A jövő betonból van

A jövő útjai / Novellák (120 katt) Kharex
  2022.06.24.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/7 számában.

A száraz alföldi szél újra és újra a busz ablakának esett, keményen zörögtetve az üveget keretében. Szabi régebben megőrült ettől a hangtól, de most már tűrhetőnek, sőt, a maga monoton módján egész kellemesnek érezte. Csak lehunyta a szemét, és hagyta, hogy gondolatai össze-vissza kalandozzanak a zörgés ritmusára. Felrémlett előtte anyja fáradt, de kedves arca, és az az apró kertes ház is, ahol annak idején nevelkedett. Mára az egész falu elnéptelenedett, és valószínűleg belepte a futóhomok is, de Szabi emlékeiben még minden friss és zöld volt, a gyeptől kezdve egészen az udvaron magasodó három barackfáig.

A busz hatalmas fékezéssel rántotta vissza a fiatal fiút a rideg valóságba.

– Hármas akku, faszoskáim! – kurjantotta a sofőr, Szabi pedig felállt, és tizenegy kollégájával együtt lekászálódott a járműről.

A Pannon Storage Solutions telephelye jóval koszosabb és lepukkantabb volt, mint ahogy azt a cég honlapján feltüntették. Ott gondosan vágott, harsogóan zöld növények, hófehér, futurisztikus épületek és elégedett, profinak tűnő melósok szerepeltek minden képen, a valóságban viszont csak néhány rozsdás konténerház állt egy szögesdróttal elkerített birtok közepén, Szabi pedig azt is látta, hogy a műszakja idősebb tagjai már nagyban adogatják körbe a dugi pálinkát. A fiú mit se szeretett volna jobban, mint belekortyolni az erős, és minden bizonnyal borzalmas löttybe, hogy így csillapítsa a szorongást, ami mindig rátört meló előtt, de végül inkább elutasította az üveget, mikor Endre bá neki is felkínálta. Az a jelölő, aki műszak előtt ivott, lassú lett és szétszórt, ilyen állapotban pedig nem lehetett összehozni a kétszázalékos túlteljesítési bónuszt.

Szabi kicsit félre is húzódott a kollégáitól, nehogy elcsavarja a fejét a pálinka ismerős szaga, és helyette inkább a telephely fő ékességeit, a betonakkukat kezdte bámulni. Mikor először pillantotta meg ezeket az ötven méter magas monstrumokat a szolgálati busz koszos ablakán át, önkéntelenül is felkiáltott ámulatában. És bár mostanában mérnöki csoda helyett már csak ritka elbaszott irodaházakként emlegette a konstrukciókat, azért a szíve mélyén így is feléledt a gyermeki lelkesedéssel keveredő szorongás, valahányszor csak az egymásra pakolt betontömbök árnyéka rávetült.

Egy átlagos betonakku lényegében koncentrikus körökben elhelyezett betontömbökből, valamint a körök középpontjában felállított hat, egyenként ötven méter magas daruból állt. A puszta méreteit leszámítva az akku nem tűnt egy túl bonyolult szerkezetnek, de a Pannon Storage Solutions honlapja váltig állította, hogy ez az energiatárolás legmodernebb, legegyszerűbb, leggazdaságosabb és legzöldebb módja, Szabi pedig készségesen elhitte mindezt, amíg a fizetéséből futotta lakbérre meg este pár korsó sörre a presszóban.

A fiú már épp azon volt, hogy gyorsan sodor magának egy cigarettát, mikor az éjszakai műszak felbukkant. Tizenkét elcsigázott tekintetű, nagyokat ásító férfi sétált elő a betontömbök közül és indult meg a busz felé. A legtöbben egyből felszálltak, de néhányan váltottak pár szót a frissen érkezettekkel is. Szabihoz a hórihorgas, pattanásos arcú Keszeg lépett oda, akivel egy darun váltották egymást immár fél éve.

