Szerena-szisztéma (Akikó naplója) 17-18. fejezet

A jövő útjai / Novellák (319 katt) kosakati
  2022.07.09.

017.

Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, észre sem vettük, hogy megérkeztünk, és az előttünk haladók már megálltak. Belebotlottam az eddig előttem lépkedő Nilbe, Dalma és Tereza az én sarkamat taposta, Evan pedig leghátul nevetett rajtunk.

– Földiek! Képesek még gyalogosan is karambolozni…Veszélyes népség!

Evan arca kifürkészhetetlen volt. Megjegyzése vicces, kedves és elnéző, arckifejezése viszont aggodalmat sejtetett. Veszélyes népség… Elsősorban saját magunkra vagyunk veszélyesek, de lehet, hogy Evan a Szerenát félti tőlünk.

Végre feltápászkodtunk, és kicsit előrébb tolakodtunk, hogy lássuk, hová is érkeztünk. Miután sikerült az alacsony kőkerítéshez furakodnunk, érdekes látvány tárult elénk.

A derékig érő kőkorlát egy ovális völgyet ölelt körül. A völgy oldalait borító sziklák és virágok között két lépcső is vezetett a mélyedés alját kitöltő, kis tóhoz. A tóban két szabálytalan alakú, nagyobb, és sok kisebb kőből épített sziget helyezkedett el. Először csak a kompozíció szépségét vettük észre, aztán felismertük, hogy ez a Szerena kontinenseinek és szigetvilágának művészi ábrázolása.

Nia könnyed, kis szökkenésekkel az egyik kontinensre táncolt.

– Most itt vagyunk – kezdte előadását. – ahol most állok, ott van a főváros, az Aranykagyló öböl…

A domborzat valóban kagylót formázott, és Nia úgy állt benne, mint Vénusz Botticelli festményén.

Emma persze szintén észrevette ezt a hasonlatosságot, és megörökítette. Így aztán másnap reggel újra látnom kellett azt a jelenetet, amiből egyszer is túl sok volt nekem.

„Hogy miért nem tudott beleesni a vízbe szökdécselés közben?” – gondoltam gonoszul, és úgy markoltam a kőkorlátot, hogy letörött az egyik körmöm. A sérült köröm megsebezte az ujjam, vérem a kőre és a ruhámra csepegett.

Evan azonnal előkapott valamit a zsebéből, és az ujjamra szorította. A vérzés azonnal elállt, ujjam egy pillanatra kellemesen elzsibbadt. Közben Tereza is elővett valami gyufaskatulya szerű kis szerkentyűt. Az egyik oldalát végighúzta a ruhámon levő folton… és a folt eltűnt.

– Nano-technika – villantotta rám tökéletes fogsorát.

Engor ott állt a közelben, és végignézte ezt a „véres jelenetet”, de nem jött oda hozzám. Egy pillanatra aggodalmas képet vágott, de látta, hogy tökéletesen ellátnak és kellőképpen körülugrálnak. Megnyugodva fordította vissza tekintetét Nia felé.

„Szóval még leltárban vagyok, de nem vagyok túl sürgős…” – gondoltam.

Nia közben tovább szökdécselt a szigetekre, kontinensekre, és magyarázott, magyarázott. Megmutatta a hegységeket, a folyókat, a városokat, a déli kontinens nagy tavait, mindent, szépen sorban, módszeresen. Zúgott már a fejünk a sok-sok először hallott földrajzi névtől… A felét sem tudtuk megjegyezni. Persze ezt is rögzítettük a kommunikátorunkban, mint minden adatot, amit majd haza akarunk vinni a Földre.

Egy elnevezésre azért felkaptam a fejem; Dian vulkán…

– Ha jól emlékszem, Dian volt az a tragikus sorsú királylány, akiből nem lett királynő. A szerenai történelemnek nem éppen a legnépszerűbb, és követésre méltóbb alakja. Mégis elneveztek róla egy hegyet? – kérdeztem a hátam mögött álló Evant.

Evan a fülemhez hajolt, és halkan válaszolt, hogy a többieket ne zavarja.

– Dian ezt a helyet választotta halála helyszínéül. Egy gömbbel repült a működő vulkán fortyogó katlana fölé.
– A gömbök biztonsági rendszere odaengedte?
– A gömb számára biztonságos magasságban állt meg a katlan fölött. Kinyitotta az ajtót, és a mélybe vetette magát.
– Egek! Micsoda elkeseredés, micsoda mély bánat kellett ehhez…
– Üres gömbje még hosszú évekig lebegett a vulkán felett, egészen addig, amíg ki nem fogyott az energiája. Látod ott azt a kis szigetet? Rajta egy csonka kúp, és felette ott lebeg egy kis gömb.

