Linktár

Túl sokat tudsz

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/6 számában.

Jonathan Jackson, történelem professzor hosszasan vakarta gyér szakállát portlandi lakásában. Bizalmatlanul méregette az öreg indiántól furcsa módon kapott írást:

Fehér Holló unokájával, Kicsi Varjúval a rezervátumba hazafelé tartott. Hirtelen egy fekete medve tévedt eléjük az erdei úton. Kicsi Varjú félrerántotta a kormányt, és furgonjuk az útszéli fának csapódott. A teherautóban lévő kanna felborult, az öreg pipájából kiesett parázs belobbantotta a szétfolyt gázolajat. Jackson éppen a közelben tanulmányozta a sziklarajzokat, mikor felfigyelt a balesetre. Az autó már lángolt, mire a férfi odaért. Fehér Hollót biztonságos távolságra vonszolta, majd gondolkodás nélkül visszament a kamaszért. Kicsi Varjú a kormányra dőlve eszméletlenül feküdt. Jonathannak nem kis erőfeszítésébe került, hogy kirángassa a furgonból, szerencsére nem volt bekötve.

Pár nappal később a professzor ismét a sziklarajzokat vizsgálta ugyanott. Váratlanul megjelent egy csapat hosszú hajú vadász, élükön Fehér Hollóval.

– Megmentetted az életünket, cserébe értékes ajándékot hoztam. A Nagy Szellemek azt mondták, örülnél neki.

Az öreg átadta neki a tekercset, majd szó nélkül távozott. Jackson meglepetésében még köszönni is elfelejtett.


Jonathan kissé szkeptikusan állt neki a tekercs megfejtéséhez, ugyanis egy cseroki nyelven írt vers bontakozott ki a szeme előtt. Ám ahogy egyre előrébb haladt a fordítással, úgy érezte, valami „nagyba botlott”. A leírt dalban Vörös Sólyom arról regélt, hogy a Nagy Szellemek rábízták az emberiség titkát, méghozzá egy olyan másik földrészen élő nép nyelvén, akire senki sem gondol. A szöveg utolsó versszaka valóban teljesen különbözött a cserokitól. A professzor beszkennelte az ismeretlen jeleket, majd elindította az íráselemző szoftvert. Nem kellett sokáig várnia, az eredmény hamar megjelent a monitoron: magyar rovásírás. A férfi rákattintott a fordítóra, és végre érthetővé vált az utolsó versszak:

„A nagy lapos tótól délre fekvő hegyek
legmagasabban fekvő tetejét keresd.
Ha megleled a Turul barlangját,
megtudod az emberiség titkát.”

Másnap reggel Jackson első útja az egyetemre, a legjobb barátjához és kollégájához, Denzel Kimonthoz vezetett. Denzel hangosan hümmögve olvasta az írást és végül a megfejtést.

– Szerinted, mennyire vegyük komolyan ezt a papírost? – kérdezte még mindig egy kicsit kételkedve Jonathan.
– Ez itt nem akármi! Vajon miért foglalkozna egy indián a magyar rovásírással? – válaszolt izgatottan Kimont.
– Csakhogy ez a tekercs nem lehet idősebb 1809-nél, ugyanis a cseroki szótagírást akkor dolgozta ki Sequyah, ezt te is tudod.
– A magyar rovásírás viszont több ezer éves. Mindenesetre egy C-14-es karbon vizsgálat nem ártana. Máris intézkedem.


A karbon vizsgálat kimutatta, hogy a tekercs nagyrészt az 1820-as évekből való papír, de a vége a Kr. utáni 40-ből származik. A tudósok csodálkoztak, hogyan lehetséges két különböző korú papírt úgy összedolgozni, hogy ne legyen nyoma, ám a válaszra nem jöttek rá.

Jackson és Kimont viszont másra akart rájönni, méghozzá arra, van-e alapja a versnek.

– A nagy lapos tó hol lehet? – kérdezte Jonathan. – Ha megtaláljuk, onnan már könnyebb lesz ráakadni a hegyekre, meg a barlangra.
– Azt írja Vörös Sólyom, hogy olyan népnél van, akire senki sem gondol. Miért magyar rovásírással írták a dal végét, ha nem azért, mert a titok nyitját Magyarországon találjuk? Te gondolnál a magyarokra? Na, ugye.
– Rögtön keresek az interneten egy domborzati térképet… Aha, itt is van. Nézd! A nagy lapos tó a Balaton. Viszonylag sekélynek számít.
– És a délre fekvő hegység pedig… a Mecsek. A legmagasabb pontja… a Zengő.
– Azt hiszem, itt az ideje meglátogatni Magyarországot.
– Sajnos, én nem érek rá, az Oxfordra kell mennem előadást tartani. A hallgatóknak két kreditet ér, ha végigszenvedik az agymenésem – vigyorgott Denzel. – Majd utánad megyek.
– Így lemaradsz a kalandról.
– Remélem, a lényegre azért odaérek. Később hívlak.

