Szerena-szisztéma (Akikó naplója) 37-38. fejezet

A jövő útjai / Novellák (94 katt) kosakati
  2022.09.17.

037.

A horizonton váratlanul egy füstgomolyag tűnt fel.

– Mi lehet ez? – kérdeztem – A füsthöz tűz is tartozik… Tűz a Szerenán, vagy káprázik a szemem?
– A Dian vulkánhoz közeledünk – adta meg a választ kérdésemre a gömb.

Ahogy közelebb értem a füstgomolyaghoz, lassan kibontakoztak a szigetek körvonalai. Merészen égbenyúló vad sziklaszirtek közt füstgomolyok keveredtek a felszálló pára pamataival. Komor, sötét színorgia… Sötétszürke, majdnem fekete sziklák, füst és pára a szürke ezer árnyalatában… csak a kráter fölött gomolygó füstöt festette narancsos barnára a katlanban fortyogó láva. Nagy magasságban a szigetek fölé repültem, hogy áttekinthessem az egészet. A szigeteken több krátert is felfedeztem, de csak az egyik, a legnagyobb volt aktív.

– Ez lehet a Dian… – gondoltam.

Bámultam a magasból a színek és a formák kavalkádját, a természet e minden művészi képzeletet felülmúló csodáját. Lejjebb ereszkedtem, hogy jobban ki tudjam venni a részleteket. Minél lejjebb ereszkedtem, annál fantasztikusabb volt a látvány. Dianra gondoltam, az elkeseredett királylányra, aki belehalt abba, hogy nem kaphatta meg azt, amire vágyott.

– Én sem kaphatom meg azt, amire vágyom… – futott át az agyamon – Talán nem is véletlenül jöttem ide… pont ide…

Vonzott a mélység, a tűz, a végleges megoldás… Egyre közelebb és közelebb ereszkedtem a katlanhoz. Gömböm körül füstgomolyok emelkedtek az ég felé. Járművem falát a láva narancsos fénybe vonta.

– Nem kellene eldöntenem, hogy megyek, vagy maradok… hogy elfogadom-e az új életet, az új hazát, vagy makacsul ragaszkodom a régihez… Nem kéne eldöntenem, hogy Engorral tartok az életveszély, a kilátástalan harc, a hiábavaló küzdelem, a reménytelen vállalkozás útján, vagy útjára engedem őt, és szép kényelmesen gyászolgatom itt, ebben a paradicsomban, Evan védőszárnyai alatt… Nem kellene eldöntenem semmit… semmit…

Vonzott a tűzörvény. Fokoztam az ereszkedés sebességét, le akartam érni a pokolba, még mielőtt meggondolom magam…

Aztán végül nem rajtam múlott, hogy nem értem el a poklot. Gömböm műszerfala már régóta villogott, piros betűs feliratokkal figyelmeztetett, hogy tiltott zóna felé közeledek, de én egyszerűen nem vettem figyelembe.

– Elérte a tiltott zóna határát – mondta a gép. – Biztonsági okokból átveszem az irányítást.

A láva csak pár száz méternyire fortyogott alattam. Hívott, csábított… Karnyújtásnyira volt a megoldás… a gömb pedig emelkedni kezdett velem. Megpróbáltam kinyitni a gömböt, de a vezérlőmű nem teljesítette a parancsot. Ablaknyitást kértem, de ez sem sikerült. Teljesen kétségbeestem. Forrt bennem a düh a kudarc miatt.

– Nem akarok harcolni! Nem akarok gyászolni! – kiabáltam magamon kívül, és ököllel vertem a műszerfalat.

A kiabálástól kicsit lenyugodtam, és gondolkodni próbáltam. Megvártam, amíg a gömb a rendszer által biztonságosnak ítélt magasságba emelkedik, és visszavettem a kézi irányítást. Lassan körözve ereszkedni kezdtem a vulkán körül. Időnként közelebb mentem, hogy felmérjem a gömb figyelmeztető jelzései alapján a tiltott zóna határait.