Valóban ott volt a játékszernek tűnő kis kő makett, Nia lábától két lépésnyire.

– Ha egészen közelről megnéznéd, láthatnád, hogy a kis kő gömböt egy hajszálvékony fémpálcika tartja. Innen úgy néz ki, mintha lebegne.
– De mintha nem is lenne szilárdan alátámasztva… mintha egy picit mozogna.
– A szél mozgatja. Ilyen távolságból tökéletes az illúzió. A térplasztika alkotója nagyon leleményes volt.
– Kár, hogy a Földről nem készült ilyen látványos ábrázolás. Az is szép lenne.
– A Földről is van – mondta Evan. – Ugyanaz a művész alkotta, mint ezt, és nincs is messze innen. Innen éppen oda vezeti majd Nia a társaságot. De ha gondolod, előre mehetünk.

Amikor elindultunk kettesben Evannal, Engor egy darabig leplezetlenül bámult utánunk. Én pedig direkt nem fordultam vissza, csak a szemem sarkából figyeltem Engort. Tekintete szinte égette a hátamat.

A Földről készült térplasztika nagyon hasonlított az előzőhöz, csak itt a számomra is ismerős földrészek és szigetek rajzolódtak ki a tóban elhelyezett kövekből. Örömmel fedeztem fel sorban az ismerős helyeket.

Iskolás gyerekek játszottak a köveken.

Átugráltak Ausztráliából Ázsiába, Afrikából Európába. Amerika messze volt, ekkorát nem tudtak ugrani a gyerekek. Egy kislány levette a cipőjét, és belegázolt a térdig érő vízbe. Ahogy közeledett a kontinenshez, lépéseivel szökőárat keltett. A keleti partot ellepte egy pillanatra a víz. A többi gyerek követte a példáját.

– Cunami! – visította egy másik kislány, és nagy lendülettel beleült a Mexikói öbölbe. A hullám átcsapott a Csendes Óceánba, az összes gyerek csurom vizes lett.

Tanítónőjük tapsolt egyet, és kiparancsolta őket a medence partjára. A gyerekek ledobálták vizes holmijukat, az idős hölgy pedig száraz ruhákat osztott szét köztük. Vizes ruháikat kezükben lóbálva, vidáman csivitelve indultak a földalatti állomás felé.

Megint meg kellet, hogy csodáljam a szerenai szervezést. Egy földi tanítónő ilyen esetben már régen kiabált és veszekedett volna. Ez a szerenai asszony viszont inkább előrelátóan és kellő türelemmel száraz ruhákat adott a gyerekeknek. Gondoskodott róluk, ahelyett, hogy lemarta volna őket. Arra tanította őket, hogy mit kell tenni, ha vizesek lesznek, és nem veszekedett azért, hogy vizesek lettek.

018.

– A gyerekek még azt hiszik, hogy övék a világ… – sóhajtottam.
– És igazuk van, valóban az övék – mondta Evan.
– Itt a Szerenán talán… De a Földön hamar megtanulják, hogy csak nagyon kevés jut belőle. „Sok az eszkimó, és kevés a fóka.” Kinőttük a Földet. Szülőbolygónk már nem tudja eltartani a tömegeket. Egyre többen vándorolnak ki a harminc lakott bolygóra, de a Föld még mindig zsúfolt.
– A Szerena most még tágas, de a mi lakosságunk is gyarapodik.
– Ha maguk is kinövik a bolygójukat, életteret, lakható bolygókat fognak keresni. De a Föld már minden használható helyre rátette a kezét.

Közben elindultunk egy sétányon a huszonnégyes kapu felé. Nem akartuk megvárni a társaság többi részét.

