Szerena-szisztéma (Akikó naplója) 33-34. fejezet

A jövő útjai / Novellák (119 katt) kosakati
  2022.09.03.

033.

Késő este érkeztünk a Gyöngysor-szigetekre, így Noel királlyal és feleségével csak a reggelinél találkoztunk. A csendesnek, nyugodtnak megismert sziget most zajos volt, vendégek nyüzsögtek a teraszokon, a kertben mindenfelé.

– Ez amolyan búcsú parti – mondta Martha, mikor helyet foglaltunk mellette.
– Búcsú parti? – csodálkoztam. – De hiszen csak az ünnep után költöznek…
– Norína összehívta az ünnep előtt szokásos Nagytanácsot. Az estét már a palotában lévő lakosztályunkban töltjük. Ott lesz az összes herceg és hercegnő, és az összes Elmer gyermeke. Sokakat csak így, kétévenként látunk. Ezzel sokan mások is így vannak, ezért már a Nagytanács előestéjén a palotába gyűlik minden meghívott.

Engorral úgy gondoltuk, hogy nem sokáig zavargunk itt, a búcsú partin, hiszen úgyis az új város építkezését akartuk megnézni ma délelőtt. De olyan hamar mégsem tudtunk útnak indulni, mint ahogy terveztük. Noel Engorral beszélgetett, Martha pedig engem hívott magával.

– Gyere, kislányom! – mondta. – Meg kell beszélnünk valamit.

Szívesen beszélgettem volna még Noellal és Engorral, de Marthát sem akartam megsérteni, így vele tartottam. Az idős asszony végigvezetett a ház azon részein, amiket eddig még nem láttam.

Az emeleti vendégszoba, ahová beköltöztem, igazán szép és kényelmes volt. Ami a legjobban tetszett benne, az a saját, külön kis terasza volt fonott bútoraival, a finoman faragott farácsra felfutó fehér rózsával. Arra gondoltam, hogy ha majd Noelék elköltöznek, akkor is ez a szoba lesz a hálószobám. De most, hogy láttam a földszinti hálószobákat is, elbizonytalanodtam. Ha az emelet kedves, hangulatos és szép volt, akkor a földszint egyszerűen pazar.

Dúsan faragott, nehéz ébenfa bútorok, bordó bársonyfüggönyök, süppedős, ezerszínű, puha szőnyegek, jade-lapos asztalkák, kis szekrénykék, képek, szobrok költői összevisszasága fogadott a hatalmas nappaliban. Minden darab rafináltan és gazdagon díszített volt, mégsem volt ízléstelen, vagy csicsás. Iparművészek és képzőművészek remekei mindenhol. Az egész mégsem volt múzeumszerű, a sötét színek ellenére nem volt komor, inkább mesés volt, és izgalmas.

Már éppen befészkeltük volna magunkat ebben a meseszép teremben, amikor zajt hallottunk az egyik szomszédos szobából.

– Ó, ezek biztosan a szállítók – pattant fel Martha korát meghazudtoló fürgeséggel, és egy perc múlva már Noel dolgozószobájában álltunk.

A szigorú egyszerűséggel berendezett szoba főhelyén, majdnem középen, háttal a bejárati ajtónak, a terasz felé nyíló kitárt ajtótáblák felé fordulva egy hatalmas, ébenfa íróasztal terpeszkedett. Megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb fiók és rekesz minden oldalán. A tetején pedig egy széleinél finom vésettel díszített jade lap. Körülötte három fiatalember sürgölődött.

– Jó reggelt, fenség! – rikkantották vidáman, aztán folytatták a munkát.

A hatalmas, nehéz bútordarab alatt egy átlátszó légpárnaszerűség volt, ami lassan kiterjedt, és körbefolyta az egész asztalt. Az egyik fiú egy kis kézi műszer képernyőjét figyelte folyamatosan, és időnként megérintette a rajta lévő szenzort. Mire a kiterjedő valami egészen magába fogadta az asztalt, az egész olyan volt, mint egy tégla alakú lufi. Az asztallap négy sarkán lassan kialakult négy kis gömbforma. Mikor tökéletesen zárt volt már a fura formájú lufi, az egyik fiatalember a tetejére illesztett egy fémes, kis lapocskát. Egy pillanatra a kis lapocskához érintette mob-komját, majd vidáman jelentette Marthának:

– Benne van a célpont, és az útvonal. Kérem fenségedet, hogy hagyja jóvá a szállítást!
– Feltöltés kész – mondta a harmadik fiatalember, és kivette a kábelt az asztal alatt lévő légpárnából, és a fali energiacsatlakozóból. Feltekerte a kábelt, és egy kis pánttal a derékszíjához rögzítette.
– Köszönöm, fiúk! – mondta Martha, és ő is a fémlapocskához érintette egy pillanatra a mob-komját.