A tiltott zóna henger alakú volt, közepén a vulkánnal. A henger magasságát már az előbb megtapasztaltam; a kráter peremétől háromszáz méter, a tenger szintjétől pedig ezerötszáz méter. Elvileg megközelíthetetlen. De volt még egy ötletem.

Távolodni kezdtem a vulkántól, tovább, déli irányba, és utazó magasságba emelkedtem. Automatára kapcsoltam, és bediktáltam a magnóliai szálloda címét. Maximális sebességet kértem, és mielőtt még bekötött volna a gép, hirtelen kézi vezérlésre váltottam. Aztán még mielőtt a gömb elvesztette volna a sebességét, célba vettem a vulkánt, és becsuktam a szemem.

– Lesz, ami lesz… – sóhajtottam.

A drámai jelenet tragikomédiába fulladt. Nagy sebességgel vágódtam neki a tiltott zóna határának, ami nem csak a gömbbe beprogramozott, képzeletbeli határ volt. Kőkemény erőtér védte a vulkán légterét. Gumilabdaként pattantam vissza róla. Az ütközéstől kiestem az ülésből, a vezérlőmű, és a mob-komom is piros villogásba, éles vijjogásba kezdett. Az erőtér gömbömet az óceán mélyére taszította. A gömb emelkedni próbált, de a lendület még lefelé vitte. Recsegett, ropogott körülöttem minden. A víz nyomása össze akarta roppantani a gömböt. Aztán győzött a biztonsági rendszer, és pár perc múlva már a felszínen bukdácsoltam.

Az előbb még a pokolba vágytam, de most őszintén örültem a kék ég látványának. Azt még láttam, hogy szürkés, átlátszatlan gömbök köröznek fölöttem, de aztán elsötétült minden…

Fehér falak közt ébredtem. Az elfüggönyözött ablak felől tompa fény szűrődött a homályba…Homályos volt minden, nem tudtam kivenni a körülöttem lévő dolgok körvonalait. De nem is érdekelt. Becsuktam a szemem, és úgy döntöttem, alszom egyet.

038.

Másnap reggel, miután felébresztettek a pihentető altatásból, és megnézettek velem egy relax-filmet, felhívták a figyelmemet a mob-komomra érkezett üzenetekre.

– Most már elég jól vagy ahhoz, hogy megnézd, milyen üzenetek érkeztek, amíg aludtál – mondta az orvos.

Ahogy ránéztem a komomra, rájöttem, hogy nem „másnap” van, hanem már „harmadnap”.

– Hát, jó nagyot aludtam… – gondoltam. – De lehet, hogy rám is fért… De akkor… akkor holnap már a nagy ünnep napja van! Indulnom kell Aranykagyló-városba.

Az első üzenet Engortól jött.

– „Miért nem veszed fel? Talán zuhanyozol? Na, mindegy… Mondom gyorsan a lényeget, mert sietnem kell. Úgy volt, hogy este Magnóliában találkozunk, de nem tudok jönni. Vészjelzés jött az űrhajóról. Azonnal oda kell mennem. Evan küldött egy katonai… vagyis katasztrófa csoportos gépet. Máris indulok. Majd hívlak.”

A következő Tereza volt.

– „Bocsi, ha rosszkor zavarlak, de tegnap láttam egy gyönyörű, bordó ruhát az egyik áruházban. Ha esetleg nem tetszik a homok-sárga, megadom az üzlet címét, és a ruha modellszámát. A hálón még időben megrendelheted.”

Aztán Dalma röviden.
– „Hol a fenében vagy? Hívjál vissza!”

Aztán Dalma még néhányszor.
– „Miért nem hívsz már vissza?”

Aztán Emma keresett.
– „Ma reggel nem láttad a képeimet… már megint nem tudod, mit hagytál ki. Fotó-szafarin voltunk a Déli kontinensen. Elképesztő állatokat láttunk. Hívjál vissza!”

