Géza és a szuperhősök

Szépirodalom / Novellák (68 katt) Jimmy Cartwright
  2022.07.28.

Géza elgondolkodva, kissé bizonytalan léptekkel ballagott a forgalmas utcán. Géza bölcsész volt, ámbár nem ebből kifolyólag tűnt szinte mindig elvarázsoltnak. Sokkal inkább fordítva történt. Már gyermekkorától kezdve úgy tűnt, hogy Géza saját világában él. Mondhatni, egy másik világban. Nem volt ő autista, sem másféle szellemi, lelki vagy testi betegségben nem szenvedett. Egyszerűen csak ilyen mélyen elgondolkodó típus volt. És bizony a világban számos olyan dolog van, amin el lehet gondolkodni, tehát Gézának lényegében nem is kellett keresni azokat a témákat, amelyeken elgondolkodhat, azok szinte adták magukat.

Szóval Géza elgondolkodva, ebből kifolyólag kissé bizonytalan léptekkel ballagott a forgalmas utcán. Most éppen azon elmélkedett, hogy a fiatalság körében miért olyan népszerűek a szuperhősök. Azt értette, hogy az egyes szuperhősök figurája miként és miért lett olyan, amilyen. Arra is rájött már, hogy a fiataloknak saját környezetükön belül nincsen példaképük (vagy legalábbis nagyon kevésnek), ezért önkéntelenül is máshol keresik azt. Az is világossá vált már a számára, hogy a szuperhősök sokfélesége számos lehetőséget ad a fiataloknak arra, hogy megtalálják közülük azt, aki számukra példaértékű lehet. Még akkor is, ha az adott szuperhős negatív jellemvonásokkal rendelkezik. Most már csak a mélyebb összefüggéseket keresgélte, miközben a nagyvárosi forgatagban sodródott.

Géza egyébként negyvenes évei közepén járt. Mozgáshiányos életmódja okán meglehetősen vézna testalkattal rendelkezett. Káros szenvedélyei miatt pedig – kávé, alkohol, dohány, könnyű drogok – ez az alkat még meggyötörtebbnek tűnt. Arca sápadt, szeme beesett, állán gondozatlan rövid szakáll és bajusz virított. Étel és egyéb foltokkal tarkított zakója, a nem előre, gyárilag koptatott farmere, meg a makkos cipője csak fokozták azt a hatást, melyből kifolyólag sokszor hajléktalannak nézték. Pedig volt rendes, tiszta, rendben tartott lakása, takaros felesége és két gyermeke. Csak ő ilyen magának való, elvont figura volt, akinek megvoltak a rá jellemző heppjei.

Szóval Géza csak elgondolkodva ballagott, amikor hirtelen bevillant neki egy határozott és kristálytiszta összefüggés. Megtorpant, hogy megjegyezze és gyorsan újra átgondolja.

* * *

A vezető épp a belső visszapillantóból figyelte, hogy a kialakuló szóváltás miatt szükséges-e értesítenie a rendőrséget, amikor megpillantotta kissé távolabb a jármű elé lépő alakot. Odakapta a tekintetét, majd vészfékezésbe kezdett. A hátulról jövő, egyre hangosabb vircsaft hirtelen átment kicsi rakás nagyot kívánba. Tompa puffanás hallatszott a szélvédő alól, majd a vezető szinte hallotta a villamos kerekei alá került alak húsának szakadását, csontjainak ropogását, vérének fröccsenését.

– Basszameg! Basszameg! Basszameg! Ez meghalt. Meghalt. Ez meghalt. Basszameg! Megöltem. Elgázoltam. Meghalt. Basszameg! – zakatolt a vezető fejében.

Az egyik elöl ülő utasnak volt annyi lélekjelenléte, hogy mobilján rögtön feltárcsázta a segélyhívót, és bejelentést tett a balesetről. Mire végzett, a vezető is nagyjából összeszedte magát, és a protokollnak megfelelően tájékoztatta az utasokat, hogy amíg a rendőrség a helyszínre nem érkezik, addig itt kell maradjanak, senki sem szállhat le a villamosról. Persze kitört a kiabálás, meg a hőzöngés, de viszonylag hamar lecsillapodtak az indulatok, és ekkor már nem is a vezetőt szidták, hanem azt a szerencsétlent, aki a kerekek alá került, mondván, neki már úgyis mindegy, ott rohadjon meg.