– Rohadt egy időnk lesz, úgy tűnik – jegyezte meg Keszeg a horizonton gyűlő viharfelhőkre pillantva.
– Az már csak biztos – hagyta rá Szabi.
– Aztán vigyázz magadra odafönt, hallod-e! – vigyorodott el Keszeg. – Nehogy szétbaszd nekem a darut estére!

Szabi erre már csak bólogatott, aztán megindult a betonakku felé. Úgy gondolta, hogy viharban dolgozni egyáltalán nem kellemes, de nem is olyan vészes, mint azt sokan hiszik. Igaz, a talajszinten is durva széllökések ötven méteres magasságban alaposan meg tudták cibálni az embert, de ha olyan nagy volt a gond, a műszakvezetők úgyis leparancsolták őket a darukról. Meg aztán a hatos szintű viharok után ötszázalékos veszélyességi pótlékot is kaptak, amivel enyhén szólva tudott volna mit kezdeni.

Szabi azon kapta magát, hogy fütyürészik, miközben megragadta a daru oldalán végigfutó létrát, és elkezdett felfelé mászni. Igaz, a vihar még el se ért hozzájuk, de ő szinte már érezte a zsebében a plusz pénzt.

* * *

Haraszt úr egész élete során csak kétszer sírt. Először akkor, mikor hétévesen leesett a kertjükben álló cseresznyefáról, és szilánkosra törte a karját, másodjára pedig akkor, mikor egy keményen végigpiált éjszaka után szembesült azzal, hogy részegen berendelt tíz betonakkut, méghozzá azonnali fizetéssel.

Betonakkut, bazmeg!

Normál esetben már a név is elég lett volna ahhoz, hogy elriassza a vásárlástól, azon az éjszakán azonban Wall Street farkasára itta magát, és meg volt győződve arról, hogy nem tud hibázni. Másnap reggel, mikor hasogató fejjel és kiszáradt szájjal meglátta a tranzakciókat, komolyan fontolóra vette az öngyilkosságot. Ha nincs Csenge, pár napon belül alighanem tényleg végzett volna magával.

Haraszt úr húga világéletében visszahúzódó könyörtelenséggel és veleszületett, sajátos ravaszsággal állt az üzlethez, így ő volt az egyetlen a cégnél, aki meglátta a fantáziát a betonakkukban. Ő volt az, aki napokig bújta az EU karbonsemlegességi terveit, ő volt az, aki utánajárt az Innovációs Alaptól igényelhető támogatások feltételeinek, és végül ő volt az is, aki a bátyja fülébe súgta azt a néhány szót, amin az egész Pannon Storage Solutions alapult: a nem piacképes, de ígéretes technológiák definícióját.

Haraszt úr legnagyobb szerencséjére sosem volt egy mélabús alak. Siratta a pénzét, persze, de amint Csenge előállt a tervével, egyből átkapcsolt dörzsölt kisvállalkozói üzemmódba. A százméteres darukat lealkudta ötvenméteresre, hogy kevesebbet kelljen értük fizetni, az összeszerelést rábízta egy haverja cégére feketén, mikor pedig az értékesítő megpróbált a nyakába sózni valami méregdrága irányítószoftvert, akkor nemes egyszerűséggel kiröhögte a fickót. Az a szerencsétlen persze próbált mindenféle hatásfokokról meg hosszútávú befektetésekről papolni, de Haraszt úr erre már csak legyintett.

A legtöbb támogatás elbírálásánál ugyanis csak annyi feltételt kötöttek ki, hogy a betonakkuknak létezniük és úgy-ahogy működniük kell. A gazdaságos üzem vagy a jó hatásfok már a kutyát sem érdekelte, ezért pedig Haraszt úr nem tudott elég hálás lenni.

* * *

Szabi a viharos napokat egyszerűen csak lerakodós műszakoknak nevezte magában. Amikor az Alföldön tomboltak az elemek, a szélerőműveket egytől-egyig le kellett állítani, és a napelemek sem termeltek a fekete felhők miatt, így rajtuk volt a sor, hogy a betontömbök leengedésével kompenzálják a kieső teljesítményt.