Aztán megint Engor.
– „Még mindig zuhanyozol? Vagy már megint? Miért nem hívtál? A vészjelzés csak vaklárma volt. Nem történt semmilyen támadás, vagy egyéb katasztrófa… Képzeld, ez a hülye Nil betört az űrhajóba, hogy hozzájusson a nyavalyás cigaretta készletéhez… Napok óta nyaggatott, hogy menjünk érte, de nem értem rá. Hihetetlen, hogy ennyire nem bírja ki cigi nélkül. Mikor a vészriadó miatt kérdőre vontam, azzal védekezett, hogy ő csak egy egyszerű, mezei biológus, és nem ért a riasztórendszerhez. De akkor minek nyúl hozzá a marhája? Mindenesetre két napra bezártam a hajóba. Majd az ünnep reggelén, mikor úgyis tanácskozást tartunk a fedélzeten, kiengedem. Fejezd már abba a zuhanyozást, és hívjál vissza!”

Az üzenetekből arra következtettem, hogy senki sem tudja, mi történt, és hol vagyok… talán jobb is. Azt hiszem, nem fogok eldicsekedni vele… Aztán eszembe jutott, hogy én magam sem tudom, hogy hol is vagyok…

Az orvostól tudtam meg, hogy Therma kórházában vagyok, és a katasztrófa-csoport gépei hoztak be a Dian vulkán körzetéből, enyhe agyrázkódással, kisebb zúzódásokkal, és magyarázat nélkül.

Csodálkoztam, hogy Evan nem keresett…Vészhelyzetben voltam, a hajamban lévő nanóknak jelezniük kellett… Aztán arra gondoltam, hogy Evan küldhette azokat a furcsa, szürkés átlátszatlan gömböket. El kell ismerjem, ezek azért hasznosabbak voltak, mint egy aggódó üzenet…kérdezősködés, esetleg felelősségre vonás.

– Ekkora hülyeségre, amit csináltam, lehet, hogy nem is talált szavakat, ezért inkább csak cselekedett… – gondoltam.

Volt még egy üzenet a komomon, a közlekedési hatóság helyi képviselőjétől.

– „Mielőtt elhagyná Thermát, kérem jelentkezzen a kórház gömbállomásán, hogy megtárgyalhassuk a közbiztonsági szabálysértési ügyét.”

Adele, az asszisztens, akitől ébredéskor megkaptam a komomat, készségesen segített.

– Először is valami ruhát kellene rendelned a hálóról. De thermai üzletből rendelj, mert különben sokára kapod meg – mondta. – Ebben a fehér, kórházi szerelésben mégsem mászkálhatsz, a ruha, ami rajtad volt, az pedig tönkrement.

A pórul járt ruhadarab ott lógott egy szék támláján. Mikor kiestem az ülésből, több helyen is elszakadt, és a vállánál vérfoltos lett. A vállamon valóban volt egy kis tapasz, valami kisebb sérülés lehetett alatta. Most döbbentem csak rá, hogy az öltözék, amit tegnap viseltem, sötét, olajzöld volt… mint Diané azon a reggelen… igaz, ez egy rövidnadrág volt, és egy könnyű, kis selyemblúz, de olajzöld… Kísérteties…

– Nem véletlenül van olyan gondosan lezárva a Dian vulkán légtere – mosolygott Adele. – Nem te vagy az első Dian óta… De azért akik eddig hozzád hasonló módon kerültek ide, ennyire nem verték szét a gömbjüket.
– Tudod, amikor az embernek minden mindegy, akkor nem nézi, hogy mekkora kárt csinál, hogy mit hagy maga után…– mondtam.
– A Közlekedési hatóságnál azért ezt inkább ne hangoztasd! – tanácsolta.
– Szerény leszek, és bűnbánó… – somolyogtam. – Merre kell menni a gömbállomásra? Szeretnék mielőbb túl lenni a tárgyaláson. Holnap reggelre a Zord fennsíkon kell lennem.
– Megkérdezzük, mikor fogad a békebíró – mondta Adele, és odalépett a fali komhoz. – Gyere, érintsd ide a mob-komod, hogy ne kelljen annyit magyarázni, hanem rögtön tudják, hogy milyen ügyről van szó.