A szervek elég hamar a helyszínen voltak, és mire a mentők is megérkeztek, lezárták a környéket, és elkezdték a tanúkihallgatást a villamos vezetőjével. A mentők természetesen már csak a halál tényét kellett megállapítsák, és amikor a helyszínelők végeztek a nyomrögzítéssel, elkezdték a holttest kisebb-nagyobb darabjait összeszedni.

* * *

– Egy újabb rohadt nap – mondta bosszúsan maga elé Kovács nyomozó, majd megnyomta a bérház kapucsengőjének megfelelő gombját. Nem kellett sokáig várnia, egy kedves női hang szólalt meg.
– Igen, tessék, ki az?
– Üdvözlöm! Kovács Tibor nyomozó vagyok a rendőrségtől. Schwarz Gézáné Klein Esztert keresem. Beengedne kérem?
– Persze, jöjjön! – mondta a nő némileg bizonytalanul, majd kisvártatva berregni kezdett a zár.

A nyomozó rutinosan nyitotta a kaput, majd jelvényes rendőrigazolványát előkészítve fellépcsőzött a második emeletre. Könnyen megtalálta a megfelelő ajtót, hiszen annak ablakát már kinyitotta az ébenfekete hajú, fehér bőrű Eszter, aki kérdő tekintettel nézett a bőrdzsekis, farmeringes, farmernadrágos, valószínűleg acélbetétes bakancsot viselő, kissé pocakos, kopasz, nagydarab emberre.

– Schwarz Gézáné Klein Eszter? – kérdezte a nyomozó, miközben jól látható módon felmutatta jelvényes rendőrigazolványát.
– Igen, az vagyok. Miben segíthetek?
– Kovács Tibor nyomozó vagyok. Megtenné, kérem, hogy beenged? Fontos ügyről van szó.
– Valami baj van? – kérdezte Eszter, miközben kinyitotta az ajtót, és beinvitálta a rendőrt.
– Le tudunk valahol ülni? – kérdezte Kovács nyomozó, miközben levette a bakancsát.
– Igen, jöjjön csak be ide a nappaliba – mutatta Eszter az utat. – Kér esetleg valamit inni?
– Köszönöm nem, szolgálatban sosem!
– Miről lenne szó? – kezdte Eszter, miután helyet foglalt a kanapén, a fotelbe leülő rendőrrel szemben.
– Hogyan szólíthatom?
– Hívjon csak Eszternek!
– Kedves Eszter. Az a helyzet, hogy sajnos rossz hírt hoztam. A férjét ma délelőtt, innen nem túl messze elgázolta egy villamos. Nem élte túl a balesetet. A biztonság kedvéért be kellene jönnie azonosítani, ha a kórboncnok végzett. Igazán sajnálom.

Eszter arca, ha lehet, még inkább fehér lett, aztán hirtelen elvörösödött. Látszott rajta a megdöbbenés, ahogyan próbálja felfogni, értelmezni, elfogadni a hírt.

– Az, az nem lehet! – szakadt ki belőle. – Hiszen, hiszen...
– Kérem, Eszter, próbáljon megnyugodni. Tudom, hogy ez nehéz ilyenkor, sajnos számos esetben kellett már nekem is ilyen helyzetben helyt állnom. Szörnyű veszteség ez...
– Nem, nem, nem érti! – tiltakozott hevesen Eszter. – Hazajött ebédelni, most pedig előadást ment tartani. Biztosan ő volt? Biztosan délelőtt történt, nem pedig ebéd után?

A nyomozó összevont szemöldökkel ránézett.