Egyszer, amikor már nagyon részeg volt valami ünnep miatt, Endre bá nekiállt megmagyarázni Szabinak meg még néhány fiatalabb jelölőnek, hogy a darukat eredetileg távvezérléssel irányították volna, csak a cég végül nem vette meg az ehhez szükséges szoftvert, mert drágállotta.

– Egy nagy szar, az a mi munkák! Egy nagy szar! – magyarázta az öreg egyre kásásabb hangon. – Egyedül azért létezik, mert valami zsugori seggfej ott fent, a nagykutyák között, spórolni akart pár forintot! Ilyen is csak ebben az országban lehet, bassza meg!

Szabi akkor egy szót sem szólt, de magában abszolút megértette a vezetőséget. Persze, a gépek valószínűleg kicsit gyorsabban végezték volna a betontömbök pakolgatását, de egy tapasztalt és tehetséges jelölő, mint amilyen ő volt, így is gond nélkül hozni tudta az óránként harminc téglás kvótát.

Meg aztán szerette is a munkáját. Mondhat bármit a részeges Endre bá arról, hogy mennyire felesleges, amit csinál, mikor kilépett a daru végére, akkor ennek ellenére a világ tetején érezte magát. Odafentről szemkápráztató kilátás nyílt az egész vidékre: az elhagyatott falvakra, a környező tanyák génmanipulált gyümölcsöseire, és a közelben felhúzott szélerőmű parkok kopottas, de így is tiszteletet parancsoló kerekeire egyaránt. Sőt, különösen szép időben még a Kecskemétet beborító napelemek csillogását is kiszúrhatta az ember, ha eléggé megerőltette a szemét.

A mai napon azonban nem volt idő nézelődni. Szabi minden erejével a daru fémszerkezetébe kapaszkodott, közben pedig boszorkányos ügyességgel lengette a zászlóit, jelezve az irányítófülkében gubbasztó Kovácsnak, hogy hová kéne letenni a következő betontömböt. Hatékony csapatot alkottak ők ketten, és a fiú úgy számolta, akár még meg is lehetnek a kvótával, mielőtt a vihar kényszerpihenőre kárhoztatja őket.

A szél egyre hevesebben és hevesebben támadt a betonakkura, és a daru illesztései is egyre panaszosabban nyögtek, de azért még nem volt olyan vészes a helyzet. Szabi minden figyelmét a következő leemelendő blokknak szentelte, de közben azért vetett egy kósza pillantást a feje fölé rögzített biztonsági panelra is, amin megnyugtató magabiztossággal égett egy zöld LED. A szabályzat világosan leírta, hogy amíg az pirosra nem vált, biztonságosnak tekinthető a munkavégzés.

* * *

Haraszt úr irodakonténere a méregdrágán minimalista irányzat jegyében készült. A berendezés mindössze egy fogasból, két székből és egy íróasztalból állt, meg ott volt még a hatalmas, padlótól plafonig húzódó, ráccsal megerősített ablak is, amin keresztül remek kilátás nyílt a betonakkukra. Haraszt úr a mai napig sokszor gondolt arra, hogy hány értelmesebb módon költhette volna el a beléjük fektetett vagyonát, de annyit így is el kellett ismernie, hogy a szerkezetek látványa lenyűgöző, főleg akkor, ha a háttérben már gyülekeznek az Alföld hírhedt, szénfekete viharfelhői. Volt ezekben a betonakkukban valami monumentális, valami félelmetes, ami egész egyszerűen megigézte az embert, és nem engedte el a tekintetét.