Nem egészen értettem, de Adele kedvesen elmagyarázta.

– Mint tudod, a fali komok csak úgy működnek, ha egy személyes mob-kommal aktiválják. A fali komoknak nincs saját hívószámuk, azok csak üres gépek, jó nagy képernyővel és memóriával. A mob-komod száma az az egyetlenegy szám, ami egész életedben elkísér, amit nem lehet megváltoztatni. Ez a számlád száma is, és ez az adatot nem tartalmazó, véletlenszerűen kiválasztott, tizenkét jegyű számsor azonosítja a személyedet mindig, mindenhol. Ha én kérdezősködnék a bírónál, úgyis az lenne az első kérdése, hogy neked, az érintettnek mi a kom-számod. A számod szerepel az ügyiratban, amit neki el kell intéznie.

Legnagyobb kétségbeesésemre a bíró csak délben tudott fogadni. Nem is személyesen vele beszéltünk, hanem üzenetrögzítője adta ezt az időpontot.

– Most mi az eget csináljak délig? – kérdeztem tanácstalanul.
– Azt a pár órát Thermában eltölteni igazán nem nehéz – mondta Adele. – Nekem egy óra múlva lejár a műszakom. Addig rendelhetünk neked valami rendes ruhát, és fel tudsz öltözni. Aztán hívunk egy gömböt, és megmutatom neked Thermát. Van itt annyi látnivaló, hogy hamarabb eljön a dél, mint gondolnád.

Mivel nem volt jobb ötletem, elfogadtam Adele ajánlatát. Kiválasztottam a hálóról egy szolid, de csinos, egyszerű ruhát. Úgy gondoltam, ez jó lesz a tárgyalásra. Legalább az öltözékem ne rontson a helyzeten, ha már annyira összetörtem azt a gömböt. Tudom, hogy a szerenaiak mennyire utálják a pazarlást, a pusztítást… nem sok jóra számítottam. Öltözködés közben elsoroltam Adelének, hogy nálunk, a Földön hányféle sorszáma, és azonosítószáma van egy átlagos embernek.

– Személyi szám, személyi igazolványszám, adó azonosító jel, adószám, jogosítványszám, bankszámlaszámok, a hozzájuk tartozó PIN kódok, bankkártya számok, a hozzájuk tartozó PIN kódok, klubtagsági könyv száma, egészségügyi azonosító szám, egészségbiztosítási azonosító szám, biztosítási kötvények sorszámai, útlevél szám, metróbérlet sorszáma, buszbérlet sorszáma, oklevél száma, bizonyítványok sorszámai, e-mail cím, telefonszámok, mobiltelefon számok, autó rendszáma, forgalmi engedély száma, mindenféle engedélyek sorszámai, űrhajós igazolvány száma, kamara tagsági igazolvány száma, mindenféle személyes belépési kódok…
– Elég, elég, elég! – emelte az égnek a karjait Adele. – Nem csoda, hogy a Földön akkora káosz van! Gyere, inkább menjünk várost nézni!
– Therma voltaképpen nem is igazi város, hanem csak egy nagyra nőtt üdülőtelep – mondta Adele, mikor felemelkedtünk a kórház tetőteraszáról.