És akkor megelevenedett az „Ezeregy éjszaka” mesevilága, útnak indult a repülőszőnyeg. A lufiba zárt hatalmas bútordarab felemelkedett szemmagasságba, és egy pillanatig egy helyben lebegett. Most láttam csak, hogy az asztalt felemelő légpárna apró gömbökből áll. Tátott szájjal néztem, ahogy kirepül az ajtón, a terasz fölött újra megáll, emelkedik vagy ötven métert, aztán kilőtt puskagolyóként indul el a palota irányába. A fiúk elköszöntek, felmentek a tetőn várakozó gömbjükhöz, és az íróasztal után libbentek.

Mulatságos látvány lehettem, ahogy tátott szájjal bámultam, mert Martha elnevette magát. A jóízű nevetéstől frizurája meglazult, ősz tincsei az arcába omlottak.

– Tudod, ez Noel kedvenc kom-asztala – magyarázta –, akárhová költözünk, ez mindig velünk jön. Kétévenként pedig, a Nagytanács idejére a palotába viteti. Benne van egy élet, …egy hosszú élet munkája. Speciális szempontok szerint összegyűjtött és feldolgozott adatok, elemzések, következtetések, összefüggések, teóriák…
– Ha nekem lenne egy ilyen fontos és gyönyörű darabom, én is mindenhová magammal cipelném… – mondtam. – Nincs ebben semmi különös, vagy megmagyarázni való. Én a szállítás módján csodálkoztam el. Az „Ezeregy éjszaka” varázsszőnyege jutott az eszembe.
– Olvastam az „Ezeregy éjszakát” – nevetett még mindig Martha, sötétlila lepleivel törölgetve a szemét. – Nem elképzelhetetlen, hogy mérnökeinket épp ez ihlette meg. De éppen erről akartam veled beszélni, a bútorszállításról.

Először nem igazán értettem, hogy hogyan jövök én a képbe, de aztán Martha elmagyarázta.

– Tudod, régi szép hagyomány, hogy a határidős lakásokban lakók, de főleg a szigeteken élők költözéskor a berendezés nagy részét átadják a következő lakónak, ha annak az megfelel és elfogadja. Ezzel rengeteg szállítási költséget és fáradságot takarítunk meg. Így például nem fordulhat elő az a furcsa és pazarló eset, hogy amit én nem akarok magammal vinni, és elszállíttatok egy MHH-ba, az új lakó ugyanazt veszi meg, és visszaszállíttatja ugyanide. Mi, GAUT számlások nem szoktunk ezért pénzt átutalni egymásnak, hiszen ez olyan lenne, mintha Norína az egyik zsebéből a másikba tenne át egy marék aprót. Hogy mégis dokumentálva legyen a tárgyak átadása, a komokon keresztül ilyenkor jelképesen egy kávé árát utaljuk át egymásnak, és mellékeljük a tárgyak pontos listáját. Ez így megjelenik mindkét folyószámlán, és regisztrálásra kerül. Esetleges későbbi viták elkerülése végett ez így nagyon praktikus. Akiknek nincsen GAUT számlájuk, azok persze kifizetik egymásnak a bútorok árát. Ha az új lakó nem tart igényt a holmira, akkor a régi lakó általában elviteti az egészet egy MHH-ba, hiszen az állandó lakásában már van bútor, vagy ha megint határidősbe költözik, ott lehet, hogy átveszi a régi lakó bútorait.

Még fel sem ocsúdtam egészen a „varázsszőnyeg” miatti csodálkozásból, máris újabb csodába keveredtem. Nem akartam elhinni, hogy Martha valóban nekem akarja adni ennek a csodálatos berendezésnek a nagy részét. Nekem, egy véletlenül idekeveredett idegennek… És mindezt a hagyományos takarékossággal indokolja. Megértettem a gondolat lényegét, de még mindig egy kicsit hihetetlen volt… Túl szerenai volt ez nekem.

– A legértékesebb, legkedvesebb dolgaink a palotában lévő lakosztályunkban vannak, azokat nem hurcolásszuk minden egyes költözéskor – folytatta Martha. – Innen csak a kedvenc tárgyainkat visszük el. A gardróbot természetesen teljesen kiürítem, televásárolhatod a szépségedhez illő szebbnél szebb ruhákkal és egyebekkel. A konyhából a kedvenc edényeimet, a szobákból és a nappaliból pedig néhány jade-lapos asztalkát, szekrénykét és a dísztárgyak nagy részét viszem el. Te majd ízlésed és kedved szerint vásárolhatsz helyettük újakat. Mivel még mindig nem jutottam szóhoz, Martha folytatta.