Haraszt úr akkor is a betonból és acélból emelt monstrumokat bámulta, mikor megnyikordult az iroda ajtaja, és belépett rajta a személyi titkára, valami Zétény, vagy ki. A fickó az a tipikus mindig sovány, mindig gyomorbajos alak volt, aki csak a könyvelők között terem meg. Olcsó zakójában meg vaskos szemüvegében a nap huszonnégy órájában elég nyomorultul nézett ki, most azonban különösen begyulladhatott valamitől. Arcából kifutott minden szín, szája idegesen rángott, tekintete pedig úgy cikázott ide-oda az irodában, mintha máris a menekülési útvonalakat próbálná felmérni.

– Mondjad már, mi van! – reccsent rá a szerencsétlenre Haraszt úr pár másodpercnyi kínos hallgatás után.
– Lenne itt egy kis gond, uram...
– Ha a vihar miatt jöttél, akkor felejtsd el! Nem olyan durva ez, hogy le kelljen állítani a műszakot. Meg aztán most karbantartáson van a Zemplén, szóval lehet, kivételesen nyereségesek leszünk.
– Attól tartok, ez egy kicsit komolyabb téma, uram – Zétény kurtán, örömtelenül elmosolyodott. – A NAV-ról van szó. Már szaglásznak utánunk.

Na igen. Ez tényleg komolyabb téma volt. Haraszt úr úgy érezte, mintha körülötte meglódult volna a világ, és csak ő lett volna a földhöz szögezve. Kívülről mozdulatlan maradt, odabent viszont olyan hevesen vert a szíve, hogy azt hitte, mindjárt stroke-ot kap.

A jó kurva életbe!

Hát persze, hogy kiszúrták, hogy a kelleténél kreatívabban adózik! Hát persze, hogy már a nyakán is vannak emiatt! Hiszen az egész tetves NAV csak arra volt jó, hogy a hozzá hasonlóan élelmes kisvállalkozókat vegzálja. Próbált nyugodt maradni, próbált legalább egy lehetséges megoldást kiagyalni, de elméjének racionális része már belátta, hogy ennyi volt. A játéknak vége, és ők vesztettek. A kérdés már csak annyi, hogy vajon a balhét is elviszik-e, vagy sikerült kibújniuk a felelősség alól.

– Mennyi időnk van még? – kérdezte, és kimondottan büszke volt magára, amiért csak kicsit remegett a hangja.
– Két hetet tippelnék.
– Az jó. Az elég lesz – bólintott Haraszt úr, és érezte, ahogy a szívét markoló jeges félelem enged egy kicsit a szorításából. Agyában meglendültek a fogaskerekek, és már ömlöttek is belőle az új utasítások. – Ide figyelj, Zétény, mondom, hogyan fogjuk csinálni! Jövő héten jön egy nagy utalás, az a Zöld Kelet-Európáért alapítványos, azt még megvárjuk, de utána egyből pucolunk, világos? Kiürítünk mindent, és itt sem vagyunk. Már foglalhatod is a jegyeket Thaiföldre! De csak oda!
– Az első osztályra?
– Dehogy, baszd meg, a turistára! Bujkálni megyünk, nem flancos vakációra! Mostantól meg kell majd húzni a nadrágszíjat.

Zétény serényen bólogatott, és azonnal munkához is látott, míg Haraszt úr visszafordult az ablakhoz. A viharfelhők odakint rondábbak voltak, mint valaha. Püffedt, fekete tömegük lassan az egész égboltot bekebelezte, és egyre erősödő mennydörgésük jelezte, hogy hamarosan a telephelyen is elszabadul az ítéletidő.

Haraszt úr nagyot sóhajtott, majd elővette a telefonját, hogy a biztonság kedvéért ellenőrizze, tuti nincs kiadatási egyezmény Magyarország és Thaiföld között.