Most végre láthattam, hogy hová is keveredtem őrült száguldásom végén. Tettünk néhány nézelődős kört a zord szépségű táj fölött. Az óceán partján meredek sziklák, szeszélyes, fjord szerű öblök, gyér növényzettel borított, feljebb kopár, egyre magasabb hegyek. A rideg tájon, mint szétszórt gyöngyszemek csillogtak a napfényben Therma kupolái. Itt nem voltak felszíni építmények, a kórháznak is csak a tetőterasza, a gömbállomásnak is csak a kilépő kapuja látszott. Az egész a Zord fennsík bányász mélyvárosaira emlékeztetett, csak itt nagyobb területen gurultak szét a gyöngyök.

Adele lelkesen ecsetelte nekem Therma szépségeit, de nem tudtam zavartalanul figyelni rá, mert egyfolytában azon járt az eszem, hogy hogyan jutok vissza Aranykagyló városba, innen a világ végéről. A kedves, bőbeszédű Adelétől végül is mindent megtudtam, azt is amire kíváncsi voltam, és azt is, amire most nem annyira.

Miután türelmesen végighallgattam Therma rövid történetét, Adele végre azt is elmondta, hogy hogyan juthatok vissza a fővárosba. Therma kivételes hely volt több szempontból is. Az egyetlen település a Szerenán, ami sem nem város, sem nem a többihez hasonló, apró üdülőtelep.

Itt, az óceán partján nem épültek városok. Senki nem akart ezen a zord tájon lakni. Bányászkolóniák is inkább a hegység túlsó, északi oldalán voltak. Itt, az óceánnál majdnem mindig vad, hideg viharok tomboltak.

Therma eredetileg csak egy hárommedencés termálfürdő volt, a hozzátartozó két hotellel, közös kupola alatt. Kellemes, gyógyító vize miatt idővel olyan népszerű lett, hogy új, és új forrásokat építettek ki fürdővé. A hotelek, a medencék, a kupolák az évek során csak szaporodtak. A hegyek belsejében feltárt barlangokat, hideg, és meleg vízű barlangi folyókat, és tavakat is beépítették, belakták. Mára már egy nehezen áttekinthető labirintus alakult ki. Therma, nagyságát tekintve ma már akkora, mint egy város. De mégsem az, mert szabálytalan formája, a geotermikus kincsek előfordulási helyéhez igazodik. Nincs is agórája, városközpontjai, óvárosa, és nincs földalattija. A felszín alatti közlekedést mozgólépcsőkkel, mozgójárdákkal, felvonókkal, és folyosókkal oldják meg. Távolsági földalatti sem köti össze a többi várossal, mivel azok a hatalmas hegység túloldalán vannak. A hegységet pedig nem fúrták át Therma kedvéért. Hajóforgalom az óceánon a gyakori erős viharok miatt egyáltalán nincs.

Tehát csak gömbbel juthatok vissza a fővárosba… És csak akkor szállhatok fel, ha éppen nincs vihar… Ez bizony elég aggasztó volt. Csak most döbbentem rá, mekkora könnyelműség, felelőtlenség, sőt eszetlenség volt tőlem így belerepülni a vakvilágba…

Az óceán fölött hatalmas, fekete felhők tornyosultak, és egyre közelebb gomolyogtak a parthoz. A műszerfalon piros betűs figyelmeztetések kezdtek villogni.

– Jön a vihar – mondta Adele. – Le kell szállnunk, amíg még nyitva vannak a kupolák kapui. A gömböt is vissza kell küldenünk, amíg még vissza tud térni a gömbállomásra.
– Nem lenne egyszerűbb, ha a gömbbel mi is visszamennénk a gömbállomásra? – kérdeztem – Úgyis oda kell mennem délre…
– Addig még van több mint két óránk – válaszolta Adele, – Órákat akarsz ücsörögni a kórházi büfében? Szerintem jobb lesz, ha leszállunk a központi kupolánál. Iszunk egy kávét, aztán a mozgólépcsőkön, és mozgójárdákon még időben visszaérünk a gömbállomásra.