– Az eset teljes bizonyossággal délelőtt történt. Az elhunytnál talált személyes iratok pedig Schwarz Géza nevére szóltak, és ez a lakcím volt megadva. Még a mobiljában lévő telefonszámok, és a telefontársaságtól lekért lakcímadat is egyezik az önökével. Hacsak el nem tulajdonították tőle ezeket, akkor az ön férje szenvedett halálos balesetet. Meg tudná mondani, milyen ruházatot viselt ma a férje?
– Persze, meg tudom mondani. Ma is azt a foltos, szürke zakóját vette fel egy halványkék inggel, kopott farmernadrággal, barna bőrcipővel.
– Ez stimmel – bólogatott Kovács. – Kedves Eszter! Akkor most már feltétlenül kérem, hogy fáradjon be velem a halottkémhez az azonosítás miatt. Azt mondja, hogy a férje hazajött ebédelni? Ezt tudja bizonyítani?
– Igen, hogyne, még nem volt időm elmosogatni, csak letakartam a használt tányérokat, evőeszközöket a konyhapulton.
– Ez jó, ez jó! – derült fel a nyomozó. – Megmutatná?
– Igen, jöjjön csak! – vezette ki Eszter a konyhába Kovács nyomozót. – Nézze! – mutatta a letakart edényzetet, majd óvatosan, két ujjal felemelte róluk a konyharuhát. Alatta két teríték látszódott, mindkettőn ételmaradékokkal.
– Máris felhívom a nyomszakértőinket, hogy jöjjenek ki, és vizsgálják meg! – mondta, miközben füléhez emelte a telefont. – Szia Pistikém! Te figyelj csak! Itt vagyok a villamosbalesetes lakásán. Van itt egy fura dolog. Azt állítja a felesége, hogy az illető hazajött ebédelni, és úgy tűnik, hogy a konyhában van is több tányér, meg evőeszköz, amit használtak. Ki tudnátok jönni megvizsgálni? … Aha! … Rendben van! … Akkor mindenképpen megvárlak! … Negyed óra kábé? … Oké, itt leszünk! Köszi!

A nyomozó Eszterhez fordult.

– A kollégák húsz percen belül itt lesznek. Addig is az a kérésük, hogy ne nyúljunk semmihez. Talán az lenne a legjobb, ha visszamennénk a nappaliba.
– Jól van, menjünk!
– Az önök gyermekei? – kérdezte Kovács az egyik bekeretezett fényképre mutatva.
– Igen, két év különbséggel születtek. A nagyobbik, húsz éves Ábel már egyetemista, a kisebbik, tizennyolc éves Éva most érettségizik.
– Ön mivel foglalkozik?
– Orvosasszisztens vagyok.
– Akkor ma szabadnapos?
– Igen.
– A gyermekek még önökkel élnek, vagy kollégisták?
– Nem, nem kollégisták. Itt élnek velünk.
– Említette, hogy a férje előadást ment tartani.
– Igen, így van.
– Hol és milyen előadást tart?
– Az egyetemen a BTK-n. Ott dolgozik, de most csak oktatáson kívüli, aktuális, saját kutatásai témájára alapozott előadást tart. A témája a Szuperhősök és a mai fiatalok kapcsolata.
– Érdekesen hangzik – mondta elgondolkodva a nyomozó, majd ismét a telefonjáért nyúlt. – Szia főnök! Figyelj csak! Van itt egy kis gubanc ezzel a délelőtti villamosbalesetessel. Állítólag az eset után hazajött ebédelni, most meg az egyetemen a BTK-n tart előadást. Ki tudnál küldeni oda valakit, hogy megnézze? A Pistáéknak már szóltam, hogy van itt a lakásán pár nyom, amit meg kellene vizsgálni. Nemsokára ide is érnek. … Köszönöm, főnök! Ha bármi új információ van, jelentkezem! – Visszatette bőrdzsekije zsebébe a telefont, majd leült a fotelbe.

A következő negyed óra kérdés-felelekkel telt. Kovács nem tudott kilépni nyomozói szerepköréből, és számos kérdést, keresztkérdést tett fel Eszternek, míg a nyomszakértők meg nem érkeztek.

A nyomrögzítés, mintavételezés után mindannyian elhagyták a lakást. A szakértők más helyszínre mentek, Kovács pedig magával vitte Esztert a kórboncnokhoz. Út közben igyekezett felkészíteni a látványra, a lelki megrázkódtatásra az asszonyt. Alig értek célhoz, amikor a főnöke felhívta, és közölte, hogy a kiküldött két járőr sajnos már későn ért az egyetemre, de úgy tűnik az elmondásokból, hogy az áldozat valóban megtartotta az előadását, ám mire a helyszínre értek, már távozott. Az nem derült ki, hogy hová ment.

