Sárkány és kard

Fantasy / Novellák (380 katt) Zordonmorc
  2022.08.09.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/12 számában.

A tizenkettes számú menedék bejárati zsilipjétől nem messze játszottunk. A földön ültünk a játéktábla körül. A többiek már unták kicsit, én azonban imádtam. Elvarázsoltak a rajzok, és a kalandos háttértörténet. Képes voltam egyedül is elővenni a Sárkány és kard-ot. Még nagyapám találta ki ezt a társasjátékot. Apa és a nővére, Melinda néni rajzolták meg a táblát és a kártyákat hozzá, mikor még annyi idősek lehettek, mint én. Apa most is ott ült nem messze tőlünk, és a monitorokat figyelte a bejárattal szemközti pultnál. Ez volt a legbiztonságosabb menedék. Mélyen a föld alatt, hatalmas acélajtók mögött. Apa úgy mesélte, hogy innen indult minden. Egzotikus részecskékkel kísérleteztek. Aztán történt egy baleset, és valami nagyon félresikerült. „Összecsúszott két alternatív univerzum”, apa legalábbis így mondta. Vérszomjas lények, boszorkányok lepték el a világot. A varázslat ellen nem sokat ért a technika. Pár év alatt a régi civilizációnknak vége volt. Ehhez hasonló föld alatti bunkerekbe menekültek az emberek. Egyedül a rúnák jelentettek védelmet. Még nem fejtették meg mindnek a jelentését, de apa és a kollégái felfedeztek valamiféle energiát, amivel aktiválni lehetett őket. A lényeg az volt, hogy a másik világból származó anyaggal kellett felrajzolni a jeleket.

– Én már unom – mondta Zoli és felállt.
– Ne már, legalább a kört fejezzük be… – kérleltem, bár tudtam, hiába.
– Nézzünk inkább valami régi filmet – javasolta Minnie-hez fordulva, és felé nyújtotta a kezét. Zoli egy évvel volt fiatalabb nálam, de már nem az első lánynak csapja a szelet. Lemondóan sóhajtottam.
– Mehetünk – felelte Minnie mosolyogva, majd megfogta az öcsém kezét és elszaladtak a moziszoba irányába. Kelletlenül kezdtem elrámolni a társasjátékot. Apa odajött hozzám és segített összeszedni a kártyákat.
– Ilyen a kamasz szerelem – kacsintott felém. – Te még nem vetettél szemet senkire? Van pár hasonló korú srác a menedékben.
– Jaj, apa ne izélj már! – feleltem kissé elpirulva. Elnevette magát, erre hozzávágtam egy dobókockát.
– Jól van na – mondta békítőleg. Kezébe vette a játéktáblát. – Én is odáig voltam ezért a játékért gyerekként. Sokat dolgoztunk rajta Melindával.
– A sárkány a kedvencem.
– Azt ő rajzolta. Nagyon tehetséges volt.
– Kár, hogy nem ismerhettem.
– A baleset napján halt meg – felelte apa szomorúan –, aznap, amikor te születtél – tette hozzá mosolyogva. – Róla kaptad a neved. Hasonlítasz rá, ő is olyan elvarázsolt volt, mint te – mondta, és rám kacsintott. Most egy ork játékfigurát vágtam hozzá nevetve. Aztán hirtelen úgy éreztem- megfagyott a levegő, és a gyomrom is görcsbe rándult. A bejárati zsilip felé fordultam. Abban a pillanatban megszólaltak a szirénák. Apa felpattant és a monitorokhoz rohant.
– A szentségit! – káromkodta el magát. Közben az egyik mellékfolyosóról berohant Karl bácsi is.
– Mi történt? – kérdezte zihálva.
– Felfedeztek minket! – felelte és rácsapott a vészlezáró gombra. A tonnás, acél zsilipajtó dübörögve záródni kezdett.
– Terelj mindenkit a központi laborba – mondta Karl bácsinak, aki bólintott és már rohant is. Odamentem a monitorokhoz, hogy én is lássam mi közeledik, de nem sokat láttam. A kamerák egymás után mondták fel a szolgálatot. A távolból azonban már hallani lehetett a vérszomjas üvöltéseket. Ahogy a zsilip nagy döndüléssel bezáródott, apa megnyomta az aktiváló gombot és az ajtón vörösen felizzottak a rúnák.
– Ugye ez megállítja őket? – kérdeztem remegő hangon.
– Remélem kicsim, remélem – felelte és átölelt. – Mennünk kell!

