámpák.
– Hagyj minket békén! – üvöltötte teli torokból a másik lány.
– Elég volt a játékból, lányok – szólt mély, búgó hangon a férfi. – Ezzel csak hosszabb időre lesztek szobafogságban. Most pedig gyertek!

A két lány megadóan állt fel, bátortalanul nyújtva a férfi felé varrásokkal borított kezüket, mozaikszerű arcukon könnyek peregtek.

– Igen, apa.

Eredetileg publikálva: 2011. X. 31.
Az első halloweenre készült novella és a Varrt Ember első megjelenése!