Kovács ezt közölte Eszterrel, aki láthatóan megnyugodott.

Az azonosítás azonban mégis megrázta. Az épen maradt arcrészletből biztosan megállapította, hogy az áldozat Géza, a férje. Egyszerűen nem értette, mi történt. Zokogva borult Kovács vállára. Egy forró csokoládé elfogyasztása után azonban kicsit jobban lett, így a nyomozó haza tudta vinni az asszonyt. Természetesen felkísérte a lakásajtóig, ahol azonban akadályba ütköztek. Bár a lakás sötét volt, hiába próbálta Eszter kinyitni az ajtót, a kulcs nem fordult el a zárban. Próba-szerencse becsengetett. Hamarosan lámpa gyúlt, léptek zaja szűrődött ki, majd kulcscsörgés hallatszott, s kitárult az ajtó.

– Szia, drágám, merre jártál? – kérdezte a foltos, szürke zakót, fehér inget, kopott, kék farmert viselő Géza. – Ne haragudj, megint benne felejtettem a zárban...
– Géza, te élsz? Hát mégis élsz? – ugrott Eszter a férje nyakába.

Kovács nyomozó szemöldökét összevonva, értetlenül nézte a vékony férfit és feleségét.

– Már ugyan miért ne élnék? – értetlenkedett Géza.
– Ez a nyomozó itt azt mondta, hogy ma délelőtt halálos balesetet szenvedtél... hogy elütött egy villamos. Most jövünk a halottkémtől...
– Ez érdekes... – gondolkodott el Géza. – Délelőtt valóban csak alig pár centire került el egy szerelvény, de látod, semmi bajom. Még ebédelni is hazajöttem, bár igaz, akkor nem mondtam, mi történt. Nem tulajdonítottam neki semmi jelentőséget. Aztán meg az előadásom is megtartottam, nagyon nagy sikere volt. Onnan pedig egyenesen hazajöttem. És mi volt a halottkémnél?
– Te... vagyis... én ezt nem értem – komorodott el Eszter. – Azt hittem, te vagy. Még a ruházata is... Reggel nem egy halványkék inget vettél fel?
– Azt akartam, de tudod, lekávéztam... megint. Gyorsan beáztattuk, és ezt a fehéret vettem fel.
– Fura, erre nem emlékszem.
– Talán nem is csoda, ilyen trauma után – szólalt meg Kovács. – Hát, akkor azt hiszem, itt le is zárhatjuk a nyomozást. Megyek, megírom a jelentést. A további minden jót maguknak!
– Magának is nyomozó – köszönt el tőle Eszter.
– Gyere, készítsünk vacsorát, valami finomat, hogy megünnepeljük az előadásom sikerét – mondta Géza. – És közben hátha elfelejted ezt a szörnyűséget, amivel ez a zsaru traktált.
– Jól van – mondta Eszter, miközben bement a fürdőszobába. – Te Géza! Hová tetted azt a kék inget?
– Én sehová, nem is jártam a fürdőben, mióta haza értem...

* * *

Schwarz Gézáné Klein Eszter hiába várta haza ebédelni a férjét, az nem jött. Telefonon sem tudta utolérni. Késő délután betelefonált az egyetemre is, hátha ott van, de nem találták. Kora este a család az összes lehetséges ismerőst megkereste, hogy látták-e Gézát. Felkeresték a törzshelyeit is, de senki sem tudott róla. Az éjszaka álmatlanul telt, Eszter végig a kávéfoltos, kék inget szorongatta, szagolgatta. Reggel az első dolga volt, hogy a rendőrkapitányságon bejelentést tegyen. Sokáig keresték, de sehol, semmi nyomát nem találták. A férje szőrén-szálán eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Évekkel később, egy különös esetekkel foglalkozó kutató kereste fel a családot. Egy újságcikket mutatott, amelyben egy villamosvezető arról nyilatkozott, hogy azt hitte, látott valakit lelépni a sínek közé, akit úgy tűnt, el is ütött, de senki sem volt a szerelvény alatt. A személyleírás pontosan illett az eltűnt Gézára.

Előző oldal Jimmy Cartwright