***

Két nappal később Jonathan Jackson professzor a Mecsek erdeit járta. Tetszett neki a csend, a nyugalom, bár néha fennhangon bosszankodott a sok eldobott szemét láttán, mégis az erdő flórája és faunája páratlan élményben részesítette. Megfogadta, később visszatér a várromokat tanulmányozni, és nem utolsósorban kíváncsi volt Pécs – amit ő inkább a római nevén, Sopianaenak hívott – múzeumaira, templomaira is.

Jacksont különös képességgel áldotta meg a Sors: bárhol járt is a világban, mindenhol célba talált kísérő nélkül. Sosem tévedt el, jól tájékozódott, vagy éppen kérdezett, ha szükségesnek ítélte. Ez kivételesen kollégáját, Denzel Kimontot is jellemezte.

A Zengő hamar a professzor látóterébe került. A csúcsra vezető turistaútvonal jelét könnyedén meglelte az angol nyelvű térképen, így nem akadt más dolga, mint követni azt. A csúcson megnézte a várat, és a látvány néhány percre elfeledtette vele, hogy tulajdonképpen miért érkezett. Mikor kigyönyörködte magát, elindult megkeresni a Turul barlangját. Csak akadt egy aprócska bökkenő: a turistatérkép egy barlangot sem jelzett a közelben. Elővette laptopját, és a neten kutatott a lehetséges üregek után, de sikertelenül. Visszatette a számítógépet a hátizsákjába, újból elővette a térképet.

„Ha találok forrást, akkor talán azon a környéken lehet a barlang, nem messze onnan, ahol a víz feltör. Nocsak, itt is van! A Gizella-forrás.”

Jonathan úgy döntött, letér a kijelölt turistaútról, és leereszkedik a Bodzás-völgybe a forráshoz. Mikor leért, megmosta az arcát, majd nagyokat kortyolt a hűs patakból. Közel s távol egyetlen embert sem látott.

– Vörös Sólyom, segíthetnél egy kicsit – motyogta kissé szórakozottan.

Váratlanul kopogásra lett figyelmes. Egy fekete harkályt pillantott meg. A férfi elővette a digitális fényképezőgépét, hogy megörökítse a ritka madarat, ám huss, a kopogtató átrebbent a következő fára.

– No, várj csak, kis komám, nem úszod meg ilyen könnyen! – mosolygott a professzor.

Mindenáron lencsevégre akarta kapni a harkályt, de az nem adta meg magát. Fáról-fára szállt, kopogtatott itt-ott, látványosan illegette magát, végül leszállt egy öt méter magas, kúszónövényekkel sűrűn benőtt sziklafal tetejére.

– Most meg vagy! – A fénykép tökéletesre sikerült.

Jonathan hideg fuvallatot érzett. Közelebb lépett a falhoz, szétráncigálta az indákat, és megpillantotta a rajzot. Újra elővette a laptopot, kikereste a turulos képeket az archívumból. Egyezett.

A professzor karnyújtásnyira került a megoldástól. Sietve széthúzta a növényeket: egy szűk hasadékot talált, le kellett vennie a hátizsákját, hogy beférjen. Tízméternyi oldalazás után, kitágult a barlang. Jackson görcsösen fogta zseblámpáját. Lassan körbepásztázott a falakon. Különleges barlangrajzokra számított, ám a falak olyan kopárak voltak, mint a sivatag. Kissé csalódottan folytatta az útját, amikor egy újabb Turul tűnt fel a fényben. A professzor elővette a fényképezőjét, lefényképezte. Odalépett, ujjaival megérintette a rajzot. Az megmozdult, lassan körbefordult, majd leesett. Mögötte kicsi üreg tárult fel. Mélyen bent a falban egy henger feküdt. Be kellett nyúlni érte.

A férfinak eszébe jutott a sok kalandfilm, meg hogy mi minden lehet az üregben, kezdve a pókoktól a mérges kígyókig. Jonathan szíve szaporán vert, jobb kezét lassan beeresztette, közben pedig elfogta az undor, vagy éppen kirázta a hideg, ha a nyirkos falakhoz ért. Megfogta a hengert, s óvatosan kihúzta. Szerencsére a keze épségben maradt, nem történt vele semmi, leszámítva azt a néhány hatalmas, nyálkás meztelen csigát, amik korcsolyapályának nézték a karját. A férfi undorodva lerázta az állatokat.