– Mi talán el tudjuk kerülni ezt a sorsot. Tudósaink kiszámították, hogy mennyi embert tud bőségben és jólétben eltartani a Szerena. Ha elérjük ezt a bizonyos létszámot, születés-korlátozást kell majd bevezetni. Többféle tervet is kidolgoztunk, és még vitatkozunk, hogy melyik lesz a legmegfelelőbb. Mire szükség lesz rá, kialakítjuk az ideális megoldást.
– A Földön is próbálkoztak már születés-szabályozással, de nem sok sikerrel. Kínában például preferálták az egy gyermekes családot. Az elképzelés nem volt rossz, csak már későn kezdtek bele. Már annyian voltak, hogy ez a lassú csökkenés kevés volt. A gazdagabb országokban született kevés gyerek, a szegényebb helyeken pedig sok. Ennek több oka is volt, de leginkább arról volt szó, hogy pont ott nem volt pénz felvilágosításra és fogamzásgátlásra, ahol a leginkább kellett volna. Olyan hatalmas aránytalanságok alakultak ki, amin már csak a járványok és a kisebb-nagyobb háborúk segítettek valamit. Aztán a kétezer-egyszázas, „özönvíz”-nek elnevezett járvány végigpusztította az egész világot. Főleg a zsúfolt, nyomorúságos helyeket néptelenítette el. Kegyetlenül hangzik, de tény, hogy az általános gyászt hatalmas gazdasági fellendülés követte. A járványt csak az erős, egészséges, jól táplált kevesek élték túl. Ők örökölték meg a járvány áldozatainak minden anyagi javát és életterét. Ebben a történelmi pillanatban kialakult egy olyan kényes egyensúly, amit sokan már nem akartak többé felborítani. Fenntartása viszont hihetetlen nehézségekbe ütközött. A legnagyobb problémát maga az emberi természet jelentette; a széthúzás, az egoizmus, az álszentség, a makacs értetlenség, a bizalmatlanság… Ebben az időben kapott lendületet a bolygókutatás is. Életteret kellett találnunk, hogy emberhez méltó színvonalon élhessünk, és ne legyenek újra tömegek kiszolgáltatva a nyomorúságnak. A nyomornak van egy olyan foka, ami alatt már szinte lehetetlen segíteni, ahonnan már nincs kiút. Nem szabad még egyszer ez alá a határ alá lemenni. Nem szabad oda senkit leengedni, mert onnan már nem tudjuk visszahozni… elveszítjük. A bolygókutatás eredményes volt, harminc bolygóra indult meg a kivándorlás. Az új bolygókon tudományosan ellenőrzött keretek között tarják a népességet. Ott talán nem lesz újra túlnépesedés. A kivándorlás sokat segített, de a Föld még mindig zsúfolt. Anyabolygónk még mindig olyan, mint egy soha be nem gyógyuló seb, érzékeny és fájdalommal teli.
– A huszonkettedik, és a huszonharmadik század fellendülése az örökségen való marakodás a zavarosban halászás, a káosz ideje volt. A mi őseink, a Szerena első telepesei is ebben az időszakban indultak útnak. Nem vagyunk rá büszkék, hogy Szerena és társai nem jelentették be hivatalosan a Földön ennek a bolygónak a felfedezését. Ahelyett, hogy segítettek volna a földi tömegeken, megtartották maguknak ezt a kincset. Saját ízlésük, és elképzelésük szerint rendezkedtek be ezen a bolygón, és toborozták a további telepeseket. Titokban jöttek-mentek a hajók. Abban a totális káoszban, ami akkor a Földön volt, senkinek nem tűnt fel pármillió ember eltűnése. Segítségünkre volt egy régi legenda is, a Bermuda háromszög rejtélye. A Karib tenger mélyén alakítottuk ki bázisunkat. Ide gyűjtöttük össze a titkos toborzásokkal összegyűjtött, jobb életre vágyó embereket, és innen indultak a hajóink. Meglepően rövid idő alatt elértük az egymilliárdot, és akkor beszüntettük a toborzást, az ingajáratokat. Lehúztuk a rolót. Mély titokba burkolóztunk, és azóta ha erre téved egy hajó, igyekszünk itt tartani. Ha elmész a Zord fennsíkra, és körülnézel, láthatod, mennyi roncs fekszik ott.
– Nekünk is ezt a sorsot szánjátok?
– Nem. Nagyon sok idő telt el azóta, hogy elzárkóztunk a Földtől. Több száz földi év… A Földön most háromezer-hatszázhuszonötöt írnak. A Szerena időszámítását a landolástól számítjuk. Mint tudod, a mi évünk négyszáz napos, de az egy napunk nem huszonnégy órás, hanem egy kicsit rövidebb. A több, rövidebb nap viszont nagyjából annyi időt jelent, mint a kevesebb huszonnégy órás. Óraszámban az éveink időtartama nagyjából megegyezik. Így most mi a Szerenán ezernégyszázhúszat írunk. A Szerena mostanra már kellőképpen megerősödött, meg tudja védeni szabadságát és függetlenségét. Felkészültünk rá technikailag, és lelkileg is. Itt az ideje, hogy hivatalosan felvegyük a kapcsolatot a Földdel, hogy segíthessünk.
