Géza bácsi találkozása a Robotzsaruval
Géza bácsi és Gizike ma is korán keltek, ahogyan minden reggel. A hajnali nap első sugarainak fényében egymásra néztek, majd pajzánkodtak egy jót. Ezután Géza bácsi a mellékhelyiségbe sietett. Hiába, Géza bácsi már nem mai gyerek, az inkontinencia pedig nem gyerekjáték, főleg, ha prosztataproblémákkal jár együtt. No és persze a vacsorától is meg kellett szabadulni, amely eddigre már általában salakanyaggá emésztődött Géza bácsi szervezetében. Ezen procedúrákon átesve Géza bácsi kimosta szeméből a csipát, természetesen jó hideg vízzel, ahogyan minden reggel, hogy fel is ébredjen.
Gizike közben bevetette az ágyat, magára kapta köntösét, és reggelit készített. Ez persze nem afféle angolos villásreggeli volt, hanem sokkal inkább magyaros, bicskával szeletelős. Mielőtt nekikezdtek volna az ételnek, Gizike is rendbe szedte magát a fürdőszobában. Egy kupica házi szilvapálinka után jöhetett a friss fehér kenyér, szalonna, vöröshagyma, kolbász, fehér paprika, egy kis paradicsom, és végül egy jó pohár vörösbor.
– Mikor is indul a repülő? – kérdezte Géza bácsi.
– Tizenegykor. Lassan indulhatunk – válaszolta Gizike.
Mivel már mindent becsomagoltak az útra, nem volt más dolguk, mint bepakolni az autóba, és felmenni Pestre, az előre lefoglalt, őrzött parkolóba. Innen egy bérelt kisbusz vitte el őket a repülőtérre. A beszállás viszonylag simán ment, bár Géza bácsi a végére igencsak beleunt a neki feltett sok kérdésbe. Tudta ő, hogy a terroristák kiszűrése miatt van ez a némileg kellemetlen procedúra, de ő mégiscsak egy tisztességes magyar gazda. A végén már Gizike szelíd, de határozott tekintete intette nyugalomra. Végül szerencsésen elhelyezkedtek a repülőgépen, és izgatottan várták a felszállást. A kilenc órás út során kétszer kaptak enni, először meleg ételt, végül másfél órával a leszállás előtt hideget. Közben Géza bácsi könyvet olvasott, Gizike pedig filmeket nézett. A repülőtérről való kijutás már sokkal egyszerűbb volt, felvették a csomagjaikat, és a megfelelő metróra szállva beutaztak New Yorkba.
Egy hetet töltöttek el a turistalátványosságok megtekintésével. Voltak a Manhattanben ledőlt ikertornyok helyén lévő Ground Zero emlékműnél, jártak a Szabadság szobornál, megnéztek egy előadást a Broadway-n, megálltak pár percre a Times Square-en, tettek egy nagy sétát a Central Parkban, voltak több múzeumban, többször is áthajtottak a Brooklin Bridge-en, és ellátogattak a St. Patrick Katedrálisba is.
Géza bácsi és Gizike ma is korán keltek, ahogyan minden reggel. Géza bácsi a mellékhelyiségbe sietett. Hiába, Géza bácsi már nem mai gyerek, az inkontinencia pedig nem gyerekjáték, főleg, ha prosztataproblémákkal jár együtt. No és persze a vacsorától is meg kellett szabadulni, amely eddigre már általában salakanyaggá emésztődött Géza bácsi szervezetében. Ezen procedúrákon átesve Géza bácsi kimosta szeméből a csipát, természetesen jó hideg vízzel, ahogyan minden reggel, hogy fel is ébredjen. Az egész nem tartott tovább öt percnél. Gizike ezen idő alatt bevetette az ágyat, és megrendelte reggelijüket, majd ő is eltűnt a fürdőszobában. Géza bácsi a tabletjén elolvasta a híreket, és mire a reggelit meghozták, Gizike is befejezte a piperészkedést. Az étkezést befejezve összecsomagoltak, majd kijelentkeztek a szállodából, és egy taxival a John F. Kennedy repülőtérre mentek. Ám még korántsem haza indultak. Géza bácsinak régi nagy álma volt ugyanis, hogy eljusson Detroitba, a legendás amerikai autómárkák szülőotthonába.
A közel két órás repülőút gyorsan eltelt, sem a beszállásnál, sem a kiszállásnál nem ütköztek problémába. A szállodába való bejelentkezés, és a szoba elfoglalása után el is indultak a látnivalók felfedezésének.
Elsőként a Ford Piquette Avenue üzemben tettek látogatást. Géza bácsit lenyűgözték a kiállított korabeli modellek, és az idegenvezetőjük által számos érdekes információt is megtudtak. Innen a Henry Ford Múzeumba mentek, ahol már repülőgépek, buszok és mozdonyok is színesítették a járművek látnivalóit. Másnap is visszajöttek ide, mivel ezeken kívül számos más érdekesség is kiállításra került, mint például különböző órák, mezőgazdasági gépek, bútorok, erőművek, lámpák és fegyverek, telefonkészülékek, valamint Henry Ford hegedűi. Egész nap elnézelődtek itt.