Mikor kissé megnyugodott, a lámpa fényénél jobban szemügyre vette a kincset.

Leheletkönnyű fémötvözetből készült, a felülete tele volt rovásírással. Jonathan letette a földre, hogy képet készítsen róla. A henger hirtelen szétnyílt, és kiegyenesedett, mint egy papírlap. A férfi több fotót készített róla, majd finoman megfordította. A belső felén is jeleket talált. Amint végzett, laptopjával kioldalazott a szabadba. Rákötötte a fényképezőgépet, feltöltötte a képeket, s bár a jel igen gyenge volt, csatlakozott a netre. A képeket elküldte a portlandi egyetemre. Aztán támadt egy ötlete. Elküldte őket az itteni ismerősének is, arra az esetre, ha útközben történne valami a laptoppal.

Jackson egyszer csak léptekre lett figyelmes. Denzel Kimont bukkant elő a fák közül.

– Helló Jonathan!
– Denzel! Hogyan akadtál rám?
– Megmutattam a fényképedet néhány kirándulónak. Mondták, hogy láttak itt a völgyben egy hozzád hasonló pasast, aki madarat üldözött. Rád ismertem – húzta szélesre a száját Kimont. – Mit találtál?
– Öregem, ettől padlót fogsz! Most kezdtem el fordítatni a szöveget. Hihetetlen… Mondatonként haladok… Ez minden képzeletet felülmúl… Az emberiség nem a Földről származik, hanem egy másik bolygóról a naprendszerünkben. Az idegenek csatájának kellős közepébe csöppentünk bele, amikor beléptek a galaxisunkba. A vége az lett, hogy felrobbantották a szülőbolygónkat. De előtte párezer embert sikerült átköltöztetniük ide a Földre.
– A Mars és a Jupiter közötti aszteroidamező. Több világegyetem-kutató feltételezi, hogy ott egy bolygónak kellett lennie. Valószínűleg annak a darabjaiból lett a kisbolygó-gyűrű.
– Az idegenek távozása után néhány kinevezett vezető felismerte, ha a meglévő és az idegenektől kapott tudást eltitkolják, akkor uralkodhatnak a többiek felett. Megépítették az ókori épületeket, hogy úgy tűnjön, mintha a Földről származnánk. És ott folytatták a történelmet, ahol a szülőbolygón abbamaradt. Próbálták elfeledtetni az emberekkel a származásunkat. Az írás megemlít egy csodatévőt, akinek szörnyű halált kellett halnia, és nem azért, amit később leírtak, hanem, mert el akarta mondani az igazat. Aztán, mikor látták, hogy még mindig sokan emlékeznek a múltra, el kezdték üldözni ezeket az embereket is, majd igyekeztek az összes korszakalkotó találmányt eltűntetni, míg végül minden a feledés homályába veszett.
– A sötét középkor…
– Ez még nem minden. A vezetők észrevették, hogyha valaki megvizsgálja a csillagok állását, rájöhet, nem stimmel az ókori írásokban leírtakéval, ezért kiszámították, hogy a szülőbolygón hány év elteltével láthatnának ugyanazt a csillagállást, mint itt, és egyszerűen pár száz évet elcsaltak a naptárból!
– Jonathan, a barlangban van az a fémlap, amin a szöveget találtad?
– Igen. Ne haragudj! Hát persze, hogy kíváncsi vagy rá. Fantasztikus! Gyere, megmutatom!
Bent a barlangban a fémlap még mindig a földön feküdt. Kimont ámulattal nézte, s amint felemelte, újból hengerré változott.
– Denzel, ezzel a felfedezéssel megváltozhat az egész történelmünk!
– Pontosan ezért lesz a legjobb, ha a vatikáni levéltárba kerül.
– Miről beszélsz? Mégis, mit jelentsen ez?!
– Mondjuk úgy, ha ezek az információk napvilágra kerülnének, sértenék bizonyos nagy befolyással bíró emberek érdekeit. Kímélj meg az „azt hittem, a barátom vagy” dumától! Sajnálom Jonathan, túl sokat tudsz!

Denzel Kimont elővette a hangtompítós revolverét, és hidegvérrel homlokon lőtte a megrémült professzort. A laptoppal és a hengerrel együtt kioldalazott a barlangból. A fémhengert gondosan becsomagolta, majd kutakodni kezdett Jackson számítógépében, közben a mobiljáért nyúlt.

– Halló! Én vagyok. Van egy kis probléma. A képeket nemcsak a portlandi egyetemre küldte el, hanem egy ismeretlen személynek is… Meg tudjátok találni? Rendben, akkor majd őt is elintézem… Az e-mail cím: czovekandrea@gmail.com.