Rohantunk a többiek után a központi labor felé. Reméltem, Zoli és Minnie már ott vannak. Ekkor hallottuk meg a robbanást a bejárat felől.

– Bejutottak… – mondta apa hitetlenkedve. Láttam a szemében a félelmet, és ettől eluralkodott rajtam a kétségbeesés.
– De… de a rúnák… – nehezen fojtottam vissza a sírást. Közben hallottam az egyre közelebbről hallatszó vérfagyasztó ordításokat.
– Van olyan erő, ami ellen nem véd, kicsim. Nem tudunk még eleget – válaszolta, és a kezei közé fogta az arcomat. – Most futás a központiba – mondta. Mikor látta, hogy nem mozdulok hozzátette – Mindjárt megyek én is utánad, csak lezárom ezt a szakaszt. Meg nem állítja, de talán lelassítja őket.

Félútig sem jutott a falon lévő panel felé. Akkor rontottak be a szörnyetegek. Hárman voltak, nyálkától fénylő, fekete, csupa fog borzalmak. Inas testüknek, mintha minden izomrostja folyamatosan mozgásban lett volna. Az egyik felordított és apára vetette magát. Karmos végtagjának egyetlen csapásával felszakította a mellkasát, és a két méterre lévő szemközti falnak hajította. Önkéntelenül felsikoltottam és odarohantam apához. Mellé guggoltam, láttam még lélegzik. Zokogni kezdtem. Felnéztem, és láttam, hogy a szörnyeteg, amelyik megtámadta apát, lassan közelít, de még jobban megrémisztett, ami mögötte érkezett. Valamiféle vörös-fekete füstfelhő vette körbe lebegő alakját. Egyszerre tűnt emberinek, és nem evilági lénynek. Zöldes árnyalatú arcát hosszú, gubancos, fekete haj keretezte. Mosolygó szájában megannyi tűhegyes fog sorakozott. Legrémisztőbb mégis az apró, vörösen izzó szeme volt. Szinte fájt amikor a boszorkány rám nézett.

Apa egyre lassabban és nehezebben vett levegőt. Éreztem, ahogy a rettegés, ami szinte lebénított, lassan kétségbeesett dühhé alakul. Már nem érdekelt semmi. Felpattantam és semmivel nem törődve, ordítva nekirontottam a közeledő szörnyetegnek. Nem gondolkodtam, ökölbe szorítottam a kezem és lecsaptam.

Ahogy a földön vonagló, szinte kettéhasított rémséget néztem, csak lassan tudatosult bennem, mit tettem. Kellett pár másodperc amíg felfogtam, hogy a jobb kezemben egy kardot tartok. Pengéjéről lassan csöpögött a szörnyeteg vére. Felnéztem és nem tudtam eldönteni, ki a meglepettebb, én, vagy a boszorkány. Ekkor hallottam meg a dübörgő hangot. Egyre közelebbről hallatszott a törő beton robaja, és görbülő, szakadó fém sikolya. A boszorkány nem törődött vele. Varázslatba kezdett, de nem tudta befejezni. Az oldaljáratból, egy ordítás kíséretében berontott a sárkány. Vörös pikkelyes teste alig fért el az átjáróban. Mintha Melinda néni rajza elevenedett volna meg. A boszorkány felé fordult, akinek meglepődni sem volt ideje, a pusztító sárkánytűz máris beborította. Visítva vonaglott, amíg a lángok felemésztették.

Valami újat éreztem, erőt és bizonyosságot. Két kézre fogtam a kardot, és leszegett fejjel nekirontottam a többi, zavarodott démoni lénynek.

Előző oldal Zordonmorc