Kuss IV
Kuss
Elérte a sikátor bejáratát, és egyre messzebbről hallotta a csőcselék hangát, ahogy tolvajt kiáltoznak. Lassítani nem mert, pedig már alig élt. Két napja nem evett semmit, és folyadék is csak a templomkertben lévő kis dísztóból szürcsölt sáros lé formájában jutott a szervezetébe. Aludni sem sokat tudott, mert ki volt téve az állandó zaklatásoknak. Hóna alá szorította az inge alá rejtett halat és rohant tovább amennyire csak bírt. Nem voltak kétségei afelől, ha utolérik, agyonverik és senki sem fog érte még egy imát sem elmorzsolni. Jó esetben bedobják a kanálisba, de előfordulhat, hogy a közeli sertéstelep disznóival etetik meg a hulláját.
Hallott már ilyen esetről és maradéktalanul el is hitte. Igaz, vele senki sem áll szóba, de süket nem volt. A halpiacon megfordult mindenféle sötét alak, akik elhullajtott mondataiból összerakta az információkat. Ezek alapján joggal feltételezte, hogy a sertéstelep tulajdonosa a lézengő látens gyilkosoknak felajánlott pénzért cserébe disznóeledelt vár. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy levadásszák a nincstelen csavargókat, akik már senkinek sem hiányoznak és testükkel etetik a disznókat. Még szerencsésnek is mondhatja magát az, akit előtte megölnek.
Az üldözői hangja egyre közelebbről hallatszott, ezért összeszorítva a fogait minden erejét beleadva rohant. Szakadt bakancsa orra szinte teljesen levált már és ez nem segítette elő a menekülését. Tudta, hogy mezítláb gyorsabban futhatna, de olyan nehezen szerezte be ezt a rozoga jószágot, hogy nem volt szíve levenni. Talán egy hónapja volt. Egy vándorköszörűst megkéseltek a vagyonáért. Vagyon. Furcsa, hogy így gondol a köszörűre és a néhány fillérre, ami a leszúrt emberé volt. A régi életében a vagyon mást jelentett számára. A családot, a szabadságot és hazája kék egét. Mikor meglátta a két fickót, akik később végeztek a nyomorulttal gyorsan rejtekhelyet keresett és talált magának. Tudta, hogy ők is tápgyűjtők. Így hívták a külvárosban a sertéstelep tulajával kooperáló szenny embereket.
Ahogy vonszolták a testet a közelben parkoló autójuk felé, a köszörűs lábáról lecsúszott a bakancsa. Odafutott meggörnyedve és begyűjtötte. Addig a lábára csavart itt-ott talált rongyokban rótta útját. Eliszkolt, mielőtt visszatértek volna a köszörűért, hogy azt is elvigyék némi jövedelem reményében. Azóta van lábbelije, és nem szívesen vált volna meg tőle.
Kiért a sikátorból egy szennyes, széles útra, ahol már volt forgalom is. Normál esetben elvegyülhetett volna a tömegben, de széles ívben undorral kerülték az emberek, szinte tisztást hagyva számára a tömegben. Az ereje kezdte elhagyni és már a halálra gondolt, ami elkerülhetetlennek látszott.
Meggörnyedve zihált, mikor az orra előtt fényesre kefélt fekete cipőpár állt meg. Felemelte a fejét és meglátta a cipő tulajdonosát is. Egy rendőr állt előtte lazán mosolyogva. A szemébe nézett és azonnal szimpátiát érzett iránta. Tiszta lélekre utaló tekintete volt, ezt ismerte régről.
– Hogy hívják, ember? – kérdezte tőle.
– Kuss, uram – felelte lehajtott fejjel.
– Mondhatná úgy is, hogy legyek csendben – mondta mosolyogva a rendőr.
– Jajj uram, félreértett, az én nevem Kuss – hebegte, és bánta, hogy ezt a nevet mondta, bár az igazira már nem is emlékszik talán.