Ahogy ereszkedtünk a hatalmas kupola felé, egy varázslatos világ tárult elénk. Gőzölgő medencék, délszaki növények, virágok és pálmák, tarka fürdőruhás emberek. Idekint a zord sziklák, a kékesszürke óceán, és a közelgő vihar, odabent pedig a trópusi meleg, a kényelem, és a vidámság… Ha nem szorított volna az idő, szívesen eltöltöttem volna itt néhány napot.

Adele közvetlenül a kupola mellett tette le a gömböt. Sietősen ugráltunk ki a járműből, és az azonnal fel is szállt. Csípős, hideg szél kapott bele a hajunkba, ruhánkba.

– Ez már a vihar lehelete… – mondta Adele. – Fussunk!
– Gyerünk, lányok! Gyorsan, gyorsan! Zárok! – kiabált felénk a kupola kapujából egy fehér ruhás, „fürdőmester” kitűzőt viselő fiatalember.

Alighogy beugrottunk a kapun, a fiatalember már zárta is a dupla falú, nagy, monstrum ajtót. Végigszaladtunk egy üvegfalú folyosón, és a fürdőmester a folyosó belső végén is bezárt egy ugyanolyan dupla falú ajtót.

– Egek! Ez akkora, mint egy űrállomás zsilipje… – mondtam.
– És ki is bír annyit… – nyugtatott meg a fiatalember nevetve.

A medencék közt, a kupola közepe alatt találtunk egy kis kávézót. Majdnem a torkomon akadt a kávé, mikor a fejünk felett kitört a vihar. Hatalmas dörrenés kísérte a hatalmas, hófehér villanást, és mintha egy lavórt fordítottak volna meg, olyan hirtelen zúdult a kupolára az eső. Most aztán láthattam, hogy mit kell kibírnia annak az ajtónak…

Hatalmas erővel tombolt a vihar. Üvöltött a szél, ömlött az eső, dübörgött minden, és hatalmas, fehér villanások szaggatták az eget. Én minden csattanásra összerezzentem, és Adele már nem bírta visszatartani a nevetést. Kitűnően szórakozott rajtam.

– Bocsi, de nem bírom ki… – nevetett. – Olyan vagy, mint egy riadt nyulacska.

Kicsit elszégyelltem magam, mert láttam, hogy a szerenaiak pontosan úgy viselkednek, mintha egy relax-filmet néznének a komjukon. Kényelmesen hátradőltek, és nézték az égi háborút. Nem ijedeztek, nem szaladgáltak sehová. Tökéletes biztonságban érezték magukat az erős kupolák alatt, és a legnagyobb nyugalommal gyönyörködtek a fenséges látványban. Sokaknak valósággal áhítat ült ki az arcára.

Valóban úgy érezhették, hogy egy relax-filmet látnak élőben, hiszen a relax-filmek nem játékfilmek, nem dokumentumfilmek voltak, hanem általában természeti jelenségeket, szép tájakat mutattak be zenei aláfestéssel, hangeffektusokkal, szöveg és történet nélkül.

– Valóban elég riadt vagyok… – mondtam. – Félek, hogy a vihar miatt nem tudok időben útnak indulni.
– Amiatt ne aggódj! Az előrejelzés szerint ez a vihar amilyen hamar jött, olyan hamar el is megy.

Alig mondta ki ezeket a szavakat Adele, a vihar máris csendesedni kezdett. Az utolsó felhőfoszlányok gyorsvonati sebességgel száguldottak el fölöttünk. Előtűnt az ég kékje, és felragyogott a nap. A szerenaiak tapsoltak, nevettek, és vidáman kiabáltak, mintha csak színházban lettek volna. Most én nevettem el magam.

– Amilyen racionálisan, precízen és felnőtt módon szervezik meg az egész életüket, olyan gyerekesen örülnek – mondtam Adelének.
– Ez nem ellentmondás… – szólalt meg a hátam mögött Evan, én pedig a meglepetéstől olyan hirtelen fordultam hátra, hogy kifordult alólam a szék és én beleestem a mellettünk lévő medencébe.

Előző oldal kosakati