– Nézz körül nyugodtan! Ha a képek, vagy a szobrok közül valamelyik megtetszik, szívesen itt hagyom neked. Én majd rendelek a hálóról egy ugyanolyat, egyenesen az új lakásba.

Ezt viszont nem értettem egészen, úgyhogy végre megszólaltam.

– Úgy értsem, ezek a képek és szobrok nem eredetiek? Lehet róluk másolatot kérni a hálóról? Ezek nem egyedi darabok? Nem is értékesek?

Martha elnevette magát.

– Földi értelemben ezek teljesen értéktelenek. Van fogalmam a földi műkereskedelemről, és a mesterségesen csillagászativá feltornázott árakról, amit a befektetni kívánó üzletemberek, és a hiú sznobok hajlandóak megfizetni. A Szerenán nincs ilyen jellegű műkereskedelem. Itt a képeknek, szobroknak és más műalkotásoknak van esztétikai értéke, de annyi másolat készíthető szabadon, amennyire csak igény van. Ugyanaz a műalkotás akár minden lakásban ott lehet, ha mindenkinek épp az tetszik. Ha egy művész megalkot valamit, azt általában először kiállítja, aztán nyilvánosságra hozza a hálón. Bárki letöltheti, és meg is rendelheti a reprodukciós műhelyből. Ha csak virtuálisan tölti le, az nem kerül pénzbe, de az alkotásra lead egy szavazatot. Ha meg is rendeli a reprodukciós műhelyből, azzal még egy szavazatot ad le a műre, és az persze pénzbe is kerül. Mármint ki kell fizetni a felhasznált anyagot, és a munkadíjat a műhelynek. Ez nagyjából úgy működik, mint a könyvnyomtatás, csak egy kicsit költségesebb. Itt van például ez a macska…

A sarokban egy fél méter magas, fekete, fából faragott macskaszobor állt. Valahonnan ismerős volt nekem. Talán egy múzeumban láttam… vagy csak filmen?

– Ugye nem Egyiptomból került ide… – mondtam.
– Igen is, meg nem is – mondta Martha. – Az eredeti tárgy a Földön van, egy múzeumban. Valóban egyiptomi alkotás. Ez természetesen másolat. Több ezer ugyanilyen másolat van a Szerenán, ez egy nagyon népszerű szobor.
– Ez azt jelenti, hogy bárki akár Michelangelló Dávid szobrát is odaállíthatja a saját kertjébe?
– Elvileg…
– Elvileg?
– Olyan nagy darab márvány sokba kerül… De, ha van rá elég pénzed, a reprodukciós műhely természetesen elkészíti.

Martha sorban mutogatta a nappaliban felhalmozott kincseit.

Feltűnt nekem, hogy minden darab, a régi korok stílusát mutató képek, szobrok is mind teljesen hibátlanok. Sehol egy repedés, egy karcolás, semmi lerakódás, szennyeződés, vagy elszíneződés…Minden tárgy olyan volt, mintha tegnap készült volna. Szóvá is tettem, mire Martha elmagyarázta, hogy jól látom a dolgot, ezek a tárgyak nem olyan nagyon régiek. Ha valamelyik megsérül, koszos lesz, vagy egyszerűen elöregszik az anyaga, akkor kidobják, anyagát valamilyen formában újra hasznosítják, és ha valamiért nagyon ragaszkodnak hozzá, akkor rendelnek a műhelyből egy ugyanolyat. Nem vacakolnak restaurálással, mivel az túl drága. Sokkal drágább, mint újra létrehozni ugyanazt a tárgyat. Mivel az emberek otthonaiban általában csak néhány kedvenc tárgy fér el, minden városban vannak nagy múzeumok, képtárak. Ezeknek a tematikus közgyűjteményeknek az anyagát sem restaurálják, hanem időnként újakra cserélik. Az embereket nem nagyon érdekli, hogy melyik tárgy eredeti, és melyik a tökéletes másolat. Szeretnek a sok érdekes és szép tárgy között sétálni, nézelődni, mert ettől felüdül a lelkük.

Földi fogalmakkal mérve tehát Martha egész gyűjteménye csak értéktelen kacat volt.

A fenséges asszonyt azonban ez egyáltalán nem zavarta. Ő a szépségükért szerette kedvenc tárgyait, és nem érdekelte az értékük.