– Hogyan akarnak segíteni?
– Erről még vitatkozunk. Azért is kértük, hogy járjátok végig a parkot. Ez alatt a néhány nap alatt ti is megismeritek a Szerenát. Láthatjátok, hogy mit építettünk, mit féltünk, mit akarunk megvédeni. És nekünk is van időnk átgondolni a segítség módját és mértékét. Most csak annyit mondhatok erről, hogy korlátozott számban befogadnánk a mi követelményeinknek megfelelő bevándorlókat. Kereskedelmet és turista forgalmat nem akarunk. Ez zavarná az életünket, felforgatná a rendszerünket, felborítaná az egyensúlyt. A tudományos, és technikai eredmények, információk cseréjét támogatnánk, az információs hálók közvetlen összekapcsolása nélkül. A fennsíkon való tranzitálást semmiképp nem engedjük. De a két holdon építhetnénk közösen tranzitállomásokat. Ezt anyagilag és technikailag is támogatnánk. Nap, mint nap vitatkozunk, konkrét terveket dolgozunk ki, naponta összegezzük, feldolgozzuk a hálón érkező hozzászólásokat, állásfoglalásokat. Lehet, hogy önzőnek tartotok bennünket, de úgy akarunk segíteni, hogy közben ne veszítsük el azt, amit elértünk. Nem akarunk visszazuhanni a tömegnyomorba, inkább azt szeretnénk megmutatni, hogyan lehetne a Földön is jobban élni. Ha úgy érzitek, hogy a Föld nem tudna elfogadni egy ilyen segítséget, vagy magatokat nem érzitek alkalmasnak a közvetítői feladatra, nem muszáj bevállalnotok.
– És mi történik velünk, ha nem vállaljuk?
– Itt maradhattok a Szerenán. Élhetitek az itteniek életét. A hajótok pedig marad, ahol van, a Zord fennsíkon.
– És ha színleg bevállaljuk, hogy elmehessünk, aztán pedig megindulnak a Földről az inváziós hajók? Vagy ha mi becsületesen el is visszük az üzenetet, az ajánlatot, de a Földön másképp döntenek?
– Technikailag meg tudjuk védeni magunkat… de a lelkünk súlyosan sérülne. Ha a Föld elfogadja azt, amit nyújtani tudunk, és akarunk, azzal megoldódhatnak a gondjai. De ha többet, mást követel, ha rá akarja erőltetni káoszát a Szerenára, abba belepusztulhat.
– Mármint a Föld?
– Igen. De abba mi is belepusztulnánk. Az agresszió megmérgezné a lelkünket, és összeomlana a rendszer.
– Súlyos döntéseket kell meghoznunk nekünk is, a szerenaiaknak is – mondtam megrendülten. – Bölcs dolog maguktól, hogy időt hagynak rá. A Szerena kész elképzelésekkel, kidolgozott tervekkel rendelkezik, de nekünk váratlan ez a helyzet. Egyébként is lassú, nehézkes földiek vagyunk… nem tudom, elég lesz-e ez a pár nap arra, hogy felelős döntést hozzunk.
– Elég kell, hogy legyen. A tárgyalás időpontja ki van tűzve – mondta szigorúan Evan. – Nem lenne értelme húzni, halasztani, halogatni. Tizennyolc nap elég arra, hogy megismerjétek a szerenai rendszert, életformánk lényegét, értékeit. Mérlegeljétek, hogy ti mit nyerhettek, és mindannyian mit veszíthetünk.
– Azt mondja, ki van tűzve a tárgyalás napja… De nekem úgy tűnik, máris tárgyalunk.
– A tárgyalás már voltaképpen akkor elkezdődött, amikor a Szerena földjére tettétek a lábatokat. A kitűzött napon már csak a végső döntésnek kell elhangoznia… Engor saját magát és téged jelölt meg főtárgyalóként. A királynőtől Nia és én kaptuk ezt a feladatot. Nia is körülbelül ugyanezt mondta el Engornak, amit én most neked. A ti feladatotok, hogy az expedíció többi tagjával ismertessétek és megvitassátok a helyzetet.

Engor tehát engem jelölt ki főtárgyalónak…

Ez sok mindent megmagyaráz, és más megvilágításba helyez. Persze bánt, hogy ezt Evantól kellett megtudnom, Engor nem tudatta velem. De talán nem akart befolyásolni, nem akart idő előtt a felelősség súlyával terhelni. Valószínűleg azt akarja, hogy a spontán, tőle független benyomásaim alapján alakítsam ki a saját véleményemet. Gondolom, arra számít, hogy egymástól függetlenül ugyanarra a következtetésre jutunk, és így szilárd tárgyalási alapunk lesz…

Előző oldal kosakati