* * *

A vörös LED végül akkor gyulladt ki, mikor Szabiék már majdnem leraktak egy újabb betontéglát a földre. A szabályzat szerint azonnal el kellett volna dobniuk a tömböt és lerohanni a daruról, de a fiúnak egyáltalán nem fűlött ehhez a foga. Ha a beton megreped, ami egy ilyen háromméteres esés után garantálható, akkor az ő fizetéséből fogják levonni a javítása árát, ezt pedig mindenáron el akarta kerülni. Elég volt egy pillantást vetnie a fülkében ülő Kovácsra, hogy lássa, a társa is pont így gondolja. Nincs mese, ezt még le kell tenni.

Szabi újra megragadta a zászlóit, és eszeveszett tempóban jelölni kezdett. Utasításai alapján a daru újra felzúgott, és a betontömb lassan, óvatosan ereszkedni kezdett.

Pokoli nehéz munka volt. A vihar miatt szinte nem is lehetett látni a földet, a szél pedig újra és újra belekapott a betontömbbe, folyamatosan hintáztatva és kilengetve azt. Csakhogy Szabit nem véletlen tartották az egyik legtehetségesebb jelölőnek. A fiú hunyorgott, fejben számolt és tucatnyiszor pozíciót váltott, hogy jobban láthassa, mi van odalent, közben pedig folyamatosan lengette a zászlóit, újabb és újabb utasításokkal látva el Kovácsot.

Az a pillanat, mikor a betontégla egy halk puffanással leereszkedett az Alföld homokjára, a nap fénypontja volt Szabi számára. Zászlóit félretéve, felemelt hüvelykujjal jelezte Kovácsnak, hogy minden a legnagyobb rendben van, aztán elindult a kabin és mögötte a létra felé.

A szél nagyjából félúton kapta el, és biztonsági heveder ide vagy oda, egy pillanat alatt letépte a daruról, egyenesen az odalent tátongó mélységbe lökve.

* * *

Az újabb és újabb széllökésekbe belerázkódott az iroda, Haraszt urat ez azonban nem zavarta. Errefelé, az Alföldön, hamar hozzászokott az ember az ilyesmihez, meg aztán neki akadtak komolyabb problémái is jelen pillanatban. Elvégre épp azt hallgatta, miként kéne majd felszívódnia a NAV bérencei elől.

– Szóval a gép nyolc negyvenkor indul a Ferihegyről, és meg se áll Bangkokig. Semmi átszállás, semmi késlekedés, pont úgy, ahogy kérte, uram – magyarázta Zétény.
– Nagyszerű! És mi a hely...

A rongyos ruhákba öltözött jelölő éktelen csattanással csapódott az ablaknak, pókhálósra repesztve a biztonsági üveget és Haraszt úrba fojtva a szót. A hatalmas erejű szél egy pillanatra még a helyén tartotta a hullát, mintha csak valami csíntalan kölyök leselkedne befelé az irodába, de aztán győzött a gravitáció, és a fickó lassan a földre csúszott, széles vércsíkot húzva maga után.

– A kurva életbe! A kurva életbe! A kurva életbe! – Zéténynek ez már sok volt, csak állt az iroda közepén és egyetlen mondatot ismételgetett, mint valami tébolyodott.
– Nyugodj már le, baszki! – torkolta le Haraszt úr. – Majd hívunk valakit, hogy mossa le az üveget, és kész is. Vagy várj csak...

Haraszt úr érezte, ahogy az elmúlt napok legjobb ötlete kristályosodik ki az elméjében. A vállalkozói létnek pont ezt az aspektusát szerette a legjobban: a Heuréka pillanatot, mikor hirtelen minden a helyére kerül, és az ember rájön, hogy a körülmények mind a kezére játszanak.

– Küldj mindenkit fizetetlen szabadságra, amíg ki nem vizsgáljuk ezt az esetet! Így nem kell kifizetnünk az utolsó heti bérüket, meg nekünk sem kell bejárni, hogy ellenőrizzük, tényleg melóznak-e. És Zétény? Mégis inkább az első osztályra foglald azokat a jegyeket! Úgy tűnik, épp sikerült megspórolnunk egy kis extra pénzt...

Előző oldal Kharex