Ha jól belegondolok, igaza van. Skizofrén dolog milliókat fizetni valamiért, ami nem is biztos, hogy tetszik, csak azért, mert értékesnek van kikiáltva. Végül is mitől értékesek az eredeti műkincsek? Attól, hogy csak egy van belőlük? Hogy azt az egyet valaki megszerezte, és sikerült elzárnia a többiek elől? A tökéletes másolat hiába pontosan ugyanolyan, értéktelennek van nyilvánítva, csak azért, hogy az eredetinek megmaradjon az értéke…

A Földön büntetik a műtárgyak hamisítását… itt pedig a Királyi Reprodukciós Műhely legálisan juttatja el a művészetet széles körbe.

Minden művész azért alkot, hogy mondandója eljusson az emberekhez. Akinek az az elsődleges szempontja, hogy meggazdagodjon a művészetből, az nem igazi művész, csak ügyes iparos. Most akkor végül is mi a jobb? A legális másolás, vagy a művek elefántcsonttoronyba zárása?

Gondolataimból mob-komom jelzése riasztott fel. Engor volt az.

– Indulhatunk? – kérdezte.

Csak most jutott eszembe, hogy szerettem volna megnézni a varázslatos hangú harfiont is. De aztán arra gondoltam, hogy azt már valószínűleg elszállították a palotába, különben Martha biztosan megmutatta volna. Így aztán csak gyorsan megköszöntem a mesés ajándékot, és egy perc múlva már a tetőteraszon voltam.

034.

Útközben elmeséltem Engornak, hogy milyen jó üzletet csináltam, pontosabban, hogy mi hullott az ölembe.

– De csak akkor élvezném igazán ezt az egészet, ha… – kezdtem bele a kényes témába.
– Tudom… De tudod, hogy haza kell mennem – vágta el a vitát Engor, még mielőtt komolyabban belebonyolódtunk volna.

Sokáig nem szóltunk egy szót sem. Tudtuk jól mindketten, hogy miért nem hangzik el a „Gyere velem!”, a „Maradj velem!”. Bármilyen szoros és meghitt volt is a kapcsolatunk, nem dönthetünk egymás helyett…

Közben elrepültünk a festői szépségű Gyöngysor szigetek felett, és a külső Nyugati parti sétánnyal szemben lévő nagy üdülősziget, az Edene fölé értünk.

Ez az ötven kilométer hosszú, átlagosan három kilométer széles sziget volt a fővárosiak kedvenc kirándulóhelye, üdülőövezete. A száz kilométer összefüggő, finom homokkal borított strand, a szeszélyes formájú öblök, a megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb étterem, kávézó, fagyizó és hotel, a szabadtéri színpadok, és a táncklubok minden igényt kielégítettek.

– Nagyon elszaladt az idő, szálljunk le valahol ebédelni! – javasolta Engor.

A gömb a Tangó táncklub éttermét javasolta, jelenlegi pozíciónkhoz ez volt a legközelebb.

A klub egy bájos, kis öböl partján állt. Az épületegyüttes szinte körülölelte az öböl belső felét. A mediterrán stílusú épületeket, teraszokat virágok tömege díszítette. Leanderek a hófehértől a sötét bordóig, és számomra ismeretlen növények ezrei gondosan megkomponált harmóniában. A klub egy hotelből, egy étteremből, a nagy, félig szabadtéri táncteremből, három szökőkutakkal díszített átriumból, sok teraszból, és kedves, kis pavilonokból állt. A táncteremből, ahol éppen gyakoroltak a táncosok, átszűrődött a zene.

A pincér, amikor kihozta az ebédünket, elmondta, hogy élőzene, tangó bemutató, tánctanítás, és jelmezkölcsönzés sajnos csak délután lesz.

– Jelmezkölcsönzés? – kérdeztem rá a számomra szokatlan elemre.
– Minden táncklubban van jelmezkölcsönzés – csodálkozott tudatlanságomon a pincér. – Elvégre a kedves vendégek általában az utolsó pillanatban döntik el, hogy melyik táncklubba mennek szórakozni. Kényelmesebb, ha a helyszínen kölcsönöznek megfelelő táncruhát, és nem cipelnek magukkal görög, orosz, japán, bali, ruandai, meg mindenféle más viseletet. A profi táncosok, akik a bemutatót is előadják, és a vendégeket oktatják, segítenek a megfelelő ruhák kiválasztásában és felöltésében is.
– Sok ilyen táncklub van a szigeten? – kérdeztem.
– Itt, a szigeten harminckilenc táncklub van. Elvégre ez üdülő-sziget – magyarázta most már kissé kevésbé türelmesen. – Minden városban van húszon… valamennyi, és minden este mindegyik tele van. Így, az ünnep előtti napokban a klubok az utcákra, terekre is kitelepülnek, és táncházakat, utcabálokat rendeznek.