A következő nap a Henry Ford birtokot és a Detroiti Történeti Múzeumot, azután a Művészeti Intézetet, Detroit Public Library-t és Motown Múzeumot kerítették sorra. Ez utóbbiból a hatvanas évek nagy amerikai énekes- és zenészcsillagai indultak el világhódító útjukra, úgy mint Stevie Wonder, Elvis Presley, vagy később Diana Ross, Michael Jackson és Lionel Richie.
Másnap a Pewabic Pottery kerámiaműhelyben kezdtek, és egy kisebb foglalkozáson is részt vettek. Innen a Belle Isle szigetre látogattak, ahol megtekintették a James Scott emlékére emelt szökőkutat, az akváriumot, a konzervatórium épületét, a Dossin Great Lakes múzeumot. Végül nagyot sétáltak a Belles Isle Nature Centerben, ahol számos különleges növényt láttak. Este, egy kellemes vacsora után a detroiti szabadkőműves templom aktuális előadására ültek be, amelyen kellemesen szórakoztak.
Detroiti tartózkodásuk ötödik napjára már csak egy látnivaló maradt. A nyolcvanas évek egyik ikonikus filmjének, a Robotzsarunak a helyszínére, a Metro West körzetbe látogattak el. Természetesen ma már nem úgy néz ki, mint a filmeken, de néhány érdekesség még így is akadt. Így volt egy hely, ahol az OCP logó alatt ott állt a megavállalat által kifejlesztett rendfenntartó droid. Egy forgatási helyszínként szolgáló elhagyatott raktárépületbe is elvitte őket az idegenvezető.
Már éppen hazafelé indultak volna, amikor több, hajléktalannak tűnő alak állta el az útjukat. Az idegenvezető nyugalomra intette őket, majd a társasághoz fordult.
– Elnézést kérek, de csak az épületet szemléljük meg, és nem kértünk élő szereplős bemutatót a filmből.
Az alakok szinte egyszerre nevettek fel, majd egy bőrszerkóba öltözött férfi lépett elő.
– Mi nem a show része vagyunk. Kérjük, adják át értékeiket és atrocitás nélkül távozhatnak!
– Jóember – kezdte az idegenvezető –, mondtam, hogy nem kérünk a show-ból! Legyen szíves engedjen utunkra!
– Én meg mondtam, hogy mi nem a showmanek vagyunk – mondta a bőrszerkós férfi, miközben egy kisebb automata géppisztolyt szegezett az idegenvezetőre. – Ne kérjem még egyszer, hogy adják át értékeiket!
– Elnézést uram – folytatta az idegenvezető –, itt valami félreértés lesz...
– Nincs itt semmi félreértés! – csattant fel a férfi, majd az idegenvezető lába mellett a betonba lőtt egy sorozatot.
Miközben kalauzuk ájultan rogyott a földre, Géza bácsi maga mögé tolta Gizikét, felemelte kezét, majd rossz angolsággal megszólalt.
– Nem szükség erőszak. Adunk értéket át. Látni, gondol komoly. Te nem bántani mi. Lassan elővesz tárca, lenni itt – mutatott bal mellkasára.
Miközben Géza bácsi benyúlt a tárcájáért, megkérte Gizikét, hogy vegye le fülbevalóit, nyakláncát, karkötőjét gyűrűit és óráját. A tárca elővétele után Géza bácsi is levette óráját, majd mindezt markába gyűjtve kettőt előre lépett, és mindent letett a földre az ájult kísérőjük mellé.
– Nincs érték nálunk más. Akár győződni meg róla! – tárta szét kezeit Géza bácsi.
– Honnan jöttetek? – kérdezte a bőrszerkós, miközben átnézte Géza bácsi tárcájának tartalmát. – A bankkártyához mi a kód?
– Mi jönni Magyarország, Európa. A kód papíron felírva tárca kicsi zsebben.
A társaság felnevetett. Könnyes hahotázásuk közben furcsa, gépies léptek zaja hallatszott Géza bácsiék jobbja felől.
– Magyarországról jöttek! – csapkodta térdét kacagás közben az egyik hajléktalannak kinéző alak. – Főnök, inkább adjuk vissza nekik ezeket! Ennyire nem vagyunk megszorulva, igaz? – törölte ki szemeiből a könnyeket.
– Mi folyik itt? – kérdezte fémes hangon egy alak, Géza bácsiék jobbjáról. Az árnyék még elrejtette, így csak halványan lehetett kivenni egy jól megtermett férfit. – Bántották azt a nőt? Másnak is baja esett? – kérdezte, miközben néhányat előre lépett.
Mintha késsel vágták volna el a nevetést, úgy maradt abba az előtáruló látványra. Egy ezüst-fekete robot közeledett a bőrszerkós alak felé, miközben jobb combjából egy méretes fegyvert vett elő.
– Ez már nem tréfadolog – súgta oda Gizikének Géza bácsi. – Jobb lesz, ha óvatosan eloldalgunk balra.
Ám ekkor három rabló állta útjukat.
– Itt a detroiti rendőrség – darálta a robot –, adják meg magukat! Mindannyian le vannak tartóztatva!
A rablóknak azonban a jelek szerint eszük ágában sem volt megadni magukat. Inkább fegyvert rántottak és lőni kezdtek a robotrendőrre. Nem volt kétséges, hogy a golyóálló páncélzat jelentős előnyt biztosít, így a rend őre egyesével szedte le a rendbontókat. Már csak az a három bandita maradt, akik Géza bácsiék mögött húzták meg magukat. A robot rájuk irányította fegyverét, és ők felemelt kézzel eloldalaztak Géza bácsiék mögül. Persze nem adták fel ilyen könnyen, ők is fegyvert rántottak, de mire lőhettek volna, a robotrendőr őket is leterítette.
– Nem esett bajuk? – kérdezte Géza bácsiék felé fordulva, miközben visszatette combjába a hatalmas fegyvert. – Jól vannak?
– Igen, vagyunk jól – válaszolta Géza bácsi. – Nincs bajunk. Ijedtünk meg kicsit csak.
– Most már minden rendben van! – mondta a robot. – Szerencse, hogy a környéken járőröztem! A hölggyel mi van? Bántották? – nézett idegenvezetőjükre.
– Nem bántották, ájult el – válaszolta Géza bácsi. – Kell mentőt hív? – nézett kérdő a robotra.
– Megvizsgálom – mondta a robotrendőr és az ájult nő mellett féltérdre ereszkedett. – Egyenletes légzés és szívverés, külső sérülés nincs, hamarosan magához tér. – Felvette Géza bácsiék értékeit, majd eléjük lépett és feléjük nyújtotta. – A nevem Robotzsaru, de hívjanak csak nyugodtan Murphy-nek.
– Köszönjük segítség! – mondta Géza bácsi, miközben elvette tárcáját, óráját és Gizike ékszereit. – Volt szükség megölni mind?
– Szívesen! Értéktelen társadalmi csőcselék. Hatékony módszer kell kiiktatni őket a rendszerből, hogy ne okozzanak újabb problémákat. A golyó olcsóbb, mint évtizedekig börtönben tartani őket, fizetni a rezsit, a kaját, a ruházkodást.
– De változ közben meg lehet. Később lehet értékes tag társadalomnak. Dolgoz börtönben, termel meg maga ellátás költség – mondta Géza bácsi.
– Az ilyenek nem változnak meg. Jobb gyorsan a végére járni. Nálunk ez a törvény.
– Mi történt itt? – kérdezte a magához térő idegenvezető.
– Hölgyem, megengedi? – kérdezte Murphy, miközben odalépett hozzá, és a kezét nyújtotta segítségül.
– Köszönöm! – mondta a kísérő és a robotkézbe kapaszkodva felállt. – Ez a maga műve?
– Igen, hölgyem. Gondja van ezzel?
– Nem, dehogyis. A társadalom söpredékétől jobb mihamarabb megszabadulni.
– Gondolja így maga is? – hüledezett Géza bácsi.
– Csak egy olyan kilátástalan jövőben, amelyet a Robotzsaru világa is bemutat – mondta magyarul, majd elmosolyodott.
– Ezzel itt most vége van – mondta Murphy.
A szanaszét heverő alakok Géza bácsiék legnagyobb megdöbbenésére mind talpra álltak és huncut mosollyal az arcukon rájuk néztek.
– Színjáték volt – mondta Murphy, miközben levette fejéről a sisakot. – Természetesen senkinek sem esett baja. Ezek csak ügyes trükkök, látványelemek, jelmezek voltak.
– Hála a jó Istennek! – sóhajtott Gizike egy nagyot.
– Most jöjjenek, várja önöket egy finom ebéd a társulattal együtt – invitálta őket az idegenvezető. – Biztosan jól fog esni erre a nagy ijedelemre!
– Ha van egy jó erős italuk az étkezés előttre, akkor mindenképpen! – mondta Géza bácsi, majd Gizikét karon fogva elindult a többiek után. – Látod, ez Amerika! És még Hollywoodban nem is voltunk!
„Hát komolyan azt hittem az elején, hogy ez valami útleírás lesz, de azért a végére egész jó lett.” – gondolta az olvasó.
„Ja, ahhoz képest, hogy fogalmam sem volt róla, mit kellene ebből a témából kihozni, most akár igazat is adhatok.” – morfondírozott az író. – „Bár nyilván nem ez pályám legsikerültebb novellája...”