Eszembe jutott a bőrig ázással végződött múltkori kis kalandom. Azon a téren, az a görögös jellegű táncház is ilyen klubból kitelepült rendezvény lehetett.

– Valószínűleg az egyik görög táncklub táncházát láthatta – felelte kérdésemre a pincér. – Kettő is van a közelben, az egyik a Szirtaki, itt a szigeten, nem messze tőlünk, a másik, a Hellasz pedig Aranykagyló-városban, az Agóra mellett.
– Agóra? – kérdeztem.
– Agórának hívják minden városnak a főterét… – vágta oda kissé flegmán és kioktatóan a pincér, és faképnél hagyott bennünket.
– Ez vagy nem nézi a Királyi Hírcsatornát, és nem tudja, hogy tudatlan földiek vagyunk, vagy valamiért nem vagyunk neki színpatikusok… – jegyezte meg Engor.
– Nem vagytok neki színpatikusok, mert földiek vagytok, mint Rodi – válaszolta meg a költőinek szánt kérdést Bifi.

Nem is vettük észre, hogy Bifi és Rodi mikor lépett be az étterembe. Egyszer csak ott álltak az asztalunk mellett. Rodi a Katasztrófa-csoport egyenruhájában feszített, Bifi pedig egy keleties hatású költeményben libegett. Rodinon meglepően jól mutatott az antracit-szürke, sokzsebes ruha, a komoly, sötét szín… csak vörös hajtaréja virított az öltözékhez nem illően. Bifi hajszálvékony alakján csodásan állt az a ruha, amit én nem mertem volna felvenni. Kis fekete top volt rajta, tűzpiros öv, tűzpirosra festett fagolyókból összeállított nyakék, és tűzpiros, felperdülő orrú, törökös, kis papucs. De az elképesztő elem az a nadrág volt. A hajszálnál is vékonyabb anyag olyan dúsan volt redőzve a derekán, hogy talán tíz méter kelme is kellett hozzá. A fátyolszerű anyag a lila, a narancs és a piros ezer árnyalatában vibrált. Bokáin az övhöz hasonló, piros pántok fogták össze.

Én csak bámultam a merész öltözéket, Bifi pedig tovább mentegette a pincért.

– Voltaképpen csak Rodira haragszik, nem a földiekre általában… Mielőtt Rodi megérkezett ide a Szerenára, elég sok időt töltöttem Bertrammal. Ha tudtam volna, hogy éppen itt dolgozik, mehettünk volna máshová is… Itt van a közelben például a Görög táncklub, vagy a Bali táncklub. Kellemetlen véletlen, hogy épp ide jöttünk…

Bifi még kedvesen csacsogott egy darabig, de egyre jobban érezte, hogy valamennyiünk számára kínos a helyzet. Neki Bertram miatt kényelmetlen, Engornak Rodi miatt, Rodinak Engor és Bertram miatt, nekem pedig az ő ruhája miatt, amit leplezetlen irigységgel bámultam meg…

Miután Bifi kifogyott a semmitmondásból, kínos csend állt be. Engor még mindig nem kínálta őket hellyel az asztalunknál, ők pedig zavartan toporogtak.

– Nekünk indulnunk kell – emelkedtem fel végre a székről.
– Valóban… – vette a lapot Engor. – Különbem soha nem érünk oda, ahová indultunk.
– Azt hiszem, mi is inkább egy másik klubot keresünk ma délutánra – mondta Rodi. – Ezeket a szép napokat kár lenne kellemetlenül eltölteni…

Hirtelen észbe kapva gratuláltunk nekik a házasságkötésükhöz, aztán valamennyien kisétáltunk az étteremből. Egy pillanatra hátrafordultam, és láttam, ahogy Bertram ökölbe szorított kézzel, szúrós szemekkel néz utánunk.

Rossz érzés fogott el…

Bifi hiába mentegette, ez a fiú bizony minket is utál, nem csak Rodit. Bántott, hogy valaki minden ok nélkül gyűlöl. Gyűlöl, csak azért, mert egy olyan csoport tagja vagyok, amelynek egy másik tagjára valamiért konkrétan haragszik. Kollektív bűnösség, nemzetiségi ellentétek, vallásháborúk… jutott eszembe néhány sötét fogalom…

– Ezeknek az irracionálisan ostoba dolgoknak itt is megvan a csírája… – gondoltam szomorúan. – Ebben a csodálatosan békés, szelíd világban is megterem a gyűlölet…

Előző oldal kosakati